Ragnuk, a Gringotts igazgatója már vagy húsz perce beszélt; érdes, gunyorosan csengő hangja, a pult mögül kiszűrődő halk zene és az épp ismertetésre kerülő ügyfélszolgálati direktívák mind tompa, altató duruzsolássá olvadtak össze valahol a széke támlájára nehezedő Lucy Dawlish tudatának peremén. Az év végi értékelőt a bank földszinti régiójához tartozó bárban, a Kegyvesztett Koboldban tartották – ez az a fajta hely volt, ahol Lucy egy poharat sem mert megemelni anélkül, hogy meg ne támasztotta volna a másik kezével. Ha a véleményét kérdik, bizonyára azt mondja, hogy a hideg futkározik a hátán az efféle méregdrága luxusbároktól; az igazság azonban az volt, hogy egy kissé irigyelte azokat a magas rangú minisztériumi tisztviselőket, akik nap mint nap itt ebédeltek, és végigkóstolták a whiskey-kínálatot.

Az asztal, ami körül a Gringotts irodai alkalmazottai helyet foglaltak, a bár közepén húzódott, egy kis emelvényen. A Kegyvesztett Koboldot az eseményre való tekintettel kiürítették, és az Abszol útra néző ablakok vörös bársonyfüggönyeit is behúzták a félhomálykedvelő koboldok kedvéért. A bárpult a helyiség teljes hosszában elnyúlt Lucy háta mögött; fölötte körben galéria húzódott, mely később becsatlakozott a Gringotts kupoláját tartó oldalfalak egyikébe. A bár túlsó oldalán kisebb asztalok, az ablakokhoz közel és a sarkokban pedig fényűző tárgyalók sorakoztak: utóbbiakat paravánok választották le a közös helyiségről. Ez már olyan foka volt a sznobériának, amit Lucy nem tudott bosszús fintorgás nélkül elviselni – ha neki lett volna annyi pénze, hogy kibérelhessen egy ilyen sarkot, biztosan nem vesztegeti rá az aranyát...

– Dawlish! – csattant fel Ragnuk, kizökkentve Lucyt sötét gondolatfolyamából. – Az, hogy bizonyos mértékig elégedett vagyok a munkájával, nem azt jelenti, hogy üres képpel kell bámulnia a falat, amíg beszélek!

Lucy visszanyelte epés válaszát, és a szemét lesütve elrebegett egy bocsánatkérést. Az asztalnál mindenki őt nézte, és a beálló csendben megütötte a fülét Celestina Maggica egyik karácsonyi klasszikusa (amitől ha lehet, csak még rosszabb kedve lett).

Ragnuk mondókájának hátralévő része épp olyan zsibbasztóan unalmas volt, mint az addig elhangzottak, és Lucy csak arra tudott gondolni, mennyivel hasznosabban tölthetné az idejét az íróasztala mögött. Karácsony közeledtével ugyanis megszaporodtak az átutalási, megrendelési és pénzváltási kérelmek – az őket szállító baglyok, amelyek az év kevésbé zsúfolt időszakaiban a csarnok egy kijelölt sarkában várakoztak, most csapatokban repkedtek ide-oda az ügyintézők feje fölött. Annyi volt belőlük, hogy Bogrod Lucy és a főkönyvvezető kobold, Naglirg kivételével minden irodai dolgozót ráállított a kezelésükre; Lucynak ebből kifolyólag olykor az is nehezére esett, hogy egy ebédszünet erejéig elszakadjon a pénzükért érkező boszorkányok és varázslók kígyózó sorától. Ennek ellenére eszébe sem jutott panaszkodni: a keményen végigdolgozott november után ugyanis a fizetésén felül ötszáz galleon jutalom landolt a széfében. Lucynak még soha életében nem volt ennyi pénze, mégsem költözött ki a Rókalyukból; sőt, sokáig még arra sem volt mersze, hogy varrasson magának néhány új ruhát. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy újdonsült gazdagsága nem más, mint futó tévedés, amiért a sors majd sokszoros büntetést ró rá.

A megbeszélés hátralévő részében a boszorkány az asztal tetején táncoló fénypöttyöket figyelte, és minden erejével igyekezett nem ásítani. Biztosra vette, hogy amint visszaül az asztala mögé, azonnal meg fogják rohanni – már megint egy egész napot ki kell bírnia dohányzás nélkül... bár tulajdonképpen, ha Bogrod és Naglirg előremennek, talán útközben ki tud surranni oldalt. Dohány ugyan nincs nála, de csak lesz valaki, aki megkínálja...

