Kérte: Senki. Csak egy kis kísérleti valami/gyakorlás saját magamnak :)

Páros: hivatalosan Mind x Eclipse, de a végéig nem sok köze lesz hozzá. Inkább csak filozofálni jöttem
Figyelmeztetések: Gyilkosság, kannibalizmus

•°♡°•

Egy sötét figura sétált végig Nekomachi főterén.
Mancsai némán haladtak a poros macskaköveken, csak a hatalmas, fekete karmai kopogtak rajta. Fekete köpenye álcának szolgálna, már ha komolyan venni. De ő valahogy sosem akart rejtve maradni. Nem ám; Azt akarta, hogy tudják, ki teszi ezt. Önkéntes igazságosztó. Legalább is ő ezt gondolta magáról. A valóságban viszont lista szerint halad, amit egy felsőbbrendű macska állít össze neki. Ellentmondott a saját elveinek, de nem volt hajlandó tudomásul venni. Nem, amíg ez legalább módja annak, hogy kordában tartsa a természetének megszelídíthetetlen felét.
Vadász volt az éjszakában. A polgárok bezárkóztak, rettegve. Érezte a félelmet a levegőben.
Eltelt egy hét. Mindenki tudta, mi következik. Azt viszont senki sem, hogy ezúttal ki lesz a szerencsés.

A tér közepén megállt, fejét magasra emelve. Előle nem bújhat el senki. Felesleges is próbálkozni. Mindent hallott.
A rémült, elnyomott gondolatok viharát. Olvasni ezeket egyszerre lehet áldás és átok; De a hatalom érzése talán megéri, még a folyamatos fejfájás is olcsó árnak bizonyul mellette. Pár percbe került csak, hogy kiszűrje a hangok záporából azt az egyet, akit keres. Rejtőzködni próbált. Bizonyára sejtette, hogy ő is rajta van a listán. Mániákus a csávó. Petro, és az ő őrült elméletei. Milyen kár, hogy akad köztük igaz is. Túl sokat nyomoz. Túl sokat tud. Érthető, hogy semmiképp sem maradhat életben.
Mind ravasz vigyorra húzta a száját. Minden foga élés, le se tagadhatná a származását. A félelem és kétségbeesés kevert, keserű szaga igencsak ingerelte a démoni ösztöneit.
Elindult a gondolatok és szagok által kirajzolt útvonalon, az éj leple alatt.

A ház, amihez ezek vezették őt, nem igazán különbözött a többitől. Persze csak kívülről. Volt egy sejtése, hogy bentről hogy nézhet ki, de nem bámészkodni jött. Végeznie kellett, mielőtt felkel a Nap. Nem akart időt pazarolni, nem engedheti meg magának.
Az ajtó zárva volt. Elvégre Petrot őrültnek nevezik, nem bolondnak. De a démonnak ez sem volt akadály, ahhoz bizony több kell. Hosszú karmát a zárba dugva, pár pillanatnyi babrálás után... Majdnem beletört, de végül már csak azért is sikerült kinyitnia. Óvatosan kihúzta belőle, az ajtó immáron akadálymentesen várt. Ahogy kitárult a recsegő, nyikorgó eszköz, Mind érezte, ahogy Petro az emeletre szökik. Gondolataiban a félelem hangosabb és hangosabb lett, érezte már a végzetét. Jelentőségteljes győzelem lesz, ha Mind végre nyakon csípi.
Az ajtót tárva-nyitva hagyta ott; Ismerte magát eléggé, hogy tudja, előle aztán nincs menekvés. Ő volt a megtestesült halál. Végtelen gyötrelem. A macska, aki a legkönnyebben rendelkezik élet és halál felett. Mire a hajnal fénye érné a palota ablakait... Petro már halott lesz.
Elindult, a lépcsőn felfelé. Karmait végighúzta a karfán, ami így hamisan csikorgott. Tudta, hogy a célpont nem tud hova menekülni; Minden alkalmat megragadott, hogy szenvedését minél tovább és tovább húzhassa. Szórakoztatta a gondolat, hogy milyen kegyetlen fordulata is a sorsnak, hogy a hímre a saját házában talál rá a vég.
"Jön."
"Értem jött."
"Már itt van."
A lista következő alanyának agya úgy pörgött, mint senki másnak. Pontosan tudja, mi következik. Mindenki tudja. Mindenki tudja, hogy előbb-utóbb az igazság mártírja lesz. Így van rendjén. Fuss, fuss, kiscicus. Úgysem juthatsz sehová.
Az emelet poros volt és igénytelen. Épp, mint amit egy összeesküvés elmélet-hívőtől várnánk. Ő maga az erkélyen állt. Kő elem, teljesen átlagos. Mégis, valamiben hasonlított valakire... Valakire, aki már sokkal korábban Mind karmai közé került. 

