Csendesen, a fák törzsei között meghúzódva közeledtünk a tündérváros irányába. Nem akartunk a város felé kanyargó ösvényen menni, ahol a településhez közeledve egyre több tündér járt-kelt, így a kitaposott úttól nem messze a fák között haladtunk. Zere hátán ültem és az ölemben lévő Omy buksiját simogattam. A selymes szőrén végighúzva a kezemet, jóleső érzés fogott el. Xerah a sárkány előtt haladt, kardjával vágta az utat ott, ahol éppen indák vagy hatalmas levelű bokrok álltak az utunkba. 

- Messze van még? - kérdeztem a fiút, aki éppen előrehasított a fegyverével, így ketté vágva egy számunkra a fáról rossz helyen lógó kúszónövényt. Kérdésem hatására hátrapillantott a válla felett.

- Nemsokára ott leszünk - válaszolta, közben átlépett egy kisebb farönköt, amit utána Zere egy tompa roppanással el is taposott. - Na meg nem mintha mozdítanád a kisujjad is...

A válaszára azonnal felfújtam az arcomat, és mérges pillantást lövelltem felé.

- Te magad mondtad, hogy inkább üljek fel a sárkányra, és ne erőltessem mag magam a sérüléseimmel! - csattantam fel hitetlenkedve, mire ő egy egyszerű válaszra sem méltatott. Helyette Zere mély hangja szólított meg az elmémben.

- Ne is törődj vele, meg fogod szokni a zsémbes oldalát és hangulatváltozásait.

Halkan felkuncogtam, közben megértően biccentettem. Közben mégis villámló tekinteteket küldöztem az előttünk loholó fiú felé. Nem fért a fejembe, hogy miért tud néha teljesen más véleményen lenni, mint percekkel ezelőtt. Pszichiátriai eset. Vajon ebben a világban is vannak pszichológusok és pszichiáterek? Talán egyet meg kéne látogatnia. 

- Simi, simi! - adta tudtomra Omy lázasan, hogy folytassam, amit korábban cselekedtem, így mosolyogva simítottam végig ismét a fején. A füle tövét vakarászva dúdolgattam neki egy dalt, ami éppen eszembe jutott. Annyira aranyosnak tartottam, legszívesebben magamhoz láncoltam volna örökre a kis szőrmókot. Természetesen tudtam, hogy nem maradhat olyan sokáig mellettem. Nekem előszámú célom az volt, hogy visszatérjek a saját otthonomba. 

Halk muzsika ütötte meg hallójárataimat, kis szőrös barátom szintén a fülét hegyezve figyelt fel a távolból érkező dallamokra. 

- Hamarosan odaérünk - fordult felénk egy pillanatra Xerah, hogy tájékoztasson minket az eseményekről. - Zere, te az erdőben maradsz, ugyanis túl feltűnő lennél. Legfeljebb néha repülj el a város felett, de ne túl nyilvánvalóan, ha figyelni akarsz ránk. Óvatosnak kell lennünk - figyelmeztetett jelentőségteljesen, miközben tekintetét rendre váltogatta közöttünk. 

Zerétől hangos felelet nem érkezett, így gondoltam telepatikus módon válaszolt, ha válaszolt a társunknak. Omy egy viszonylag halk, kutyához hasonló vakkantással reagált, míg én egyszerűen bólintottam, jelezve, hogy megértettem amit mondott. Tovább baktattunk a kúszónövények és a hatalmas, terebélyes fák között. A horizonton lemenő nap fénye átragyogott még az ágakon és leveleken keresztül, de folyamatosan gyengült az ereje. Ennek ellenére az erdő ismét kezdett élénkülni, a levelek hamarosan egyre izzóbbá váltak, míg nem elérték az éjszakai foszforeszkáló színüket. Továbbra is csodálattal figyeltem a környezetet, az elmém képtelen volt felfogni, hogy mégis miken megyek keresztül. Olyan volt, mint egy álom, mégis túlságosan valóságos. Nem tudtam eldönteni, hogy valóban megtörténnek velem ezek a dolgok vagy csak szimplán begolyóztam. 