Lucy terve azonban hamar füstbe ment; mielőtt ugyanis akár felállhatott volna az asztaltól, Bogrod már mellette is termett.

– Utánam, Dawlish – morogta. – Szaporán! Van egy feladatom a maga számára... igyekezzen már!

Lucy elfojtotta a kísértést, hogy rátolja a székét a kobold fényesre suvickolt cipőjére, és szó nélkül követte őt. Sietve elhagyták a Kegyvesztett Koboldot az egyik oldalajtón keresztül, és máris a Bogrod irodájába vezető folyosón találták magukat.

– Ha a megállapodásunkról akar beszélni – kezdte óvatosan Lucy –, szerintem jobb lenne megvárni a...

– Hallgasson! – dörrent rá Bogrod. – Egy szót sem akarok hallani az egészről, míg el nem készült vele. Megértette?

– Igen – felelte Lucy, higgadtságot erőltetve a hangjára –, de akkor miért...

– Már mondtam: van egy feladatom a maga számára – felelte szúrósan a kobold. – Ne húzódozzon! Ebédelni akkor is kimehet, ha végeztünk. Majd Naglirg beül a helyére egy kicsit.

Lucy, aki pillanatnyilag a Föld legtáplálóbb ebédjénél is jobban vágyott egy szál egyszerű, olcsó mugli cigarettára, némán bólintott, és a kobold utasítását meg sem várva benyitott az irodába. A helyiség épp olyan volt, amilyennek megszokta; leszámítva a tényt, hogy az ablak alatt terpeszkedő karosszékben egy hosszú, vörös hajú, sárkánybőr csizmát és hozzá illő kabátot viselő fiatalember üldögélt, aki az ajtó nyikordulására felpillantott, és megnyerően elmosolyodott.

– Na végre, főnök! – kezdte, ám ekkor találkozott a tekintete Lucyéval, és jól hallhatóan elakadt a lélegzete.

Lucy érezte, hogy földbe gyökerezik a lába és összeugrik a gyomra; de nem, nem volt hajlandó megszerezni Bill Weasley-nek azt az örömet, hogy akár egy kicsit is zavarba jön...

– Helló – mondta nyugodt, érzelemmentes hangon, és utat nyitott a belépő Bogrodnak. Feltett szándéka volt olyan rövidre zárni a találkozást, amennyire csak lehetett – Bill Weasley-nek azonban vagy más tervei voltak, vagy nem volt ennyire ügyes, mert döbbent, elfúló hangon nyögte ki:

– ...Lucy?

– Nahát, maguk ismerik egymást? – Bogrod felvonta a szemöldökét. – Akkor nem is vesztegetem az időmet a bemutatással. Miss Dawlish, Mr. Weasley tegnap érkezett Egyiptomból. A következő évtől itt, Londonban fog dolgozni, és azt akarom, hogy a jövő hét elejére tisztába kerüljön a problémás széfek listájával – használja a katalógusomat, ha akarja, bár a magáé is egész rendezett. Lemehetne vele a tudjahová is körülnézni... csak vigyázzanak, Ragnuk el ne kapja magukat! – Bogrod kacsintott. – Hamarosan ennél izgalmasabb feladatot kap, Weasley – vetette még oda a férfinak, aztán egy csattanással becsukta az aktatáskáját, és kilépett az ajtón. – Háromkor visszajövök, addigra legyenek készen – mondta, és már be is csukta az ajtót, Lucy Dawlish pedig – másfél év után először – újra kettesben maradt Bill Weasley-vel.

A varázsló arcán ezúttal nyoma sem volt a megszokott, már-már arroganciába hajló magabiztosságnak, inkább úgy bámult Lucyra, mintha nem lenne benne biztos, hogy valóban őt látja.

– Te meg mit keresel itt...?! – nyögte ki végül pár másodperc csend után.

– Itt dolgozom – felelte hűvösen Lucy. Hogy elfoglalja magát, gyorsan kinyitotta a Bogrod által hátrahagyott mappát. – Na szóval... problémás széfek.