- ...Tudtam... - Suttogta Petro, ahogy Minddal szemben állt az erkélyen. Hangjában a rémület és a bizonyítási vágy verekedett dominanciáért. Próbált hátrálni, de nem volt hová. Mint egér a csapdában. - ...Tudtam... Mocskos zsoldos, tudtam, hogy te vagy az!
A kandúr vadul hörgött, de Mindot ezzel nem lehet megijeszteni. Két méteres termetével magasan a hím felé tornyosult.
"Tudtam, hogy te vagy az."
Micsoda megfigyelés. Mindenki tudja, hogy Mind áll a gyilkosságok mögött. Ez nem nagy titok. Sosem rejtette el az arcát, és aki valami csoda folytán megmenekült tőle, habozás nélkül terjesztette el a látottakat. Mégis, Petro most másra gondolt.
Ez a macska rájött egy mintára. Valamire, amire nem kellett volna. És ha csukva tartja a száját, talán még meg is úszhatta volna. De nem. Miután végzek veled, azt fogod kívánni, bárcsak néma maradtál volna.
Ezzel a lendülettel Mind neki is támadt.

Az ostoba halandó inkább ugrott volna ki az erkélyről, mint hogy a démon fogai közt találja magát. Őszintén, ki nem? Mind ezt nem hagyhatta, tisztán és tisztességgel akarta végezni a dolgát. Megragadta a kandúrt, és könnyűszerrel pár méterrel arrébb hajította. A ház biztonságában már teljesen ki volt szolgáltatva. Ebben a kétségbeesett állapotban nem jutott eszébe, hogy a lépcső irányába meneküljön. Vagy tudta, hogy Mind ott is elkapná. Mind mindenhol elkapja. Nem ez az első küldetése, és a megbízóját ismerve nem is az utolsó.
Érezte ahogy a gondolatai eltompulnak, vérében felszabadulnak az oly nehezen elnyomott ösztönei. Elvégre démon volt, kár is lenne tagadni. Még ha csak félvér is, a gyilkos mozdulatok ugyanúgy belé voltak kódolva. Két lábon járó, időzített bomba. Hihetetlen akaraterővel éri el, hogy kordában tartsa magát... De olykor azért neki is kell egy kis szórakozás. A mancsa ügyében volt bármiféle fegyver, amit kívánhat; Bármi szer vagy méreg, amivel megkönnyíthetné a saját dolgát. Ám neki mindez idegennek érződött. Sokkal jobban bízik a saját fogai és karmai tetteiben. Bőven elég volt az is.
A bérgyilkos pupillái gömbölyűről tű-vékonyra szűkültek, négy lábra állva pedig már tényleg úgy nézett ki, mint valami veszett, állatias szörnyeteg. Tövig borzolt szőrét a köpeny is nehezen takarta. Egy ideig lassan, fenyegetően közeledett Petro felé, minden percét kiélvezve a kandúr arcára kiült félelemnek.
Majd egy óvatlan pillanatban; Támadott.