Ám a bekötözött sérüléseimre pillantva azonnal eszembe jutott az a fájdalom, amiket éreztem, és kénytelen voltam rájönni, hogy ez mind nem lehet kitaláció. Nem lehet egy álom ennyire valóságos. Ilyen fájó érzetek biztosan felébresztettek volna az esetleges álomból, mégis még mindig itt ülök a sárkányon.

- Kellemes a zene - sóhajtottam fel, mikor már a tündérváros közvetlen közelében jártunk. Halkan tört magának utat a levegőben a távolabbról szóló muzsika. Megpillantottam a fák mögött húzódó vaskos téglafalat, ami minden bizonnyal a város védelmét szolgálta. A határfalra bokrokban kúsztak fel a növények. A hosszúkás, szív alakú levelek érdekes módon kivételesen nem ragyogtak fel az éjszakában, teljesen közönséges növényeknek tűntek. A szálakon apró, alig látható lilás színekben pompázó virágok futottak sorjában. Csodálatos növénynek nézett ki, és egy csodaszép virágoskertben simán el tudtam volna képzelni odahaza. 

Zere a téglafal mellé lépegetett azzal a céllal, hogy az ő hátáról könnyebb legyen átmászni a kerítés másik oldalára. Amint közel került a korábban említett növényekhez, azok szárai és levelei lomhán megmozdultak, majd lassan a sárkány lába köré kezdtek tekeredni. Olyannak hatott, akár egy biztonságirendszer, ami arra szolgált, hogy elkapja a hívatlan látogatót. Rémülten kapkodtam a fejem a sárkány és Xerah között, abban reménykedve, hogy tesznek valamit az ügy érdekében. A fiú rá se rántott, felmászott a hatalmas lény hátára, majd átvetette magát a falon túlra. Őt követte az ölemből elrugaszkodó Omy, aki pillanatokon belül, már a téglakerítés  tetején poroszkált és szimatolt. Meglepetten pislogtam magam elé, nem értve a helyzetet. Attól féltem Xerah nem vette észre, hogy egyik barátunk beakadt a növényzetbe, így már éppen másztam volna le Zeréről, hogy segítsek neki, ám ő egy egyszerű harapással letépte magáról a leveleket és indákat. Elkerekedtek a szemeim, de közben arra is rájöttem, hogy az egész egyszerűen semmiség volt, és csak hiába aggódtam. Azok az éles, tűhegyes fogak könnyeden elharapták azokat az egyszerű növényeket. De akkor felmerült bennem a kérdés, ha ennyire gyengédek azok a levelek és szárak, mégis hogyan tartanák fent a biztonságot?

Vállat vonva álltam fel, továbbra is a sárkány hátán, majd megkapaszkodtam a fal tetejében és felhúztam magamat. Nem volt egyszerű, hiszen karizmom nem igazán volt létező, de aztán második nekifutásra sikerült feljutnom. Elégedetten konstatáltam, hogy tökéletes ninja is lehetnék ezzel a tudással, majd lepillantottam a fal túloldalára. Eltátottam a számat, az állam talán le is esett közben.

A másik oldalon nem várt engem egy sárkány, hogy képes legyek lemászni, így csak a több, mint három méter magassággal találtam szembe magamat, lent pedig Xerah pislogott fel rám. Tekintetemet elfordítottam a fiúról, helyette inkább a vaskos építmény tetejéről néztem körül. A táj meseszép volt, mint eddig bárhol, ahol jártam. Este lévén ismét csak a növények fényesítették be a világot, ami a szemem elé tárult. Persze mivel ez már a város volt, vakító fáklyák és fényoszlopok is beragyogták a kunyhók közötti apró utakat.

- Na mi lesz már? Ott fogsz állni reggelig? - türelmetlenkedett, miközben az eddig kezében tartott Omy-t pakolta le maga mellé a földre. Kis barátunk pedig azonnal arrébb szaladt, majd egy kisebb bokor mögött el is vesztettük a szemünk elől.

- Omy! - szóltam utána hirtelen, közben a karommal az irányába nyúlva, mintha azzal bármit is tehetnek a fal tetejéről. A szőrmók rá se rántott, egy halk válaszra sem méltatott. Elvesztettük. - Mégis miért rohant el? - csattantam fel feszülten, mindeközben a kis állatkáért aggódva. 