– A pokolba a problémás széfekkel! – mordult fel Bill. – Ezt nem hiszem el! Hetek óta kereslek... mit hetek, hónapok óta, de sehol semmi... erre visszajövök Londonba, és egyszercsak felbukkansz...

– Működő szürkeállománnyal rendelkező emberek általában baglyot küldenek, ha akarnak tőlem valamit – felelte szemrebbenés nélkül Lucy.

– Egy postányi baglyot állítottam rád, de nem tudták, hol keressenek! – Bill beletúrt a hajába, és lendületesen járkálni kezdett fel-alá az irodában. – A francba! – ismételte dühös szenvedéllyel. – Ezt nem így terveztem... nem így kellene történnie... még egy nyomorult szál virág sincs nálam...

A beszélgetés határozottan kezdett Lucynak nem tetsző jelleget ölteni.

– Utálom a virágokat – hazudta olyan könnyed, nemtörődöm hangon, ahogy csak tőle telt. – Most pedig, ha nem bánod, visszatérnék a széfekhez. Nincs időm nap végéig veled trécselni...

– Akkor rövid leszek – mondta Bill Weasley halkan. Sápadt, komoly arccal állt meg a boszorkánnyal szemben, Lucy számításai szerint egészen pontosan a tizenkettedik alkalommal; és ő pontosan tudta, hogy ha hagyja megszólalni, akkor ők ketten ismét nekifutnak annak a körnek, amiről korábban már tizenegyszer elhitték, hogy nem fog bezárulni.

– Négyszázhuszonhatos – mondta fennhangon Lucy. – A záróbűbájjal van valami gebasz, néha bennragadnak egyesek – Naglirg csak most vette észre, pedig az elmúlt ötven évben vagy három csontvázat találtak odabenn...

Bill kivette a kezéből a dossziét, és egy finom mozdulattal letette az asztalra.

– Ne csináld... – sóhajtott fel Lucy, bár maga sem volt biztos benne, hogy nem csak gondolja a szavakat.

– A fél világot bejártam miattad – jelentette ki a férfi. – Nem most fogom meggondolni magam.

– Hadd találjam ki! – Lucy a szemét forgatta. – Megváltoztál... rájöttél, Valójában Mi A Fontos... esetleg, Nélkülem Semmi Sem Ugyanaz... vagy csak unatkozol...

– Nem – felelte Bill nyugodtan. – Egyszerűen csak nincs értelme tovább vesztegetnem az időmet, mert szeretlek.

Lucy lendületből pofon vágta. Kézfeje visszhangozva csattant a férfi arcán, és egy pillanatra letörölte róla a reménykedő mosolyt.

De csak egy pillanatra.

– Csalódtam volna, ha ezért most nem kapok a képembe – nevetett Bill. – Kezdhetnék tartani tőle, hogy már nem érzel irántam semmit... – Ügyesen kitért a következő pofon elől, és lendületből elkapta Lucy kezét a csuklójánál fogva.

Egy pillanatig csak álltak, és nézték egymást, aztán az ujjaik lassan összekulcsolódtak.

– Rossz ötlet – préselte ki magából Lucy. – Már ezerszer mondtam neked, hogy hetedévben csesztük el ezt az egészet. Simán barátoknak kellett volna maradnunk...

– Mert az mindig olyan baromi jól ment nekünk, igaz? – horkant fel Bill.

Lucy megállapította, hogy most már vállalhatatlanul közel állnak egymáshoz; olyan közel, hogy még a saját tükörképét is láthatta a férfi szemében.

– Kellett neked összejönnöd azzal a ribanccal! – csattant fel, és hátralépett.

– Neked meg Lockharttal!

– Én csak bosszút álltam! Egyébként sem az volt az első eset...

– Nem számít – felelte gyorsan Bill. – Sok fájdalmat okoztunk egymásnak... idióták voltunk... de ennek most vége. – Nyelt egyet. – Amikor találkoztunk Egyiptomban, Charlie elmondta, mi történt valójában. Együtt kerestünk tovább, de nyomod sem volt sehol... hogy csináltad?

Lucy összeszorította a száját, és eltökélte, hogy addig meg sem szólal, míg vissza nem térhet a problémás széfek listájának minél unalmasabb és részletgazdagabb ismertetéséhez. Bill Weasley azonban komolyan, megindultan nézett rá, és nagyon nehéz volt bármi másra koncentrálnia, miközben a férfi nyílt, célorientált gondolatai és vágyai a tudatán dörömböltek.

