- Ez a nő aki itt ül , nem más mint Mi Young. - jelentette ki Jong Hyun.
- HOGY MI ?!?! - kiáltottak fel mindannyian. - Ugye ez csak egy vicc?! - kapkodták a fejüket köztem és Jong Hyun között.
- Srácok. Higgadjatok le. Mindent elmagyarázok. - csitítottam a társaságot.
- Hallgatunk!!
- Hát legyen. - sóhajtottam egyet, majd meggyújtottam a már kialudni készülő tüzet , tűzidomítást használva. - A történetemet mindannyian ismeritek. Miután meghalt a mesterem , és egyedül tettem-vettem, hogy segíthessek az embereken , álarcot vettem fel. Egy átlagos, mégis rejtéjes jótevő voltam , akiről senki sem tudta kicsoda. Azt ne is említsem, hogy így , egy törékeny öregasszony kinézetével könnyebb volt olyan dolgokat kiderítenem , amik előresegítették a munkámat is. Miután visszatértem oda, ahol felnőttem , és újjáépítettem a házat, Jong Hyunnal megegyeztünk, hogy majd ha veletek találkozunk , akkor sem fedem majd fel a valódi énemet nektek, csak majd a csata után. De van egy része a jóslatnak rólam, amiről ti nem tudtok. - sütöttem le a fejem. Jong Hyun valószínűleg tudta mit érzek, ezért magához ölelt, amitől könnyek szöktek a szemembe.
- Mester! Mi az amit nem mondtál el nekünk? - kérdezte Jung Kook.
- Mester, válaszolj! - parancsolta Yoon Gi. Ismét sóhajtottam egyet.
- A jóslat azon része , amiről ti nem tudtok , az az, hogy nekem ebben a csatában meg kell halnom...
- Mester!! Az nem lehet!! - hitetlenkedett Ji Min.
- Pedig lehet. Holnap a csatatéren fogok maradni.
- Nincs semmi módja , hogy megmenthessünk? - kérdezte Seok Jin.
- Jong Hyunnal mi is számtalanszor próbáltunk ellene menni... de nem találtunk rá semmilyen megoldást. - nem akartam, hogy tudjanak erről, mert féltem, akkor nem fognak harcolni , és nem teljesítik be a sorsukat. Mégegyszer sóhajtottam.
- Mi Young, ne aggódj , majd kitalálunk valamit! -mondta Nam Joon.
- Igen! Nem hagyjuk, hogy csak úgy meghalj! - helyeselt Tae Hyung is.
- Találunk rá módot, hogy megmentsünk , és még sokáig élhess! - vágta rá Ho Seok , a többiek pedig egyetértve bólogattak. Ekkor már nem tudtam tovább tartani azt , ami az idő folyamán felgyülemlett bennem.
- Gyertek ide! - tártam ki karjaimat , miközben könnyek csorogtak a szememből. Mindannyian odajöttek , és megöleltek. Életemben akkor éreztem ilyet először, amikor az öreggel éltem. Elsírtam magam, de nem bántam, mivel ezek az öröm könnyei voltak.
- Figyeljetek. Holnap nagy harc vár még ránk . Azt mondom , aludjunk, és holnap majd mindent megteszünk , hogy szembeszegüljünk Mi Young sorsával. - mondta Jong Hyun.
- Rendben! - jött egyhangúan a válasz. Mindenki visszament a helyére, majd szép lassan álomba merült.

