A világ örökké csak csúfolta. Nem akart ő megfelelni neki, ó dehogy. Egyszerűen csak egy embert akart, akit szerethetett. Mindörökké...

A legnagyobb kívánsága Ryoutának is az volt, hogy Suzuya mellett maradhasson. Tanuljon, egyetemre menjen, dolgozzon, éljen... Képtelen volt azonban ezeket elképzelni barátja nélkül.

Sokszor feltette magának a kérdést, hogy mit is jelent neki a fiú. Több volt egy barátnál, inkább lelki társnak mondta volna. Szüntelenül csak a babáit rendezgette, de mindig meghallgatta őt. Nevetett a viccein, törődött vele.

Letörölte a könnyeit és felült a biciklijére. Még egyszer látni szerette volna a hegyeket, a fák között előbújó rókát, mely kórosan sovány volt. Még egyszer meg akart fürödni a bánya tavában, beleszagolni a szellőbe, a lombokon átszűrődő fényeket pásztázni szemeivel...

Élni még egy kicsit...

Ismerte a világot, a szürke embereket, a poros utcákat, mégis sosem látott még olyan személyt, mint Suzuya. Ismerte a fiú szenvedélyét, őrült vágyakozását, a sötét, kifürkészhetetlen tekintetet, a gyilkos imádatot, mely érte dúlt. De akkor is szerette a fiút, és nem hibáztatta.

Elfogadta és megkedvelte az álarcait, amiket viselt mások előtt. A boldog mosolyt, a kedves pillantásokat, néha a túlzott izgalmat és odaadást a társaiért. De a legjobban azt szerette, amikor önmaga lehetett Suzuya előtt.

Csúfolhatta a babákat, kinevethette őket, amiért nem élők. Ezzel kérkedett: hogy él. Létezett, míg ők nem. Ő nem holmi tárgy volt, amit barátja a kezében tarthatott és tűszúrásokkal illetett. Ő megfoghatatlan ember volt.

Szemeit kifújta a szél és a sírás is vörössé tette őket. Alig látta az utat, de tekert tovább lila kerékpárján. Megállt a mezőn és levendulát szedett. Illatos, szellemeket űző levendulát... Imádta ezt a virágot, mindig elkábult tőle. Ilyen illata volt Suzuyának is.

Lábait megmártóztatta a tóban, miközben az előtte álló hegy alját méricskélte. Olyan hatalmas volt és öreg... Vajon őt is halhatatlanná tette valaki?

Figyelmeztette magát, hogy ő pont, hogy halott lesz. De már döntött és most búcsúzni jött.

Fel akarta magát áldozni az önfejű Suzuyának. Megválni az élettől, az álmoktól, az ígéretes, fényes jövőtől, hogy egy műhelyben maradjon mindörökre... Az ölében ülhessen, mint a többi baba és játsszon vele. Átölelje és ringassa, míg álomba nem zuhan.

Egy örök, mámoros álom volt maga az élet, mely örökké csak rémálmokat szült. Elérkezett az idő, hogy ő is eggyé váljon ezekkel a rémekkel és örökké Suzuya mellett maradjon.

Ryouta immáron csak meg akart halni és egy üres viaszfigurává válni...

_______________________________________

Szervusztok, kedves hölgyek s urak!

Ez volna a második rész, remélem tetszett annak ellenére, hogy rövid is lett, meg talán unalmas is...

Minden megjegyzésnek, vote- nak, véleménynek örülök^^

Haru Amadare