– Csak mondd, mit kérsz, és megkapod – fogadkozott Bill. – Tényleg. Úgysem találok nálad jobbat... és te sem, Lucy, te sem találsz nálam jobbat.

Lucy szisszenve beszívta a levegőt, küzdve az agyára ereszkedő köddel, hogy válaszolni tudjon – ám ekkor az ajtó fülsértően megnyikordult.

– Ne aggódjon, Ampók – szólt ki vidoran Bill. – Öt perc és megyek, csak gyorsan rendbehozom az életem...

– Öt perc és mész? – Lucy felvonta a szemöldökét. – Mi az, hogy öt perc és mész?!

Bill arcán pánik suhant át. – Semmi... csak nem akartam, hogy...

– Seggfej! – közölte Lucy. A legillimenciának köszönhetően világosan érezte, ahogy egy pillanatra mindkettejükben felágaskodik a harag, aztán átcsap valami hasonló intenzitású, ám más színezetű érzésbe.

Aztán összetapadt az ajkuk.

*

– Egyszer mintha valami olyasmit említettél volna – jegyezte meg óvatosan Remus Lupin –, hogy, idézem, „soha többé ebben a rohadt életben"...

– Az már vagy egy hónapja volt. – Lucy öntudatosan húzta összébb a prémgallért vadonatúj téli köpenyén.

– Úgy tűnik, az örökkévalóságról alkotott fogalmaink egy kissé különböznek – csóválta a fejét a varázsló.

Körülöttük Roxmortsra lassan ráborult a téli estékre jellemző súlyos, hófödte csend. Körös–körül fehér volt minden, és az ablakokon gyertyafényben játszottak a sokágú jégvirágok. A karácsonyi hangulatra való tekintettel a faluban ezúttal nem állomásoztak dementorok; a kámzsás, hideget és rettegést árasztó lények mind a Roxfort kapuit őrizték, lehetőséget adva ezzel Remusnak arra, hogy kisurranjon a kastélyból az egyik titkos alagúton.

– Nincs kedved beülni a Három Seprűbe? – kérdezte Lucy. – Ki kellene használni, hogy végre nyitva van... hahó? Remus?

A varázsló különös, feszült arckifejezéssel meredt előre. – Mondd csak – kezdte végül, vonakodva –, ez a Bill Weasley nem tud róla, hogy te most itt vagy velem, igaz?

– Mégis mi a fenéért kellene tudnia róla?! – csattant fel Lucy. – Nem vagyok a tulajdona, vagy valami! Csak... találkozgatunk. – Óvatosan rápillantott Remusra. – Te pedig pillanatnyilag az egyetlen használható barátom vagy, úgyhogy nagyra értékelném, ha nem hülyülnél meg.

– Addig még van vagy két hét – felelte Remus, és amikor Lucy felkuncogott, kissé kényszeredetten nevetett vele.

Beszélgetés közben átvágtak Roxmorts külső utcáin, és felkaptattak egy emelkedőre. Odafentről a Roxfort-kastély teljes pompájában a szemük elé tárult; ablakai olyanok voltak, mint megannyi kíváncsi szem.

– Egyébként sem fog sokáig tartani az egész – közölte Lucy, olyan hangon, mintha egy már többször végigfuttatott gondolatmenetre térne vissza. – Bill időről időre a fejébe veszi, hogy én vagyok élete szerelme, és olyankor nem lehet vele értelmesen beszélni. Nem hajlandó felfogni, hogy nem illünk egymáshoz... hiába szeretjük a másikat... esküszöm, mintha a falnak beszélnék. Fogalma sincs, mire van szüksége, pedig csomószor mondtam már neki, hogy valami hercegnőt kellene felszednie. Egy olyan lányt, aki semmit, de tényleg semmit nem tud az életről. Az talán végre bekattintaná az agyába, hogy vállaljon felelősséget a tetteiért... mert egyébként rendes fiú, csak van pár komplexusa. – Lucy ingerülten hintázott a talpán, figyelve, ahogy a csizmája orra el-elmerül a hóban. – Mondom, valami hercegnő gatyába rázná. De én?!

– De hát akkor miért vagy vele? – kérdezte halkan Remus. – Ha úgyis tudod, mi lesz a vége...

