Kérte: Megintcsak senki, éppen megőrülni készülök, és kell valami ami eltereli a figyelmem :/

Páros: Nighty x Shady... Már amennyire
Figyelmeztetések: Igazából semmi vészes, csak hogy elég erősen személyes tapasztalatokból van inspirálva. Hehe.

•°♡°•

Két cica futkározott a játszótéren.
Az egyik egy kisfiú, a bundája tetőtől talpig fekete. Sötétkék szemeivel kissé hunyorgott az erős napsütésben, de ez láthatóan nem sokban zavarta.
A másik egy kislány, nevezhetjük sápadt tuxedónak; szürke és fehér bunda, szabályos mintába rendezve. Halvány zöld szemei távolról akár fehérnek is tűnhettek, de ettől függetlenül ragyogtak.
A kandúr a mászóka tetején állt, lompos farkát izgatottan csóválva maga mögött. A nőstény éppen mászott utána, óvatosan figyelve lépteit. Amikor felért mellé, az éjsötét cica levette az egyik gumicsizmáját, arcán egy merész vigyorral.
- Mehet? - Fordult barátja felé, a lábbelit a mancsaiban tartva.
- Mehet! - Jelentette ki a másik kölyök, mire az előbbi precíz célzással a mászóka tövében fekvő homokvárra hajította. Különben szép homokvár volt; Habár az egyik tornya kisebb, mint a másik, és a díszítésként szolgáló kavicsokban sem volt semmi rendszer. De már amúgy is mindegy volt, hiszen az olyan gondosan felépített várból egy pillanat alatt semmitmondó homokdűne lett. A két cica diadalmasan nevetni kezdett, apró mancsaikat győzelmi pacsival összecsapva.
- Nighty, ne dobáld a csizmáidat! - Hangzott fel egy felnőtt macska hangja az egyik pad irányából. Farmerkabát volt rajta és egy különös nyaklánc. Vele ellentétben, a mellette ülő, lilás színezetű macska egészen jól szórakozott az iménti hadműveleten.
- De már nincs is rá szükségem! - Nyávogta vissza a cica, nyelvét gúnyosan kinyújtva - Már száraz minden!
- Nem gondolod, hogy ehhez Anyunak is lenne egy-két szava? - Erősködött tovább a fiatal kandúr apja, de valahol azért már lehetett hallani, hogy érezte a vesztét; Ez nem éppen az a kölyök volt, akivel könnyen lehetett érvelni.
- Anyu amúgy sincs otthon soha! Ez meg az én csizmám! - Nighty a másik csizmát is elhajította, ezúttal az apja és a barátja irányába.
- Hé! - Hajolt félre a felnőtt hím, mielőtt a csizma eltalálhatta volna.
Eközben Nighty és társa már rohantak is a csúszda irányába, menekülés gyanánt. Először a kislány indult útnak, a kandúr lökte a mélybe. A cica lelkesen nevetett, de ahogy a végére ért, valamiért elhallgatott.
Hirtelen mellette állt egy hófehér macska; Ő volt a másik kölyök anyja.

A szürke-fehér cica csalódottan pillantott fel barátjára, ahogy a fehér nőstény mancson fogta, és elvezette őt.
Nighty hosszasan integetett utána, széles mosollyal az arcán.
Még nem tudta, hogy most látta őt utoljára.

•°♡°•

Az éjsötét kandúr kinyitotta a szemeit.
Egy ködös mezőn találta magát. Az ég szürke volt, egy rózsaszínes beütéssel. A fű majdnem térdig ért, puha volt, mint a bunda. Fényes volt, de a Napot sehol se látta. Csak a sűrű felhőket, ahogy mindent beborítanak.
Nem ez volt az első alkalom, hogy itt járt. Sőt; Az igazat megvallva, egyre gyakrabban és gyakrabban hozták őt ide az álmai. Újra és újra.
Mintha valamit jelentene. Mintha fontos lenne. És talán sejtette is, hogy miért.
Mégis, inkább csak az őrületbe kergette. A hűvös valóságra emlékeztette; Egy életre, ahol neki semmi nyoma, ahol a sors és néhány rosszalló felnőtt olyan kegyetlenül elszakította tőle.
És ahol tudta, hogy minden valószínűséggel már soha nem láthatja őt.