- Ne aggódj, biztosan megtaláljuk - válaszolt hanyag módon Xerah, én pedig csak csúnya pillantással jutalmaztam a feleletét. Minél hamarabb Omy után szerettem volna menni, ezért magabiztosan fordultam olyan irányba, hogy kényelmesen le tudjak mászni a falon. Hiába voltam elszánt, fizikumom nem volt elég ahhoz, hogy ilyen mutatványokra képes legyek, ezentúl még béna is voltam. A talpam lecsúszott az egyik falból kiálló tégláról és hatalmas csattanással értem volna földet, ha két erős kar időben el nem kap. - Annyira szerencsétlen vagy - jegyezte meg szemrehányóan a megmentőm.

A cselekedetéért köszönetet szerettem volna mondani, de természetesen elrontotta a csípős megjegyzésével, így inkább csak morcosan összeszorítottam az ajkaimat és a szemébe sem nézve vártam, hogy lerakjon a földre. Ám nem tette. Már kezdett kínos lenni a szituáció, így megrökönyödve pillantottam fel mégis az arcára, miközben könnyedén hercegnőpózban tartott két izmos karjában.

- A ,,köszönöm, hogy megmentettél" hol marad? - kérdezte csipkelődően. Arca teljesen komoly volt egyetlen izma sem rándult, de a szemén láttam, hogy nagyon is jól szórakozik a meglepett képemen. 

- Megköszöntem volna, ha nem szólsz be - szűrtem ki a fogaim közül. Továbbra is farkasszemet néztünk, de pillanatokon belül meguntam, így egyszerűen csak fogtam és hirtelen megcsíptem az ujjaimmal az oldalán lévő érzékeny bőrét. Felszisszent, majd egyből el is engedett, így tompa puffanással értem földet a porban, amit én is hasonló hanggal nyugtáztam. A falon túlról egy halkabb morgás csapta meg hallójáratainkat, ami valószínűleg Zerétől származhatott, aki minden bizonnyal arra akart utalni, hogy ne marakodjunk, inkább induljunk el a dolgunkra. Gyilkos tekintettel néztem fel Xerahra, de ő már el is fordult, és se szó se beszéd elindult az egyik irányba. 

Az orrom alatt motyogva nem túl kedves szavakat intéztem a fiúnak, de rajtam kívül senki sem hallhatta őket. Miután feltápászkodtam a földről, leporoltam a ruhámat és sietős léptekkel indultam a bajtársam után. 

Hamarosan a dallamos, csilingelő zene egyre közelebbről és közelebbről hallatszódott. A fák vastag törzseiben házakat véltem felfedezni, a lombkorona vaskos ágain mesébe illő fakuckók foglaltak helyet. Vöröses tetőjük cserepein megcsillant az éjszaka fénye. Mindenhol virágkoszorúk és fonatok lógtak, a fáklyák ragyogó tűzzel világították be a kis kanyargós utcákat. A nép járt-kelt, és tündérek egész hadával találtam szemben magamat, mikor is kiléptem egy nagyobb épület mögül, és egy bódékat felsorakoztató utcácska tárult a szemeim elé. Tekintetemmel azonnal kiszúrtam Omyt, aki egy árus asztalkája alatt szaglászott, majd felpillantott a feltálalt süteményekre és ételekre.

Rá akartam kiáltani, hogy ne tegyen semmi rosszat, de rá kellett jöjjek, hogy itt bizony árnyékként kell járjunk. Xerah hirtelen megragadta a kezemet és a háta mögé rántott.

- Ne vond fel magadra a figyelmet, viselkedj úgy, mintha egyszerűen csak a fesztivál miatt lennél itt - szólt hozzám hátra a válla felett olyan hangosan, hogy én halljam a hangos muzsikától, de másnak nehogy megüsse a füle botját. - Érthető?