Lendületből ugrott neki a kő elemnek, első mozdulata épp ugyanaz, mint mindig; Mancsával a célpont jobb szeme felé kapott, elég precízen ahhoz, hogy a karmai kirántsák azt a helyéről. A szemüregből kiszedve már csak a mozdulat folytatásával is el tudta tépni, ami még egyáltalán ott tartotta volna. Petro gyötrelmesen sikoltott, miközben Mind karmai találkoztak az éjjel első vércseppjeivel. Furcsa, szimbolikus rituálé volt számára ez a kezdés, mondhatni szemet szemért. A démonnak magának is hiányzott a jobb szeme. Na nem mintha pótlékot keresett volna, nem ám. Sokkal inkább tartozott bele a saját, torz igazságérzetébe. Meg persze, miért is ne szórakozhatna egy kicsit, ha az illető úgysem éri meg a reggelt?
Petro lábai cserbenhagyták őt, így sózsák módjára borult el, fájdalmas visítás közepette. Mielőtt talpra állhatott volna, már ha ezen a ponton szándékában állt is, Mind az arcát a padlóhoz szorította, karmait direkt az üres szemüregbe nyomva. Zöld, villás nyelvével mohón nyalta meg a szája szélét, hiszen valószínűleg már mindketten pontosan tudták, mi következik. Mint egy kobra, Mind egy gyors mozdulattal mélyesztette tűhegyes fogait a kandúr nyakába. Petro vérfagyasztó sikolya félúton elhalt, vörös foltos feje hátraborult. Ennyi lett volna, de a démon még nem akart megállni. Földöntúli, morgó hangokat hallatva még jobban összezárta állkapcsát, és kitépett egy darabot a hím húsából. A vér fémes íze kábítószer módjára épült be Mind tudatába, ösztönei többet és többet kívántak belőle. És persze... Mi is a legjobb módja annak, hogy megszabaduljon a bizonyítéktól?
Egy démonnak ez már igazán nem jelent akadályt.

A vörös tócsa már-már tengerként terült el. Lenyűgöző a tudat, hogy ez mind abból a hitvány, gyenge kis testből származik, aminek egyetlen földi maradványaiként már csak azok a csontok maradtak, amiket Mind egy baljós, fekete zsákba rejtett el a világ szeme elől. Kivéve egyet.
Petro koponyáját tartotta a mancsaiban. Csupaszon, bár akadt még néhány elszíneződés és húscafat, amit később majd el kell róla távolítani. Farkasszemet nézett az üres lyukakkal. A jobb oldalon látott már pár repedést, a támadásból maradhatott vissza.
Gyűjtötte a koponyákat. Persze ezt nem tudhatta senki; Az egy dolog, hogy mindenki tudja, mit művel. Az már egy másik, hogy rá is tudják bizonyítani.
Mind gondolkozott. Mindenféléről. Most, hogy a feje újfent kitisztult, kezdtek ismét beszivárogni a kétes hangok... Furcsa dolog félvérnek lenni.
A démoni oldala vért kíván, újra meg újra, sosem lesz elég. Soha nem volt elég. Ő az, aki élvezi, ahogy a fogait az áldozatába mártja. Letépni a csontjairól mindent, ami valaha az identitását képezte. Nem hagyni semmit, kivéve a csontokat. A csontokat, amiknek már nincsen arca. A csont lehet bárkié. A koponya viszont nem, és talán ez is része annak a morbid indoklásának, amiért gyűjti azokat.
Ugyanakkor... Végsősoron mégiscsak halandók nevelték. Mind is az, félig-meddig. Épp annyira préda, mint amennyire ragadozó. És ez a halandó hang a fejében pedig az, aki elszörnyed attól, amit művel. Ő az, akit a rosszullét kerülgeti, minden egyes alkalommal, minden áldozat után.
Ezzel a különös kettősséggel élni... Nos, érdekes kihívás. De nem érdekel senkit, soha nem is érdekelt. A kollektív felfogás, hogy minden démoni vérrel rendelkező illető nem lehet más, csak démon... Címkék címkék hátán, pedig bármely épeszű macskaféle tudhatná, hogy igenis van különbség a negyed és a háromnegyed közt; Félvér és tisztavérű közt. De hogy elérje a célját... Az egyenlőséget, őslakók és paraziták közt... Talán épp ezért is teszi azt, amit mindeddig is tett; Nekora egyenlőséget és igazságot ígér, az ő titkos kis bérgyilkosának pedig nincs más feladata, minthogy megszabaduljon az erre veszélyt jelentő személyektől.
Nem tudhat erről senki.
És hogy az iménti mi volt? Nos, az egykori Petro rájött a titok nyitjára...
Milyen kár, hogy te is csak dísz leszel a ládám alján.

