- Channie, kelj fel... Reggel van - suttog a fülembe Woojin, és ennek kíséretében hangosan tapsol egyet. Azt hiszem, halláskárosult leszek.

Morogva a hátamra fordulok, majd barátomra nézek, aki éppen összes energiáját a bámulásomra fordítja az ágyam szélén ülve. Szemkontaktusunk közben fülig érő vigyorral integet, aztán felpattan.

- És én még úgy gondoltam, jó ötlet lesz, hogy beleegyezek abba, hogy itt aludj. - Mondatomra megáll az ajtóban, majd csalódottan lebiggyeszti ajkait.

- Most komolyan csak azért, mert felébresztettelek... Azért azt nem mondhatod, hogy nem volt jó a tegnap este - kacsint, aztán elhagyja a helyiséget.

Istenem, ekkora perverzzel hoz össze a sors... Ő is jól tudja, hogy nem történt semmi olyan.

A tegnap történtek miatt mindenáron velem akart maradni, szóval a hátralévő órák után hazajött velem. Az estét végigbeszélgettük a teraszon ülve egy-egy pokróc és bögre tea társaságában. Kétségkívül jó volt vele lenni, és elfelejteni összetört valómat.

Mintha arra a pár órára sikerült volna megvalósítani a tervemet.

(...)

- Megfoghatom a kezed? - kérdezi a mellettem haladó, miközben a folyosón sétálunk egyik óráról a másikra. Bólintok, miszerint miért is ne, az idősebb pedig összefűzi az ujjainkat.

Hangos lépéseket hallok magam mögül, nemsokára pedig egy általam utált alakot pillantok meg. Felix.

- Woojin, te is magadhoz láncolod a szerelmedet? Jobban hasonlítunk, mint hittem! - mosolyog elégedetten. Társam egy pillanatra megszorítja a kezemet, jelezve, hogy ne foglalkozzak vele.

Mintha mi sem történt volna haladnánk tovább, de megint megjelenik előttünk az a köcsög.

- Nem szeretem, ha ignorálnak - veszi fel hirtelen az ártatlan arcát.

Hyungom elenged, majd meglöki Felixet, aki így hátrahőköl.

- Na idefigyelj, te figyelemhiányos tuskó! Kurva gyorsan takarodj vissza Jeonginhez, ha már ügyesen megszerezted magadnak, és szállj le rólunk, mert nem vagyunk kíváncsiak a pofádra! Megegyeztünk? - mondandója végén megfogja a fiatalabb vállát, hogy minél mélyebben a szemébe nézhessen.

Kérdésére csak egy vállrántás a válasz, majd mielőtt még elhagyna minket, utoljára megszólal.

- Köszönöm a dicséretet. Mármint azt, hogy ügyes voltam. - Ezzel vigyorogva elmegy.

Woojin sóhajtva felém fordul, és megrázza a fejét.

- Szóval, hova is tartottunk éppen?

- Irodalomra a többiekhez - mondom halkan, elindulva a célunk felé, mit sem törődve azzal, hogy az idősebb lemaradt. Akárhányszor Felix vagy Jeongin felbukkan, minden eszembe jut.

Hyungom utánam siet, és maga felé fordítja a fejem.

- Mi a baj?

Nem reagálok. Mintha megint elszakadtam volna a külvilágtól.

- Chan, szeretném, ha őszinte lennél velem. Mi a baj? - kérdezi újra, ezzel meggyőzve engem arról, hogy válaszolnom kéne.

- Woojin, mindjárt becsengetnek-

- Nem érdekel. Ahogy látom, megint mindjárt rosszul leszel, szóval ígyis-úgyis lemennénk az orvosiba. Szóval?

Leülünk az egyik padra. Próbálom összeszedni a gondolataimat. Biztos, hogy jó ötlet lenne mindent bevallanom? Nem fog szánalmasnak tartani?

Végül minden mindegy alapon belekezdek.

- Mostanában nem találom a helyem a világban. Mintha Minho egy darabkát belőlem magával vitt volna a sírba. Nem tudom elfogadni, hogy ő meghalt. Mindig amikor meglátom Jeonginékat, minden egyes apró emlék eszembe jut, és szép lassan megölnek belülről. Olyan, mintha folyamatosan szorítana a mellkasom. Tavaszi szünetben még az öngyilkosságon is elgondolkoztam - nyelek egyet, hogy visszafogjam a könnyeimet. - Gyengének tartom magam, mert ti mindannyian jól vagytok, csak én nem. Anya esetét még kibírnám önmagában, de ez így sok. Egy roncs lettem, ennyi - törlöm meg a szememet, majd Woojinre nézek, aki teljesen lefagyva figyel engem.

Most valamiért nem szorít magához. Tartja a távolságot. Most fél, vagy elítél?

- Chan, egyáltalán nem vagy gyenge. Nekünk is fáj, csak nem gondolunk rá annyiszor. Az öngyilkosságot meg felejtsd el, rendben? És ha segítség kell, mi öten mindig itt vagyunk - ölel meg. Ez hiányzott.

- Woojin, te is őszinte lennél velem?

- Persze.

- Igaz az, amit Felix mondott? Tényleg szerelmes vagy belém? - tolom el magamtól. Arcvonásaiból tisztán kiüt a bizonytalanság. Csak nem...? Kérlek, ne! Nem éri meg engem szeretni.

- Igen. Szeretlek - jelenti ki halkan, de határozottan, bennem pedig egy világ dől össze. Szóval azok az ölelések, az érintések, a törődés mind nem barátságból volt számára?

- Értem - motyogom, majd otthagyom őt, és elindulok az üres folyosókon a terem felé magyarázkodni a késés miatt.

Szörnyű embernek érzem magam.