- Igen - vágtam rá alig láthatót biccentve közben. Pillanatokon belül már tovább is sétáltunk, Xerah előttem haladva, míg én mögötte baktatva és csillogó szemekkel nézelődve. Az egész város elkápráztatta az teljes lényem. Annyira mesébe- és filmbeillő volt az egész hely, mintha csak álmodnám. Ittlétem alatt már rengetegszer eltűnődtem ezen, és úgy határoztam nem is az utolsó alkalom ez. - Akkor táncoljunk! - örültem meg hirtelenjében, majd a város főtere felé biccentettem, ahol sok-sok varázslatos tündér ropta a vidám dallamokra. Xerah megrázta a fejét, de végül nem tudott nekem ellenállni, hiszen kiskutyaszemekkel és lebiggyesztett ajkakkal rebegtettem neki a pilláimat. Na persze ettől nem adta be a derekát, így másik módszerhez folyamodtam.

- Ha nem hagyod, hogy egy kicsit szórakozzak, seggbe foglak rúgni! - néztem rá gyilkos tekintettel, de egyszerűen kinevetett.

- Pont te... - nevetett a hasát fogva. - Ah, nem is tudtam, hogy ilyen jó humorod van.

- Chh - hallattam nemtetszésemet. - Látod ennyire jó társaságod van, na gyere - ragadtam meg a karját, majd a táncparkettnek kinevezett tér felé cibáltam. Arckifejezéséről tisztán leolvasható volt, hogy semmi kedve ehhez, de nem szándékozott már tiltakozni, aminek kifejezetten örültem. 

A dallamos, életteli zene és a sok nevetés betöltötte az egész mulatságot. Láttam, hogy különféle fából készült hangszereket bűvölő tündérek állnak egy nekik kialakított részen, előttük pedig méretes csordaként ropta a nép. A mágikus hegyesfülűek rengeteg ékszert halmoztak magukra a fesztivál alkalmából. Lógott a homlokukon gyöngykirakásos dísz, a fülükben aranyozott fülbevaló, sőt a nyakukban és a csuklóikon is csörögtek a különféle láncok.

Boldogan törtem be közéjük magam után húzva a társamat, majd egy tökéletes helyen megállva önfeledten ringatózni kezdtem a zenére. Xerah körülnézett, majd a többiekhez hasonló módon szintén táncolni kezdett. Egész nagyon mulatságos volt, széles mosoly költözött az arcomra. Felettünk százával szálltak a szentjánosbogarak, csillagokként ragyogtak felettünk. Xerahval egymás kezét fogva önfeledten táncoltunk, követve a többieket. Nevetve lépkedtem és csillogó szemekkel néztem a velem táncoló fiú arcát, akit szintén mosolyogni láttam az események hatására. Megmelengette a szívemet, hogy végre úgy is töltünk el időt, hogy nem civakodunk és halálos veszély sem fenyeget minket.

A körülöttünk táncoló tündéreknek először fel sem tűnt, hogy mit keresünk közöttük, ám egyre többen pillantottak felénk, majd néhányan sugdolózni is kezdtek, de a port továbbra is rúgták, egy pillanatra sem hagyták abba a táncot. Xerah ezt sajnos időközben észrevette és az arcáról le is hervadt a mosoly. Érdeklődve figyeltem, ahogy túlságosan is közel hajol az arcomhoz, és már kezdtem volna belepirulni, mikor szóra nyitotta a száját.

- Mennünk kell - tátogta, hiszen a zene elnyomta a hangját, mégis egyből leszűrtem, hogy mit mondott. Csalódottan bólintottam, majd kiigyekeztünk a nyüzsgésből. Eközben láttam, ahogy Xerah egy alig észrevehető mozdulattal elcsen valaki hátáról egy tokot a hozzá tartozó íjjal, bár azt nem tudtam megmondani, hogy mégis hogyan sikerült anélkül, hogy a tulajdonosa észrevette volna.

Ismét megpillantottam Omyt, aki az mellsőlábaival süteményeket markolászva üldögélt egy kuckó árnyékában. Csokoládébarna szemeiben megcsillantak a fények, pontosan olyannak tűnt, mint egy mosómedve, aki épp most szerzett magának valami értékes harapnivalót. Elmosolyodtam rajta, hiszen mégis csak egy erdei állatka volt, benne van a vérében, hogy szerezzen, ezen esetben lopjon magának ételt. Tényleg illett a mi kis társaságunkba. Abban a pillanatban mókásnak tartottam, hogy bűnözők voltunk. Bajtársam egy különös hanggal jelzést adott neki, mire a szőrmók betömte a szájába a süteményt, majd utánunk sietett.