A hím a Macskamenta-folyó felé vette az irányt. Vértől csorgó bundával, és enyhe émelygéssel. Már hozzá volt szokva, a forgatókönyv mindig ugyanaz. Le kell mosnia magáról a vörös foltokat, ehhez pedig mindig is ez volt a tökéletes helyszín. Habozás nélkül vetette magát az alig térdig érő vízbe, a skarlát borítás alól újra előkandikáltak eredeti, színes mintázatai.
Mindig is valamiféle kötődést érzett a vízhez. Lehet, hogy egyedül a tavakról keringenek pletykák, hogy titkos átjárók az alvilág bugyraiba... De neki valahogy épp olyan kedves volt a tenger vagy a folyó is. A víznek azt mondják, tisztító hatása van. Még ha ez nem is igaz olyan szimbolikus szinten, mint szeretné, mégis megnyugvást nyújtott neki. Menekülést a világ dolgai elől. Mintha a folyó áramlata elmosná minden bűnét, mint a csontokat, vagy a vért a bundájáról, és új kezdeteket adhatna neki. De ez nem igaz. A tiszta szőr soha nem volt egyenlő a tiszta lélekkel; Ki is tudhatná ezt jobban, mint aki királyi méltóságokkal töltötte életének utóbbi felét?

Megütötte a fülét valami. Nem hang, csak gondolat.
"Itt van. Gondolhattam volna; Eltelt egy hét."
Ilyenkor kifizetődő gondolatolvasónak lenni. Mind nem hátrált meg. Nem próbált menekülni. Pontosan tudta, ki közeledik felé; Talán az egyetlen tisztalelkű nemesi sarj, akit ismer. Tőle aztán nincs miért tartani.
A nőstény amint megpillantotta őt, megállt. Fekete, cirmos bundájának ezüstös beütése volt a holdfény alatt, borostyán szemei sokat mondóak, mégis olvashatatlanok. Ő sem lépett hátra, de nem is jött közelebb. Ismerte a kandúr munkáját, szinte testközelből.
- Nocsak, nocsak... - Szólalt fel Mind, lassan felegyenesedve a vízben. - Úgy nézel ki, mint aki szellemet lát... Vagy esetleg démont.
- Van egy érzésem, hogy nem igazán kellene ezt most látnom. - Felelte a sötétség elem, hirtelen merészséget nyerve. - Igaz?
- Lehet. - Válaszolt Mind hűvösen, fejét elfordítva. - Én a helyedben most mennék. Ha kiderül, hogy tudod, mi ez...
- Hadd találjam ki; Én is rákerülök a listára? - Vágott vissza pimaszul a nőstény, a szemeit forgatva. Közelebb szökdécselt. Amióta ő is lovagnak állt a Common Régióban, az ékszereiből rengeteg csak a szekrényének aljában pihen. Ez alól kivétel az ezüstnyaklánc, az ametiszt és ónix fülbevalók. Így is túl ragyogó volt, hogy beleolvadjon a tömegbe. - Mindenki tudja, hogy te vagy az. A dolog miértje meg már csak ráadás.
