[Ｔｉｚｅｎｎｅｇｙ ｈｏｎａｐｐａｌ ｋｅｓｏｂｂ]

- Chan, nézd, annak a felhőnek... felhő alakja van - mutat fel az égre Woojin, miközben a füvön fetrengünk egy parkban. Kijelentésére halkan felkuncogok, majd összeborzolom a haját.

Rám néz, ártatlanul elmosolyodik úgy, hogy még jobban beleszeressek. Pedig azt hittem, ez már lehetetlen. Magam felé fordítom a fejét, majd lágyan megcsókolom. Készségesen viszonozza tettem, tenyerét a nyakamra fektetve. Ez az érzést már rengetegszer próbáltam hasonlítani valamihez, de még nem sikerült. Olyan, mint egy kellemes függőség.

Mikor elválunk egymástól, újra a fölénk magasodó hatalmas kékséget kezdjük el figyelni, közben a kezét a világért sem engedném el.

- Az meg olyan, mint amikor kiöntötted a kávét az asztalra, csak fehérben - folytatja a felfedezései felsorolását a párom.

- Szerintem ne próbálkozz ezzel - simogatom meg kézfejét a hüvelykujjammal.

- De, csak azért is folytatom - durcázik be, felfújva a pofiját. - Az ott egy krumpli, az meg egy amőba!

- Akkor már ott van egy óriási szösz - szállok be én is, mire barátom hevesen bólogat.

- Ez meg egy üveg víz! - hallatszik valahonnan egy kiáltás, a következő pillanatban pedig meg is érezzük magunkon a hideg löttyöt. Sietve felülünk, és körbenézve észrevesszük öt barátunkat, ahogy röhögnek rajtunk.

- A jó édes anyád, Jisung! - pattan fel Woojin, majd elkezdi kergetni a fűben az említettet, aki ijedtében eldobja az üres palackot.

- Hogy a fenébe kerültök ide? - kérdezem kicsit ingerülten a többieket, miközben letelepednek körém.

- Gondoltuk jó lenne egy közös kiruccanás, de egyikőtök se vette fel a telefont, szóval elindultunk öten. Aztán megláttunk itt titeket - meséli Seungmin.

- Amúgy a víz az nem volt tervben, csak pont eszembe jutott - vigyorog Jeongin.

- Igazán nem kellett volna - nézek végig az újonnan már nem száraz ruháimon.

- Hagyjad már, öt perc alatt megszárad - legyint Hyunjin. - Woojin elég forrófejű ma - pillant a kergetőző két fiú felé.

- Lehet - bólogatok. - Szívem, hagyd már szegényt! - kiáltok neki, mire morcosan visszaballag hozzánk.

- Még hogy szegény... - morog lehuppanva a földre. Hamarosan Jisung is megjelenik.

- Nem én löktelek ki majdnem egy csapat rolleros elé - nyújtja ki a nyelvét a másikra. Mint az óvodások, komolyan mondom...

Oldalra pillantok, ahol éppen az említett fiúk haladnak el. Mivel nem mennek túl gyorsan, meg tudom figyelni őket, és az egyik ismerősnek tűnik.

Mintha a gondolataimban olvasna, felém néz, és amint észrevesz, hirtelen megáll, mire a társai is. Így már jobban meg tudom vizsgálni az arcát.

Felix.

Int a barátainak, hogy várjanak egy kicsit.

- Nézzétek - szólok a körülöttem lévőknek felé biccentve. Lixie csak vigyorogva integet, amit viszonzunk, majd továbbállnak.

Melegség önti el a szívem. Barátokra talált... Végre van társasága, nem kell szembenéznie a legnagyobb szörnyeteggel, a magánnyal.

Még ha rengeteg konfliktusunk is volt, jó érzés volt őt így látni.

Mindenki megérdemli a boldogságot.

--

srácok, hát itt a vége. remélem tetszett nektek ez a kötet is❤ köszönöm a rengeteg megtekintést, voteot és támogatást^^ véleményeket, mondanivalókat várom kommentben, én pedig búcsúzom, sziasztok :3

(megint lesz még egy magyarázat és egy utószó, szóval ott találkozunk!)