Úgy tűnt a nap is sokkal másabban foglalta el helyét az égen, nem úgy mint eddig. Sokkal fényesebbnek , erőteljesebbnek látszott, mint eddig.
Odakint sepregettem az udvaron , amikor lódobogásra lettem figyelmes. Nem fordítottam volna nagyobb figyelmet rá , ha csak egyetlen lovasról lett volna szó, de ők többen voltak. Berohantam a lakásba, hogy szóljak a többieknek.
- Srácok! Készüljetek! - hadartam.
- Miért?
- Mi történt?
- Lovasok jönnek, és ide tartanak. Nem tudom barát-e vagy ellenség, de jobb ha felkészül mindenki a legrosszabbra, és elfoglalja a helyét! - adtam ki az utasításokat.
Még jó, hogy zokszó nélkül hallgatnak rám. Mindenki elfoglalta a helyét, pont úgy , ahogyan annak idején gyakoroltuk, és vártunk. A dobogás egészen az udvarig hallatszott, majd hirtelen megszűnt.
- Itt lakik Mi Young Mester? - szólt egy ismeretlen hang. Előbotorkáltam, hogy lássam kinek emberfia zargat ilyenkor.
- Ki kérdezi? - tettem fel az ominózus kérdést, amit ilyenkor fel lehetett tenni.
- Őfelsége, Jeon császár küldetett Mi Young mesterért, hogy kísérjük el a Császári palotába, mert Őfelsége meg szeretne vitatni valamit önnel.
Vagy úgy. Na de álljon meg a menet.
- Azt mondta, Jeon császár? - kerekedtek szemeim az érdekes figurára.
- Igen, asszonyom. - helyeselt , rezzenéstelen arccal.
- Hogy mi?!
- Jól hallottuk?! - bújtak elő a többiek is ,ugyancsak meglepve.
- Hát... úgy néz ki... - mormoltam magam elé.
- Szóval akkor ezért nem jött! - szólalt fel Tae Hyung.
- Mi Young, mit fogsz tenni? - nézett rám egyszerre hat szempár.
- Mi mást tehetnék? Természetesen megyek. De csak egy feltétellel. - fordultam a lovas irányába.
- Éspedig? - vonta fel a szemöldökét.
- Ez a hat itt velem jön. - biccentettem a mögöttem álló társaság irányába.
- Ahogy óhajtja. - válaszolta az idegen lovas, majd hozzátette -  Szedjék össze a holmijukat, és indulunk.
Mindnyájan így tettünk, majd nyergeltünk , és útnak indultunk, egyenesen a fővárosba, ahol a Császári Palota volt.

...

- Mi tart már nekik ennyi ideig?? - idegeskedett a császár, fel s alá járkálva hatalmas termében.
- Nyugodjon meg, felség, biztosra veszem, hogy hamarosan megérkeznek. - csillapította őt egyik tanácsosa. - Ne feledje, hogy az a falu, ahonnan jönnek, több napi járóföldre van innen.
- Igazad van... - sóhajtott , majd visszaült trónjára.
A palota teljesen megváltozott azóta , hogy megszűnt a rémuralom. A tanácsosok, cselédek , giszengek , eunuchok , tudósok , és minden ott lakó ember élete sokkal nyugodtabb, szabadabb lett. Az országba is lassacskán visszatért a béke és a jólét.
Ám volt valami, aminek igen is híján volt a nemzet, mégpedig a haderő. A véres harcokban elhullott milliónyi katona ,kiket a császár juttatott annak idején a halál torkába, sajnos nem hozhatók vissza az életbe.
-Hmm... - sóhajtott mégegyszer, majd gondolataiba mélyedve egyszer csak lehunyta szemeit, és elaludt.

...

Egészen jól haladtunk az utunkon, sikerült egy nap alatt a teljes út háromnegyedét megtennünk.
- Milyen messze van még a palota? - kérdezősködtünk.
- Ha korán útnak indulunk, még fél nap, és ott leszünk. - jött a válasz.
A nap is elbújt, helyébe küldve a holdat, a tüzet lágy szellő cirógatta hol itt, hol ott. Körbe ültünk , beszélgettünk , majd álomra hajtottuk fejünk.
A reggel, mint ahogy az éj tova szállt, úgy jött el újra. A nap sugarai melegen simogatták az arcom. Kinyitottam a szemem, majd körülnéztem. Mielőtt megmozdulhattam volna , egy erős, mégis gyengéd kéz jelenlétét éreztem magam körül. "Tae Hyung." Megfordultam, hogy az arcába nézhessek. Aludt. Kiszabadítottam magam az öleléséből, nyomtam egy puszit az arcára , majd felkeltem. Érdekes , ugyanakkor szívmelengető látvány tárult a szemem elé. Ji Min, Ho Seok , és Yoon Gi egy kupacban, összebújva aludtak olyan édesen, mint a gyerekek. Kicsivel odébb Nam Joon és Seok Jin egy fa törzsének támasztva hátukat szuszogtak nagyokat. Még egy kicsivel arrébb Jong Hyun feküdt . Vélhetően jót aludt, ugyanis nagyokat horkantott.
Gondoltam megtréfálom a népes társaságot. Kellő távolságot tartottam a kis csoport és közöttem, majd hatalmas vízbuborékot képeztem, amit egyenesen a nyakukba zúdítottam. Hogy ne leljenek rám olyan könnyen, felmásztam a legközelebbi fára , ahonnan nem vehettek észre. Mindenki levegő után kapkodva, zihálva ugrott fel, tekintetével keresve valamit, vagy valakit. Sehol senki , csak egy hangos, mindent eláruló nevetés a semmiből.
- Jó reggelt álomszuszékok! Ideje indulni! - kiabáltam le nekik a fa tetejéről.
- Mi Young!! - kiáltottak rám.
- Ilyet mégegyszer ne merészelj művelni!!! - Fújtatott Seok Jin.
Leugrottam a fa biztonságot nyújtó ágai közül , egyenesen a többiek közé. Mikor felálltam, lesöpörtem pár porszemcsét a ruhámról, majd rájuk néztem.
- Indulhatunk? -kérdeztem.
- Csak adj pár percet és mehetünk... - morogta Nam Joon.

