Emlékeim szerint mosolyogva fogtam kezet az igazgatóval, és álltam be vele és a tanári karral egy közös képre, amit valószínűleg majd az internet világa fog később látni. Ám lélekben mintha ott sem lettem volna, csak próbáltam elhinni, hogy ez a valóság, és tényleg az. Nem tudtam elhinni, hogy az a boríték, amit a fekete körömlakkos kezeimmel fogok, az tényleg két jegyet rejt, és ezer lehetőséget és élményt. Közben persze kiben ne merült volna fel az a kérdés, hogy vajon kit vigyek magammal. Egy normális 16 éves azt mondaná, hogy az anyukáját, vagy az apukáját, esetleg a legjobb barátnőjét. De én öt ember közül nem fogok tudni egyet választani, mert abból csak gáz lesz, és borzalmasan érzem magam miatta, de a szüleimet sem akarom vinni, plusz a húgom, Liliann nem menne bele, hogy bármelyik szülőt elszakítsák egy hétre mellőle. Első ötletem Connor volt, de rá kellett jönnöm, hogy abból gáz lesz, mert a többiek is biztos szívesen jönnének, és nem lenne ez igazságos a részemről. Egyből eszembe jutott Nate, akivel fél éve tönkrement a kapcsolatunk, egy hosszú és bonyolult sztori keretében. Gondolataimból az igazgató hangja rántott ki.

- Iyi şanslar Aisha! - mosolygott rám a Mikulás, mire elképedtem, és azon gondolkoztam, hogy vajon tényleg tud-e törökül, vagy csak Google fordítózott egyet az alkalom kedvéért. Bárhogy is, de nekem jól esett, szóval szintén vigyorogva válaszoltam.

- Teşekkür ederim! - kezet ráztunk, majd elengedett a borítékkal, egy oklevéllel, és egy éremmel a kezemben azzal az utasítással, hogy majd keressem fel őt az óra folyamán az igazgatóiban az úttal kapcsolatos dolgok egyeztetése végett.

A többi diák már kiszállingózott a teremből, páran még ott maradtak, hogy gratuláljanak nekem, majd ők is leléptek. Én egy kis kitérővel mentem vissza a terembe, mivel először meglátogattam a mosdót, hogy legyen időm és nyugalmam feldolgozni ezt az egészet. A vékony kis borítékot tartó kezem alig láthatóan, de remegett, majd végül inkább a mosdókagylóba támaszkodtam, hogy le tudjak higgadni. A szívem ezerszeres sebességgel dobogott, mintha csak most lennék az eredményhirdetés előtt, és a szervezetemen egy enyhe fáziskésés uralkodna. A tükörbe nézve végigmértem magamat. Barna, egyenes hajam a hasam közepéig ért, és mogyorószínű hatalmas szemeim hitetlenül elnyíltak. Az orrom és a szemem alatti részt apró szeplők borították, amit szándékosan nem takarok el sminkkel, mert hozzám tartoznak. A bőröm szerencsére megmenekült minden szépséghiba elől. A szememre szempillaspirált használtam és szemceruzával füstösítettem, plusz egy vékony tusvonalat is húztam magamnak. A nyakláncom a szokásos volt, egy egyszerű, vékony lánc, egy apró ezüst holdacskával a végén. Még a mamámtól kaptam a 13. születésnapomra, és azóta mindig hordom. Ahogy eszembe jutott a mama, egyből sírhatnékom támadt, ám ezt most vissza kellett folytanom. Ő is biztos azt szeretné, ha örülnék, és nem a mosdóban sírdogálnék utána egy ilyen esemény után. Vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd elindultam az igazgatói iroda felé, ahova még nem volt alkalmam betekintést nyerni, ugyanis mindig jó gyerek voltam, balhék nélkül, ötös-négyes átlaggal. Nem volt még egy barátom se, ami bár sokaknak furcsa, hogy 16 évesen a szerelmi életemet egy betontömbhöz is hasonlíthatnám, de engem sosem zavart. Volt rá pár alkalom, amikor néhányan bepróbálkoztak, de ezeknek az alkalmaknak egy vagy két találkozó után véget vetettem, mert egyik sem volt olyan, hogy szívesen folytattam volna.
Miközben ezeken agyaltam, szép lassan elértem az igazgatói iroda ajtajót. Megigazítottam a pólómat és a hajamat, majd bekopogtam.

- Jó napot - Mr. Faint a székében ült, és a laptopján pötyögött valamit. Fehér szakálla és a hozzá tartozó kedves arca békével töltött el, így bátran leültem a hatalmas mahagóni asztala másik oldalán lévő székre.

- Aisha. Milyen érzés nyertesnek lenni? - kérdezte, mire nekem eszembe jutott egy mondat: "A győztesek mindig egyedül vannak".