– Mert ő a Ritz mögött lakik, az a sötét lyuk pedig, amit Snyde-dal bérlünk Islingtonban, bármelyik pillanatban ránk omolhat – felelte nyugodtan Lucy. Remus arckifejezését látva fanyarul elmosolyodott, és mutatóujjával megkopogtatta a férfi halántékát. – Már megbeszéltük... Az élet szar, okosnak kell lenni.

– Ha olyan okos lennél, amilyennek képzeled magad, ezt most nem ilyen hangon mondtad volna – sóhajtott Remus.

– Lehet. Na és?

– Semmi... csak próbálj minél kevesebbet szenvedni, pláne feleslegesen.

Hirtelen feltámadt a szél, dühös zúgással ostromolva a völgyben kapaszkodó csenevész bokrokat. Lucy odébbrúgott egy kilazult követ, és összébb húzta magán eddig is túl szorosra vett köpenyét. Nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy figyelik.

– Ne aggódj miattam – préselte ki magából a szavakat. – Jól vagyok.

– Te még egy mantikór gyomrából is azt kiabálnád kifelé, hogy jól vagy – legyintett Remus. – Kénytelen leszek néha meggyőződni róla... tudod, mi, gyakorlott hazudozók könnyedén észrevesszük a többi gyakorlott hazudozót.

Lucy rávigyorgott. – Hát, akkor mi, gyakorlott hazudozók, tartsunk össze, és legalább csináljunk úgy, mintha hinnénk egymásnak.

– Például amikor azt mondjuk, hogy barátok vagyunk? – kérdezte halkan Remus.

– Ne gyere megint az önutálatoddal – figyelmeztette Lucy. – Ma nincs hangulatom hozzá. Karácsony van...

– Még nincs – felelte Remus. – Néhány napig még nyugodt szívvel utálhatom magam.

Lucy kinyúlt az őket elválasztó satnya mogyoróbokor fölött, és megfogta a kezét.

– ...egyébként sem erre céloztam – dörmögte a varázsló. – Hanem arra, hogy a barátok számíthatnak egymásra. Velünk viszont bármikor megtörténhet, hogy valamelyikünk csak úgy eltűnik. – Lehalkította a hangját. – Dumbledore bízik bennem, de ha kitudódik, hogy mi vagyok... vagy ha a koboldok rájönnek, mit csinálsz a bankban...

– Senki sem fog rájönni semmire – ígérte Lucy. – Bogrodon éppúgy szorul a hurok, mint rajtam, ha úgy adódik...

– Ebben azért nem lennék olyan biztos – szúrta közbe Remus.

– ...neked pedig ott a bájital – folytatta zavartalanul Lucy. – És tényleg jól hazudsz – én is sokáig elhittem, hogy ártalmatlan vagy...

Remus halkan felnevetett. – Gyere – mondta megváltozott hangon. – Mutatok valamit... karácsonyig nem szabadna látnod, de egy bagoly sem bírná el...

Míg át nem vágtak a környéken, még a pálcájukkal sem világítottak, csak a lábukkal tapogatták ki az ösvényt a sötétben. Még mindig fogták egymás kezét; és Lucy bosszúsan gondolt arra, hogy ha Bill Weasley hosszabb távon is kitart azon kényszerképzete mellett, hogy szereti őt, le kell majd mondania erről – bármi is legyen ez a remegős-bizakodó melegség közte és Remus között, amit kettejükön kívül úgysem ért senki más, mert ők maguk sem értik.

Tízperces gyaloglás árán leereszkedtek egy szelíd, lankás völgybe, mely hirtelen, mintha elvágták volna, egy erdősávba torkollott. Remusszal nehéz volt lépést tartani, ahogy a fákat kerülgette, egy hosszú árok mentén vezetve Lucyt. A hó itt, az erdőmélyen még vastagabban megült; a sűrűben honoló csend már-már a Hargita szélfútta lejtőire emlékeztette a boszorkányt.

– Mi a fene ez az egész? – kérdezte bosszúsan. – Nem vagyok kiránduláshoz öltözve...

– Nem akartam kockáztatni, hogy bárki meglássa – mondta Remus. – A faluban nem hiszem, hogy bárkinek is kellene, de előfordul, hogy muglik tévednek errefelé, és ők talán megpróbálnák ellopni.

– Micsodát? – döbbent meg Lucy, őszintén remélve, hogy a férfi nem akar élete minden egyes karácsonyára szóló, összevont ajándékot adni neki.

