Azt mondják, az öngyilkosság gyáva dolog. Egészen idáig én is ezt gondoltam. Viszont most, miközben lefagyva tartom a kezemben a gyógyszeres dobozt, teljesen megváltozik az álláspontom. Nem merem. Nem merem megtenni.

Még ilyenkor is éltet az a remény, hogy egyszer jóra fordul minden. Szánalmas, nem? Itt állok a halál szélén, és még a reményről beszélek.

Egyszer kell megjárni a gödör legmélyét, és teljesen átformálódik a világszemléleted.

Elmosolyodom. Itt már nincs remény.

A kezembe veszem az első tablettát.

- Chan, ne! - Valaki kiüti a kezemből. Ne! Ennyi volt. Elvesztettem az utolsó esélyem a halálra. Mert gyáva voltam, és nem mertem megtenni.

Annyira utálom magamat!

Sírni kezdek, miközben Changbin karjai fonódnak a derekam köré. Visszamegyünk a nappaliba a kanapéra, ahol a nyakába borulok. A hátamat kezdi el simogatni.

- Semmi baj, vége van... Nyugodj meg, itt vagyok, nincs semmi baj - suttog. De, minden baj, Changbin. Te ezt nem érted...

Olyan, mintha azzal, hogy megjelent, kirángatott volna az érzelemmentességből. Egyből elkezdtem pánikolni, félni magamtól és a helyzettől. Csak most tudatosult bennem, hogy megöltem volna magam. Vége lett volna az egésznek.

Mintha miközben a gyógyszereket tartottam a kezemben, egy teljesen más ember lettem volna. Valaki olyan, akit már nem érdekel semmi. Aki képes lenne cserbenhagyni a barátait és a családját a saját problémái miatt.

- Megnyugodtál? - kérdezi hátrasimítva a hajam, amikor eltolom magamtól. - Nincs hányingered? Érzem rajtad, hogy ittál.

Megrázom a fejem.

- Lehet inkább Cloroxot kellett volna... - motyogom, mire még egyszer megölel, pedig soha nem szokott még csak megérinteni sem. Ennyire megváltoztattam volna mindent?

- Ne mondj ilyeneket, kérlek. Azt meg tépd össze - mutat az asztalra, vagyis az azon lévő papírra. Vállat vonva elindulok teljesíteni a kérését - elvégre bármikor írhatok másikat -, de elesek, és azzal a lendülettel ki is adom magamból a gyomrom tartalmát. Changbin leküzdve az undorát indul el felmosóért. Én is undorodom magamtól, nem kell elrejtened.

Felajánlom, hogy segítek takarítani, de csak kinevet, és azt mondja, hogy maradjak a seggemen.

- Sajnálom - szólalok meg a semmibe. - Én nem akartam... - Elcsuklik a hangom, a könnyeim pedig ismét megerednek.

Olyan kínos ez az egész. Itt ülök a padlón, sírok, és nézem, ahogy a barátom feltakarítja a saját hányásomat helyettem. Arról már nem is beszélve, hogy az előbb mentett meg az öngyilkosságtól.

- Ne sírj - térdel le mellém, amikor végzett a dolgával. - Nem a te hibád. Zuhanyozz le, moss fogat, aztán aludj, oké? Itt maradok veled.

Csak bólintok, miközben ismét mélyre merülök gondolataim tengerében.

Nem érdemlem meg, hogy ilyen jó barátaim legyenek.

(...)

- Nem tudom, Seungmin. Fogalmam sincs. Megkérdezzem majd tőle? Nem készül ki még jobban? Oké. De most leteszem, mert felébredt, szia.

Bágyadtan nézek körbe a szobában. Jó volt egy kicsit aludni, ha már ez éjszaka általában nem sikerül. Mondjuk a fejem rohadtul fáj.

Changbin az íróasztalomnál ül, és onnan figyel engem. Hálásan rámosolygok, majd halkan elmotyogok egy köszönömöt.

- Mit? - kérdezi, miközben leül az ágyam szélére. Vajon mit, basszus?

Vagy ennyire apró szívesség lenne megakadályozni valakit az öngyilkosságban? Nem tudom, most kötelességemnek érzem, hogy a világ összes szeretetét és háláját Changbinnek adjam.

Még azt is, ami Woojin felé irányul.

- Hogy megmentettél - fogom meg a kezét, majd megszorítom azt. - Nem tudom, hogy háláljam meg...

- Sehogy. Természetes, hogy jogod van életben maradni - nevet fel.

Érdekes, hogy sok ideig legszívesebben nem éltem volna ezzel a joggal. Mármint, most hirtelen van kedvem létezni... Talán kezdem látni azokat az apró pozitív dolgokat, amit mind eldobtam volna magamtól.

- Mit kell megkérdezned tőlem? - terelem a témát.

- Szóval hallottad, te kis... - Felnevetünk. - Csak annyi, hogy Woojin elmondta Seungminnek, mi történt... És Min arra kíváncsi, hogy rájöttél-e már, mit érzel. Azt mondta, Woojinnek nem fogja elárulni.

Sóhajtok, majd Changbin szemeibe nézve válaszolok.

- Kibaszottul szerelmes vagyok Woojinbe. És egy pancsernek érzem magam, hogy csak most jöttem erre rá - mosolygok keserűen.

- De hát akkor itt lesz az alkalom! A kiránduláson elmondhatod neki. Gondolj bele, naplemente, tengerpart... Kell ennél több? - zsong be teljesen a mellettem ülő, mondandóját hallva pedig én is azonnal felpattanok. Megfeledkezve a fejfájásomról szorosan megölelem őt.

- Úristen, tényleg! Köszönöm! Azt hiszem, megvan, hogy valljak neki szerelmet - halkulok el a végére, de belül egyre hangosabban sikítozom az örömtől és az izgatottságtól.