- Még nem hiszem hogy felfogtam - nevettem fel zavartan, ám a következő percben a Mikulás elém tolt egy hatalmas köteg papírt.

- Ezeket kéne aláírnod. A szüleid hamarosan itt lesznek, telefonon már értesítettük őket. És még pár részletet el akarok mondani az úttal kapcsolatban, miután végeztél a papírmunkákkal - mosolygott rám kedvesen, és a kezembe nyomott egy ezüst tollat. Összefogtam a lapokat, és elkezdtem egyesével aláírni mindet, néhol el sem olvasva, hogy miket írnak. Mire végeztem, a kezem teljes mértékben elfáradt, az ujjaimat pedig nem éreztem használhatónak. Várakozó pillantást vetettem a Mikulásra, aki pedig rögtön elkezdte mondani, hogy mi a helyzet.

- Szóval, Aisha, most fontos lenne hogy tényleg nagyon figyelj, mert nem biztos hogy minden el fog hangozni még egyszer. Jövő hét elején már utazol is, ezt ne feledd, bár kétlem hogy ezt el lehetne felejteni. Addig választanod kell magadnak valakit, akivel mész, és ez fontos, hogy minél hamarabb tedd, hogy vele is alá tudjunk iratni pár papírt, plusz beszélni a szüleivel, feltéve, ha nem felnőttet viszel magaddal. Egy hétre mész, hétfőtől vasárnapig. Egy négy csillagos szállodában szállsz majd meg a partnereddel, de fontos, hogy csak egy lakosztályt kaptok, nem kettő különt. A biztosításokról és a hasonló dolgokról a szüleiddel beszélek. Idén azt az egy kikötést tettük még, hogy legyen valami tanulmányi eredménye is az utazásnak, hogy egy múzeumba, vagy esetleg galériába el kéne látogatnotok. Igyekszünk biztosítani a zökkenőmentes és balesetmentes utazást, de ezt a szüleiddel úgyis megtárgyaljuk. Remélem kellemes utad lesz Aisha, és most szaladj, mondd el az osztálytársaidnak, és válaszd ki a partnered.

- Köszönöm szépen igazgató úr. További szép napot - köszöntem el mosolyogva, és álltam fel a székből. Amint kiléptem az irodából, a jókedvem elkezdett elszivárogni, ugyanis ötletem sem volt, hogy kit vigyek magammal, és ebből még balhé lesz. A terembe visszaérve, amint beléptem, megfagyott a levegő, majd az ötös csapat letámadott, kérdezett, gratulált, szinte fojtogattak, nek foglalkozva azzal, hogy óra van, bennem meg a rossz érzés garantáltan növekedett.

- Srácok, vége a bulinak, mindneki üljön le! - szólt kedvesen a töritanárunk, mire hátrasétáltam a padomhoz. Még mindig kicsit sokkolt állapotban voltam, a többiek pedig percenként mosolyogtak rám. Megpróbáltam az órára koncentrálni, és nem pedig a táskámban csücsülő borítékra.
Pár perc elteltével Connor csúsztatott elém egy lapot, amire fiús, kissé olvashatatlan kézírással körmölte rá a sorokat.

"Büszke vagyok rád ;)"

Mosolyogva néztem rá, majd válaszoltam.

"Köszönöm"

"Tudod már kit viszel magaddal?"

Amikor ezt a sort elolvastam, újra beszorult a levegőm, és inkább kinéztem egy percre az ablakon. Connor furcsán nézett rám, mire válaszoltam az üzenetére.

"Nem tudom."

"És kik a jelöltek?"

"Connor. Nem tudom, oké? Pár perce még nem is gondoltam volna hogy egy hét múlva Törökországban leszek."

"Ok, bocs"

Erre nem válaszoltam, de aztán végül visszahúzta a papírt, és még egy mondatot ráírt.

"Ugye nem...?"

"Mi van?"

"Ugye nem jutott eszedbe, hogy Natet vidd magaddal?"

"Hagyj már ezzel kérlek"

"Vigyél engem"

Ebben a pillanatban a csengő szakított minket félbe, én pedig fogtam, és egy egyszerű mozdulattal kidobtam a cetlit az ablakon. Connor az elröhögte magát erre a mozdulatomra, majd felvette a kék pulcsiját, a fülesét a fülébe tette, és egy ölelés után elbúcsúzott tőlem, és hazaindult.

Mivel nem volt kedvem senkihez és semmihez, fogtam magam, és mielőtt bárki elkaphatott volna egy kis beszélgetésre, egyszerűen csak követve Connor példáját, én is leléptem.

Közben persze azon kattogtam, hogy kit vigyek magammal.

De hiába volt a hazaút, nem jöttem rá, hanem szintén csak annyit tudtam mondani, mint amit Connornak leírtam: Nem tudom.

Véleményezzetek kérlek, sokat jelent nekem!❤❤❤
Xx. Lilla