- Eclipse. - Morogta a démon türelmetlenül. - Úgy látom, nem érzed át a helyzet súlyosságát.
- Úgy gondolod? - Mosolygott a hercegnő. Elfelejti, hogy ez nem a saját régiója.
- Ha rajta leszel a listán, már nem hagyhatlak futni. Talán nem érzed magad elég szerencsésnek, hogy a legutóbb megmenekültél? 
"Milyen rémisztőnek hiszi magát itt valaki." Lady Eclipse gondolatai épp ugyanúgy hangzanak, mint mindig; Felelőtlen és irritáló.
- Nem tehetek róla, hogy egy magadfajta elkényeztetett kislánynak nem alakult ki a félelemérzete. - Forgatta a szemét a démon, és kiült a partra. A nőstény habozás nélkül mellé huppant, mire ő fújtatva odébb húzódott. Gyűlöli, ha nem tisztelik a személyes terét; Számára minden érintés támadást jelent, ilyen-olyan módon. Az arca önkéntelenül is pirosabb lett, és kár lenne feltételezni, hogy a hercegnő ezt nem látta.
- Elvitte a cica a nyelved? - Kuncogott, halkan mintha dorombolt is volna mellé. - Folytasd csak, oh, hatalmas démon!
- Mit tudsz te a fajtámról? - Mind szemei összeszűkültek, hangja megtelt keserűséggel. Nem kell ahhoz különleges képesség, hogy érezni lehessen a változást; Eclipse is egy röpke pillanat alatt elhalkult, amikor ezt észrevette.
- ...Ami azt illeti, egészen sokat. - Húzta ki magát a nőstény. - Odahaza, DarkLand minden tekercsét elolvastam, amit találtam, és erről szólt. Innen is tudom, hogy–
- Akkor DarkLand gyűjteménye igencsak visszamaradott. - Szakította félbe a nőstény szavát szégyentelenül.
- ...Mi? Még nem is–
- Belelátok a fejedbe, úgyhogy felesleges próbálkoznod. Úgyhogy amondó vagyok, hogy zárjuk ezt rövidre. Kevesebbet tudsz, mint azt hiszed. Én pedig nem tűröm a gúnyolódást.
- Hát persze. - Sóhajtott Eclipse irritáltan. - Mit akarsz? Menjek el? Tegyek úgy, mintha nem láttam volna semmit, mintha nem tudnám hogy kinek dolgozol és miért? Ettől boldogabb lennél?
Mind csendben maradt, csak a hűvös tekintete beszélt. Gyűlölte, hogy még ha halálra idegesíti is, de egyre inkább érezte magát a nőstény felé húzni. Barátságnak aligha nevezné. Ismeretségnek már túl sok. Van még más lehetőség is, de azt addig ameddig a tudása terjed, úgy véli hogy nem képes érezni. De mi van ha mégis? Nem. Nem. Ez a kötődés olyasmi, amit nem tud hogyan nevezni. És amíg ez nem lesz másképp, teljesen felesleges ezen törnie magát.