A reggel hűvös volt. Fújt a szél , sőt, még köd is ereszkedett a földre. Dobok hangját hallottuk , és mikor kikászálódtunk a sátorból, a császárt , és megmaradt embereit láttuk , ahogy felénk tartanak , teljes harci készültségben. Mi sem tétováztunk, rögtön megindultunk feléjük. Az első ütközetet sikeresen zártuk, a császárnak már csak két embere maradt. Gyors parancsot adtam ki Tae Hyungnak , és Ho Seoknak , hogy intézzék el őket, de a császárt hagyják sértetlenül. Úgy is lett. Már csak őfelsége Jeong császár volt a csatatéren, akiről tudtam, hogy nekem kell megküzdenem vele.
- Jongie... változz át , és segíts odafentről. Fiúk, ti itt maradtok. - adtam ki a parancsot.
- Miért kell itt maradnunk?! Mi is menni akarunk! - mondták.
- AZT MONDTAM MARADTOK! -ordítottam rájuk. - Ez az én harcom. - mondtam, kicsit nyugodtabb hangon, majd elindultam. Idő közben Jong Hyun is már a levegőben repülve kémlelte a terepet. Úgy hatvan métert haladtam előre , míg a kettőnk közötti távolság úgy tíz méterre csökkent. Megálltam, majd az égre néztem.
- Köszönöm. Köszönök mindent Jong Hyun. - suttogtam.
- Ki vagy te? - kérdezte a császár.
- Hát nem tudod? - kérdeztem. - Nem tudod annak a nevét , akiről megjósolták , hogy életedet veszi?!
Láttam rajta , ahogy meginog. Nem számított arra, hogy valaha is szembekerülünk.
- Szóval egy nő az, aki a jóslatok szerint meg fog ölni?! - nevetett.
- Éppen elég szenvedést okoztál már a népednek, most itt az ideje, hogy te szenvedj!! - kiáltottam , majd felé indultam.

Hosszadalmas harc volt. Amennyire nagy zsarnok , annyira jó harcos. Pár sebet ugyan szereztem, de egyik sem volt még halálos. Újra és újra egymásnak ugrottunk, kardjaink csattogtak , testünk egyre kimerültebb , gyengébb lett. Az egyik pillanatban, amikor éppen támadni készültem , égető és szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban, amitől a kardom kiesett a kezemből. Lenyilaztak. De honnan? A földre estem. "Jong Hyun , találd meg a lövészt és intézd el". Ellenségem felém hajolt , és kardját a vállamba szúrta , mire én felkiáltottam. Oldalra fordítottam a fejem. A többiek felénk rohantak, de egy ponton megálltak. Nem tudtak továbbjönni amiatt a pajzs miatt, amit Jong Hyun idézett elő. "Sajnálom" visszanéztem a császárra. Vigyorgott.
Megragadtam a kard pengéjét, majd minden erőmet összegyűjtve olyan erőket szabadítottam fel , amelyet az évek során gyűjtöttem össze. A penge jó vezetőnek bizonyult, ugyanis az energiáim a császárt is elérték , aki a fájdalomtól ordítva hátrálni kezdett, majd holtan a földre esett. Abban a pillanatban, hogy a rémuralom megszűnt, az idő is kitisztult. Sütött a nap , de nem tudtam eltakarni a szemeimet. Éreztem, ahogy lassan elveszítem az eszméletem. Hallani nem hallottam már semmit , csak halvány árnyakat láttam. Éreztem, ahogy valaki felemel , és visz engem, de nem tudtam reagálni. Azt gondoltam , vége van, és nincs már tovább. Egy kósza könnycsepp csordult le az arcomon , majd lecsuktam a szemeimet.

....

- Mi Young.
Valaki a nevemen szólít. Ki az? Nem ismerem fel a hangját. Nem tudok megmozdulni, bármennyire is akarok. Nagy fájdalmak árán , lassan kinyitottam a szemem. Élek?! Hogy lehetséges ez?! Meg kellett volna halnom!! Mégis mi történt?? Párat pislogtam, mire lassan kiélesedett a látásom. A bal oldalamon Tae Hyung ült, és a kezemet fogta, közben aludt. Biztosan ő szólított álmában. Körülnéztem. A szobámban feküdtem. Megkönnyebbültem. Ismét könnyek szöktek a szemembe, és némán sírni kezdtem.

Ezek szerint még sokáig élhetek. Élhetek , és velük lehetek.
Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám, és becsuktam a szemeim.
Végre rendesen kipihenhettem magam a hosszú évek után.