– Majd meglátod – felelte tőle szokatlan vidámsággal Remus. – Tulajdonképpen Hagridnak köszönhetem – van néhány ismerőse, akik adják-veszik az efféle masinákat, és emlékszem, hogy láttunk egy rémes mugli filmet, amiben egy pont ugyanilyet törtek össze. Tetszett neked. Úgy értem – remélem, te nem fogod összetörni. – Remus nyelt egyet. – Szóval... boldog karácsonyt.

Lucy szaporán pislogva igyekezett kivenni a sötétből kibontakozó nagy, formátlan tömeget, amire most végre rávetült a varázsló pálcájának fénye.

– Nincs a legjobb állapotban – vallotta be bocsánatkérően Remus. – Először Hagrid sem tudta beindítani, de aztán valahogy sikerült életet lehelnem belé, és most működik. Pontosabban, begyullad a motor. Persze te majd még biztosan javítasz rajta...

– Remus – mondta Lucy élesen –, ez egy 67-es Chevy Impala.

– Hát igen, kicsit régi – a varázsló zavartan beletúrt a hajába. – De azért...

– Egy kicsit régi?! – szisszent fel Lucy. – Viccelsz?! Mindig is ilyet akartam!

– Tényleg? – Remus bizonytalanul elmosolyodott.

– És komolyan nekem adod...? Jaj, Remus, ez... – Lucy sután átölelte a férfit, és olyan erősen magához szorította, ahogy csak bírta, igyekezve ebbe a gesztusba sűríteni mindent, amit szavakkal utált volna kimondani. – Én meg színházjegyeket vettem neked – tette hozzá síri hangon. – Eláshatom magam.

– Tényleg? – kérdezte érdeklődve Remus. – Mire?

– Egy őrült mugli írt egy folytatást a Hamlethez – Lucy rámosolygott, és próbált nem arra gondolni, hogy Bill Weasley-vel egészen biztosan nem fog tudni színházba járni.

– ...szóval – törte meg a hosszúra nyúlt csendet Remus –, szeretnéd kipróbálni? Biztosan nem lesz olyan gyors, mint a motor...

– Ó, dehogynem – felelte vidoran Lucy, és elvette a kulcsot a férfi nyitott tenyeréből. – Csak rá kell segíteni egy kicsit.

Valójában persze csak tettette a magabiztosságot. A szíve árulkodóan feldübörgött, ahogy kinyitotta az autó ajtaját, és beszállt (aztán kiszállt, és megszégyenülten átsomfordált a balkormányos Chevrolet másik oldalára). Remus kissé idegenkedve ült be mellé, tekintetét konokul a szélvédőn tartva.

– Tényleg tudod, hogy kell vezetni egy ilyet? – kérdezte óvatosan. – Eddig egyetlenegy magunkfajtát ismertem, aki nem ment neki mindennek...

– Nyugi – felelte Lucy. További magyarázatba nem bocsátkozott, csak elfordította a slusszkulcsot, élvezve, ahogy feldübörög a motor.

Az autó tagadhatatlanul régi és viharvert volt – a pedálok hangosan nyikorogtak, és a sebességváltó sem működött tökéletesen –, de gurult, és Lucynak már ennyi is elég volt, hogy a hetedik mennyországban érezze magát. Egészen a roxmortsi főutca végéig elvitte Remust, és menet közben még vagy ötször köszönetet mondott neki, mit sem törődve a férfi szabadkozásával, amiért „nem kezdett valamit legalább a fékkel, hogy ne nyöszörögjön, mint egy bélpoklos padlásszellem".

– Ugorj át valamikor Londonba, és végigraboljuk a Broadwayt – közölte Lucy, miközben Remus kiszállt. – Megérdemled...

– Majd igyekszem elszabadulni, ha már nem vagyok olyan harapós hangulatban.

– Egek – nyögte Lucy –, ez borzalmas volt!

– Jól van, na... – dünnyögte Remus a karját dörzsölgetve. – Kijöttem a gyakorlatból.

– Hé – mondta halkan, komolyan Lucy. – Figyelj, ha valami baj van... akármi... szólj, mielőtt eltűnsz, rendben? Írj a Gringottsba, a tizenhetes asztalra. Ha nekem címzed a levelet, a koboldok nem bontják fel.