...

Felkelni.Felöltözni.Enni.Udvari ügyeket intézni. Gyakorlatozni. Ülésezni.Lefeküdni. Egy átlagos napja egy császárnak. Mély sóhaj járta át a termet. "Hogy ez mennyire unalmas!" Gondolta magában. Egyszercsak kopogás hallatszott a nagy ajtó túloldaláról.
- Felség! Megérkeztek!
Erre a két szóra várt csak. Felpattant trónjáról, és teljes erejéből rohanni kezdett, hogy üdvözölhesse régi barátait.
- Azonnal megyek! - válaszolta,de már ott sem volt.
Ha eddig azt hittétek, hogy a terem nagy volt, tévedtetek. A palota udvara még annál is nagyobbnak bizonyult, területén kisebb-nagyobb építményekkel, mint az Eunuchok szállása, vagy a gyakorlótér. Nem számítottak most a méretek, a távolságok , sőt az idő sem. A császár csak futott, és futott , míg el nem érte a kaput, ahonnan már csak néhány méter választotta el őt vendégeitől.
Megigazította ruháját és fejfedőjét. "Vajon mit fognak szólni? Mit fognak gondolni rólam? Sokat változhattak?"
Záporoztak fejében a kérdések. Magába mélyedését egyik katonája zavarta meg.
- Felség! Megérkeztünk. - üdvözölte uralkodóját lováról leszálló katonája.
Ám ő nem rá figyelt, hanem a mögötte közeledő embereket fürkészte. Amikor meglátta őket, fülig érő mosolyra húzta a száját.
- Mi Young! Fiúk! - kiáltotta.

...

Azt hittem rosszul látok , vagy egy álomba csöppentem. Hogy Jung Kookból császár lett?! Alig hihető históriának hangzott. De most itt állt előttem, teljes valójában. Úgy tűnik, mégis igaz.
- Mi Young! Fiúk! - kiáltott nekünk.
- Jung Kook!  - kiáltottunk neki , integetve.
Ahogy a távolság lecsökkent közöttünk, egyre jobban megeresztettük a nyelvünket is.
- Mondd, miért hivattál? - kíváncsiskodtam.
- Mi Young... Egy nagyon fontos dologról van szó - mondta. Nem értettem, miről beszélhet, ezért úgy döntöttem, végighallgatom. - Tudod, hogy híján vagyunk a jó katonáknak, és tanácsosoknak.
- Igen, tudom. - bólogattam.
- Mondd, lennél a személyes tanácsadóm, és a hadsereg kapitánya?
Azt hittem rosszul hallok. Hogy én? Tanácsadó?És még Kapitány is? Szó sem lehet róla.
- Biztos, hogy jó embert hozattál ide? - kérdeztem.
- Egészen biztos. Senki mást nem ismerek rajtad kívül, akiben jobban megbízom saját magamnál is. És , nagymester vagy. A katonáimnak meg mesterre van szükségük.
- Jung Kook.... nézd...
- Kérlek , Mi Young! - könyörgött.
Néhány perc habozás és szitkozódás után végül megszületett a döntés.
- Jólvan. - sóhajtottam. - Megteszem. Egy feltétellel.
Mindenki aki abban a pillanatban ott volt, kerekedő szemekkel fordult felém.
- Bármit kérhetsz, mester. - válaszolta Kook.
- Azt hiszem, tudod , mit akarok kérni tőled. - mosolyogtam, és a fejemmel a többiek felé biccentettem. Mindketten felnevettünk.
- Persze, értem mire gondolsz. - kuncogott.
- Nam Joon, Ho Seok , Seok Jin , Ji Min , Yoon Gi , Tae Hyung , és Jong Hyun.
- Igen??! - néztek ránk rémülten.
- Ti lesztek a katonaság parancsnokai.
- Mi??! - fehéredett le mind a hét.
- Jól hallottátok.- néztem rájuk, rémesen őszinte vigyorral az arcomon.
- Hát... ha már így történt - mondta Jong Hyun - akkor vállaljuk.