- Értem. - Csapta hátra Eclipse a füleit, hangja dacos és sértett. - Nem érdekel a társaságom, jól sejtem?
- Furcsa vagy. - Préselte ki Mind a fogai közt, csak a szeme sarkából vizsgálva a hercegnőt.
- Tudom. - Vont vállat Eclipse. - De te is.
- Tényleg nem zavar ez téged? Követsz, mint az árnyék, és épp így találsz?
- Nos... Az, hogy nem zavar, erős túlzás. De túl tudok lépni rajta annak érdekében, hogy melletted maradhassak. Ez a munkád... És akarom azt hinni, hogy csak a munkád. - Magyarázta a nőstény, majd a kandúr zavart arckifejezését látva már folytatta is. - Olyan... Lenyűgöző vagy.
- Lenyűgöző? - Lepődött meg Mind, akaratlanul is elmosolyodva. - Ezt még nem hallottam. Összetévesztesz valakivel.
- Hah, persze! Te nem érted mit mondok, mi?
- Oh, túlságosan is. - Felelte Mind könnyelműen, mintha dorombolna. De a nőstény következő gondolatai... Azok már mások voltak.
- Miért csinálod ezt? - Eclipse elkomolyodott, borostyán színű szemei egészen megváltoztak.
- ...Igazán pocsék memóriád lehet. - Morogta a démon, arcáról az a halvány mosoly is teljesen elfagyott. Felállt, hosszú szőrét megrázta, és már állt is volna tovább... De valami nem hagyta. Ez a kötődés amit a különös hercegnő iránt érez egyre rosszabb és rosszabb lesz, de nem tudta rávenni magát, hogy magára hagyja. Nem ma éjjel. Nem ezek után.
"Te is tudod, hogy nem arra gondolok."
"Félsz hangosan beszélni róla?"
Mind irritáltan fújtatott. Félni? Ostobaság.
"Miért nem engedsz közelebb magadhoz?"
Visszanézett a nőstényre. Aljas kis trükk, de végülis okos; Puszta gondolatokkal beszélgetni? Tényleg ennyire magányosnak gondolja magát?
- Te aztán tudod, hogyan kell határokat feszegetni. - Morogta halkan, éles tekintetekkel illetve a sötétség elemet.
- De ezek szerint megy. - Eclipse elégedetten dorombolt, a következő pillanatban pedig már újfent a hím mellett termett. - Szóval?
- Mit akarsz tőlem? - Fújtatott Mind egy fokkal durvábban. - Ez a feladatom. Se több, se kevesebb. Úgyhogy ne dugd az orrod olyasmiba, amihez nincs közöd!
- Miért, talán meg találsz majd harapni?
- ...Szerintem tudod a választ. - Mind ismét elfordította a fejét. Kerülte a szemkontaktust, az érintkezést, és gyakorlatilag bármit, ami a nőstény közelségét éreztethetné vele.

Amióta Lady Eclipse gondolt egyet, és betette a mancsát a Common Régióba, ő volt a homok a szerkezetben; Mindent összezavar, felkavar, elront vagy érthetetlenné tesz, mindenhol ott van és mindenbe belenyúl. De valahogy épp ez volt az, ami felkeltette az érdeklődését; A szabályok iránti teljes tiszteletlenség, ahogy egyenest szembe meg a rendszerrel, bármiféle megtorpanás nélkül. Mind maga miért követte a szabályokat? Hogy beilleszkedjen, már amíg azt hitte, hogy az lehetséges. Ám idővel rájött, hogy az erőlködés felesleges. Akármit is tegyen, mindig lesz olyan, aki a pokolra kívánja. A legtöbb macska, mint a mellette lévő hercegnő is, ezt nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyná. De egy haragtartó démon... Ott bizony megborul egy-két rendszer. Ő nem úszná meg ilyen könnyen az etikett megborogatását, ez az eddig megejtett alkalmak során is látszott. Talán ez irritálja benne a leginkább. Eclipse csak látogató, díszvendég. Hiába marad itt sokkal tovább, mint azok szoktak. Mégis megússza a pimasz kis húzásait.
Minden. Egyes. Alkalommal.
- És... - Folytatta a nőstény, csak nem adta fel. - Gondolkoztál már rajta, hogy... Nem is tudom... Talán az áldozatodat is hiányolják valahol?
- Az már nem az én problémám. - Felelte hűvösen a démon. Oh, pontosan tudja, hogy kit hiányolnak, és kit nem. - Lehet. De engem miért kéne, hogy érdekeljen?
- Talán mert azt állítod, hogy démon létedre mégsem vagy egy lelketlen szörnyeteg? - Vágott vissza Eclipse, orrát dühösen ráncolva. Mind halkan csikorgatta a fogait; Lelketlen démon, hát persze. Mindenki ezzel jön. Ne zavarjon, hogy a halandók között is akad elég romlott egyed; Ne zavarjon, hogy csak a rendet akarom megőrizni. - Hiszen neked ez az egész csak egy feladat, de sosem gondolsz bele, miféle károkat okozhatsz vele!
- Ezen merengeni nem az én hatásköröm. - Horkantott fel Mind irritáltan, a szőre már elkezdett felborzolódni. - És ha tovább puffogsz itt nekem, könnyedén lehetsz épp te a következő.
- Tényleg? - Kérdezett vissza a hercegnő, magához képest túl cinikusan. - És megtennéd? Ezeket a macskákat nem ismered, de engem annál jobban! Képes lennél engem is csak úgy eltenni láb alól, és felfalni a maradványaim? Csak mert a királynőd ezt parancsolta neked?!