– Nem lesz semmi baj – szögezte le Remus.

– Jó, de azért csak jegyezd meg. Tizenhetes asztal. – Lucy összevonta a szemöldökét. – Mostanában úgyis csak aludni járok haza...

– Hiába is kérném, hogy ne hajszold túl magad, igaz? – sóhajtott Remus.

– Teljesen. Na nyomás, mielőtt Piton keresni kezd. Nagyon rád van szállva...

*

Lucy megvárta, míg Remus alakját elnyeli a holdfényes este, aztán újra felbőgette a motort. A főutca mentén több helyen is fény gyúlt az ablakokban, ahogy a nagy, fekete autó végighajtott a roxforti fiákerek által simára koptatott köveken; Roxmorts falu lakói kevéssé voltak hozzászokva a muglik zajos masináihoz.

Lucy próbaképpen belökte a lejátszóba az utóbbi időben mindig a zsebében kapuló hamis Johnny Cash-kazettát, és a szeme sem rebbent, amikor az Rolling Stonest kezdett játszani. Elégedetten rátaposott a gázra, élvezve, ahogy a házak elmaradoznak mögötte, és igyekezett megbarátkozni a ténnyel, hogy Remus Lupintól egy autót kapott karácsonyra – méghozzá nem is akármilyet. Talán egyszer, ha említette neki, mennyire vágyik egy Chevrolet Impalára, és akkor is csak amúgy mellékesen, Remus mégis pontosan emlékezett rá... most aztán már nincs más dolga, mint itt-ott megbűvölni egy kicsit a járgányt, és persze kitalálni valami Bill Weasley számára is elfogadható magyarázatot arra, hogy hol szerezte...

Lucy annyira belemerült a gondolataiba, hogy kezdetben fel sem tűnt neki, hogy a 19th Nervous Breakdown ütemes taktusaiba keveredő nyávogás nem Mick Jaggertől, hanem az anyósülés alá szorult, jól megtermett vörös macskától származik. Az állat pofája olyan lapos volt, mintha nekiment volna valaminek, és amikor Lucy leparkolt, hogy kiszabadítsa porlepte börtönéből, azt is megállapította, hogy szokatlanul okos a tekintete.

– Szó sem lehet róla – szögezte le, és gondosan letette a macskát az út szélére. – Nem viszlek haza. Fifi is csak addig maradhat nálam, míg fel nem ébred a téli álmából... egyébként is szétszednétek egymást. Nincs messze a falu, menj szépen haza. Tűnés!

A macska egy ideig csak nézte őt, aztán halkan nyávogott egyet. Egy elegáns mozdulattal megfordult, és már ment is: egy csapásra elnyelte az éjszaka, mintha ott sem járt volna. Lucyt hirtelen elfogta valami megmagyarázhatatlan késztetés, hogy kövesse az állatot – az bizonyára a Szellemszállásra ment. Ha az emlékei nem csaltak, a romos ház egyenesen ott volt a következő útkanyarulat fölött; a magukra valamit adó roxforti diákok már az ő idejében is oda jártak berúgni...

Lucy vállat vont, és visszaült az autóba – feltett szándéka volt, hogy kipróbálja, mit tud. Már-már arra is kedvet érzett, hogy egyenest hazavezessen Londonba...

A kazettaszalag egy szisszenéssel túlfutott, és ellentmondást nem tűrően Wagnert kezdett játszani.

* * *

Megjegyzések

(1) A szóban forgó, 1991-es Hamlet-folytatás a Fortinbras címet viseli – Lucy Dawlish nevében is elnézést kérek Lee Blessingtől az „őrült mugli" titulusért.

(2) A szövegből is kiderül, de álljon itt még egyszer: Lucy autója egy 1967-es, fekete, ötajtós, balkormányos Chevrolet Impala.

* * *

Ha tetszett a történet, ne felejts el szavazni, kommentelni és/vagy felvenni a történetet az olvasólistádra; ezzel is segítesz, hogy minél több olvasóhoz eljuthasson ♥

Ha szeretnél értesítéseket kapni a felkerülő friss fejezetekről, kövesd a Wattpad profilom; ha pedig egyéb plusz tartalmak, érdekességek, story-k is érdekelnek, irány az Insta! (laerthels_workshop)

Minden, a "munkásságomhoz" kapcsolódó egyéb linket megtalálsz a profilomon!=)