Nem bírom egy nappal sem tovább, el akarom hagyni ezt a helyet, el akarok menekülni magam elől. Nem bírok egy levegőt szívni veled – mondanám, de nincs kinek, a tükörképem rég nem néz a szemembe. Nem tudom, mikor hagytam el magam ennyire, mert tudom, azt tettem, magamra hagytam magamat, és nem találom a visszautat ahhoz az emberhez, aki voltam.

– Elismerem, hogy megcsaltalak. Elismerem, hogy nem szerettelek eléggé. Megbocsátanál, ha térdre borulnék előtted? Megbocsátanál, ha a szemedbe mondanám az összes ködös hazugságomat levetkőzve, hogy lefeküdtem egy férfival, mikor az a hitemtől eltér? Megcsaltam az Istent, akit szerettél, egy fiúval, akinek a létezése mit sem számít nekem. Bűnnek volt jó, nem értéknek.

Fáradtan hunytam le a szemem és hagytam magamnak, hadd merüljön le a lelkem olyan mélyre, ahonnan egy ideig már nem fog többé visszajönni. Lezuhansz a mélybe, ahonnan eltart valameddig, hogy felússz a felszínre, már ha a mélykék sötétség meg nem fojt. Szerettem, amikor kinőttek a szárnyaim, azután leválasztódtak, mikor víz érte őket. Szárnyaimmal tudtam tombolni, meg tudtam őrülni. Aztán lemerültem egyre mélyebbre és mélyebbre, ahol már csak egy egyszerű kis ember voltam, kitéve haltorkoknak, cápafogaknak és a jéghidegségnek. Megfojtódni a bánatban. Így neveztem az érzést.

Felhangzottak az első zenei akkordok, az első szavak a legerkölcstelenebb hangtól, attól a mélytől és méltóságteljestől, amilyen hangon Krisztus beszélhetett volna, ha létezett. Az álmaimban is ezt a hangot hallottam, egy meleg, zsidó férfi imádságait a koncentrációs táborban. Ő mindig nagyon szomorúan nézett, sírt a szeme, de valahányszor a társai megszólaltak, rájuk mosolygott és felelt nekik. Mintha sejtette volna, hogy mi történik, sajnált volna mindent és mindenkit, ugyanakkor nem lázadt, tudta talán, hogy ennek így kell történnie.

Semmit nem gyűlöltem jobban, mint arról a férfiról álmodni, aki maga volt a tökéletesség.

– Én megváltalak titeket, csak nyújtsátok a kezeteket! – annyira hasonlított az álmaimban síró-mosolygó lesoványodott, lassan megölt férfira, és annyira más volt. Az a férfi bűnbánatot tartott, imádkozott, a hite olyan mélyről eredt, amilyen mélyre az én lelkem leszállni sem tudott, míg ez a beképzelt, egoista istengyalázó fel sem tudta fogni, miről énekelt, hogy miben is hisz. – Együtt szeretkezünk majd a paradicsomban.

– Szar a zenéd! – ordítottam fel teli torokból, aztán kimenekültem. Képtelen voltam elviselni a felelőtlenségét és pajzánságát egy olyan embernek, aki az álmaimban az őszinteségével könnyeket csalt még az én szemembe is.

______________________________________________

Milliónyi elnézést kérek, hogy ennyire késedelmes vagyok írás terén, mostantól igyekszem legyűrni az inaktivitásomat. Tegnap vége lett az utolsó versenyemnek (októberben megyek folytatásul az országosra), úgyhogy idén már csak "tézéhadak" várnak rám.

Egy pink starról szeretnék írni az elkövetkezőkben, álombeli jelenetekről egy koncentrációs táborban, melyek megváltoztatták atesita barátunk istenfelfogását.

Well, have a nice day! 💕🌸