A Nap színpompás fénye már kezdte rávetni első sugarait a sötét erdőre.
Napkelte.
Épp ideje lenne visszaindulni; Nekora sosem szereti, ha a bevetései után késik.
- Nincs időm a sületlenségeidre, Holdvirág. - Hallgattatta el a hercegnőt, felkapta a zsákot, amiben már csak az az egy darab koponya lapult, és sarkon fordulva már sprintelt is el a helyszínről, ahogy csak a mancsai bírták. Vissza kell érnie a palotába, még mielőtt a Nap ténylegesen kivánszorog az égboltra, ha jót akar magának.

- ...Holdvirág? - Visszahangozta zavartan a cirmos macska.
Lady Eclipse egyedül maradt a tó partján. A víz tiszta és friss volt, eltűntetve minden jelet, hogy egy sötét lelkű macska aznap mit művelt ott. Mintha mi se történt volna.
Eclipse rosszul volt ettől. Hogy lehet egy bűntettet ilyen könnyel eltussolni?
Tisztelte Nekora Királynőt... De ugyanakkor pontosan tudja, Mind miért teszi, amit látott. Elmondta neki. Furcsa módon, ez a démon megbízik benne.
A nőstény mindig is lenyűgöző lényeknek tartotta a démonokat, minden ismert szörnyűségük ellenére. Ez Minddal sem volt másképp; Már amióta meglátta, a nővéreivel való látogatása során, valami megfogta benne... Ám most, hogy közelebbről is ismeri, valami más volt...
Tudta, hogy amit a kandúr művel, az megbocsáthatatlan. A királynője áldozatait öli meg egymás után, olykor-olykor szabadon választott célpontokkal keverve. Borzalmas. Egyszer ő is majdnem így végezte; Mind szabadon választott áldozata volt. Nekorának nem volt jelöltje, de valakinek meg kellett halnia, hogy meg ne szakadjon a minta. Az életét egyedül Mind kezdő mozdulatának köszönheti; Elvétette azt, és mivel a démon erre az egy dologra rendkívül babonás, így megmenekülhetett. De akkor is... Valaki más mégis meghalt. És a mostani halottja... Minden bizonnyal ő is felismerte a mintát, hogy Mind listás áldozatai nem véletlenszerűek. És Eclipse is. Ahogy azt is, hogyha ő lelepleződik, akkor ő is erre a sorsra juthat, ezúttal már tényleg. Az Air Régió vezetőjének egyik kölyke is így járt...
Mind bárkit megölhet, nincs számára akadály, és nincs számára büntetés. Úgy hiszi, hogy ezzel megválthatja a világot. Azt mondja, egyenlőséget akar; Pedig amit művel, az épp a különbségeket erősíti.
Viszont... Eclipse volt az egyetlen, aki a felszín alá látott. A kérdés már csak az; Tényleg van mit ott nézni, vagy csak a saját képzelete keveri bele valamibe, amit messziről kéne kerülnie?

Majd kiderül.
Idővel minden kiderül.
A démon karmaihoz vér tapad, és ha így folytatja, Eclipsehez is.

Micsoda tragédia, hogy hercegnőnk sosem félt a kockázatoktól.

•°♡°•