Xerah egy fesztiváltól távolabb eső részébe igyekezett a hatalmas városnak. A tündérek városa határozottan nem olyan volt, mint egy modernkori betonváros. Teljesen egybeolvadt a természettel, a növények és a tündérek harmóniában éltek egymással. Csodálatos látványt nyújtottak. A kis házikóik szinte bárhol megtalálhatóak voltak. Akár a hatalmas és vastag fákba vésve több emeletesek, még fentebb az ágakon építettek, és a talajon elhelyezkedők is gyönyörűek voltak. Az ünnepségtől távolodva a tündérek is fogyatkoztak, látszott, hogy mindenki a központban érezte éppen jól magát. Voltak kicsik és nagyok egyaránt, mellette a pöttöm méretű szárnyasok is repkedtek itt-ott. 

- Ezeket a ruhákat elvisszük - biccentett Xerah egy kisebb kunyhó melletti, vízszintesen lógó kötél felé. Többféle ruhadarab is függött rajta, melléjük léptem és végigsimítottam rajtuk a kezemmel, éreztem, hogy frissen száradtak és a fogásuk igen kellemesnek bizonyult. Az anyaguk puha volt, pedig a kinézetük alapján kényelmetlennek tűntek. Többféle színben is csüngtek ruhadarabok a kötélről, végigmértem őket a szemeimmel.

- És ha nem is a mi méreteink? - pillantottam hátra a fiúra, aki egyből elhúzta a száját.

- Akkor magadhoz méred és amelyik jó azt visszük el - magyarázta biccentve. - Ennyire egyszerű. Egyébként is csak neked kell, hiszen már nyavalyogtál a göncöd miatt - jegyezte meg ismét csipkelődve, mire egyszerűen oldalba könyököltem és inkább a ruháknak szenteltem a további figyelmemet. 

Egy sötétbarna, már-már fekete szövetű nadrág felkeltette a figyelmem, így lerántottam az eddigi helyéről és azonnal magamhoz is mértem. A bősége és hossza szinte rámszabott volt, bár a vége pár centivel a bokám felett végződött. Ennek ellenére úgy határoztam megteszi. Xerah kezébe nyomtam, majd tovább válogattam. A felsőkkel problémáim voltak, hiszen az egyik túl rövidnek bizonyult, a másik túlságosan is hosszú és bő volt. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy turkálóban, miközben Xarah akár csak egy világombeli férfi, halálos sóhajokat hintett, ezzel jelezve nekem nem bírja már sokáig a válogatásomat. Egyik kezében az íjtokot markolászta, másikban a kiválasztott nadrágomat, úgy fogta akár csak a Gucci zacskókat odahaza mások.

Végül sikerült megtalálnom a tökéletes felsőt, és ahhoz egy kisebb bőrből varrt mellényt. Természetesen a utolsó darabok voltak, mielőtt megtaláltam volna őket az összeset végig kellett nézzem. Xerah felsóhajtott megkönnyebbülésében, mikor meglátta, hogy felé fordulok az anyagokkal.

- Ti meg mit műveltek itt az asszony frissen mosott ruháival? - hallottunk meg egy feszült és férfias hangot hirtelenjében. Átnéztem Xerah válla felett, mire egy magas és szélesvállú, egyáltalán nem tündérnek való férfit pillantottam meg mögötte talán három méterre. Azonnal az előttem álló társamra kaptam a szemem és egy pillanat alatt összehangolódtunk lélekben. Alig észrevehetően biccentett nekem egyet, továbbra is háttal állva a fickónak. Ebből leszűrtem, hogy itt az ideje menekülni, és mindez a másodperc töredéke alatt történt.

- Fuss! - kiáltott fel Xerah, majd átkapva a ruhát abba a kezébe amiben a tokot is tartotta, felszabadította egy kezét, amivel viszont immár az én karomat ragadta meg. Meg sem lepődtem, így fordultam is sarkon vele, hogy elmeneküljünk.

- Álljatok csak meg! - ordított utánunk idegesen, de hátra sem pillantottunk, csak rohantuk előre akár a versenylovak.