Tíz éve.
Tíz éve, hogy utoljára látta őt.
Kiskölyökként, a játszótéren.
Pocsolyák közt ugrálva. Együtt csúszdáztak. Homokvárat építettek, hogy aztán nevetve szétrúgják. Bárcsak ne tették volna. Meg kellett volna hagyni, mindennap őrizni, hogy senki se tehesse tönkre. Védeni az eső elől, óvni a széltől... Vajon büszke lenne rá?
Meg kellett volna ölelnie, mielőtt elment. Ha mást nem, csak ennyit.
De nem tudhatta. Fogalma sem volt róla, hogy mit hoz a holnap. De így is, a ködös macska az elméjéből sosem távozott...
Vajon tudja, hogy mennyire hiányzik neki?
Homályos képeket látott csak. Semmi részlet, sosem tudná újra felidézni.
Hiszen a francba is, honnan kellett volna tudnia, hogy egyszer még fontos lesz?
Honnan tudhatta volna, hogy már sosem hallhatja nevetni, nem látja a mosolyát, sosem hallja a hangját sem.
Ezt az érzést nem érthette senki. Hogy is tehették volna? Ha az anyjának mesélne róla, szinte biztos volt benne, hogy az lehurrogná. Pedig ő igazán érthetné, ha más nem is, de mégsem akarja. Neki is volt valaki hasonló, a különbség csak az, hogy ő túllépett rajta.
Egyszerűen elsiklott mellette.
De hogy tehette?!

És ott volt ő.
Végre megjelent előtte, de hiába reménykedett, még mindig nem emlékezett az arcára. Egyedül a pihe-puha szőrére, szürke és fehér. Bolyhos, mint egy felhő. A szemei helyén űr tátongott, homály fedte el. Nighty kétségbeesetten próbálta odaképzelni; De mégis hogy nézett ki? Fehér volt? Mentazöld? Égszínkék? Még csak a mosolyát sem tudta felidézni, semmi sem jutott eszébe. Csak egy fantom, egy üres héja annak, akinek ott kellene lennie. Mégis, csak ennyire telt. Az emlékezete ennyit hagyott meg, tizenöt éves fejjel már csak ennyit látott az egykori legjobb barátjából.
- ...Shady? - Suttogta a kandúr halkan, a felismerhetetlen fantomkép után nyúlva. A neve, ennyi még beugrott. Talán még ebben sem lehetett biztos, csak reménykedett benne.
A fantom oldalra döntötte a fejét, mintha csak ezt mondaná; "Gyere csak, vártam rád".
A kandúr futni kezdett, át a magas füvön, át a ködös mezőn. Valami megfoghatatlan érzés szerint tudta, hogy bármit megtenne, csak hogy még egyszer láthassa.
Bármit, csak hogy a nevén szólítsa.
De amint utolérte volna, a fantom szintúgy köddé vált, fájdalmas ürességet hagyva maga után.

A mancsai a barátja helyett a hideg talajt érték, dühében kifeszítette a karmait.
Olyan igazságtalan.
Miért álmodik róla, ha már sosem fog találkozni vele? Miért gondol rá nap mint nap, miért fáj neki ennyire, ha mindez már csak a múlt? Miért kínozta ezzel a saját elméje, miért áll a lány képe az emlékezet és elfeledés között, ha végül egyik oldalra sem billen át?
Emlékezett az illatára, hogy miket csináltak együtt, hogy hol találkoztak, hogy milyen jó érzés volt mellette lenni...
De akkor miért nem találhat rá? Miért kell olyan messze lennie, miért szakították el tőle? Miért...
...Miért szereti őt ennyire?
Egyszerűen elszorult a torka, tanácstalan volt. Minden éjjel ugyanide került, ugyanazzal a képpel. És mindig, mindig ez volt a vége, mindegy, hogy milyen erősen próbált emlékezni. Mit jelentsen ez, miért kell újra és újra átélnie, ahogy elveszíti?

Makacsul visszafojtotta a könnyeit, ahogy sarkon fordult, és elindult a mező végtelenségében.
S

rácok nem sírnak.
Szánalmas is lenne épp emiatt.
De hiába mondogatta magának ezeket a szavakat, valahogy még mindig foglalkoztatta a dolog. Tudta, hogy a mellkasában tátongó űrt és fájdalmat nem a tegnap szerzett lila foltjai okozzák.
Miért ilyen fontos még mindig?

Végre kinyithatta a szemeit. Látótere elé a plafon tárult, az odaragasztott, fluoreszkáló csillagokkal együtt. Karmait most a sötétkék ágyneműbe fúrta, csalódottan a fal felé fordult. Az arcán patakok csorogtak, hiába próbálta elfojtani őket.
Minden nap eszébe jut, és mégis, mindennap egyre homályosabb a kép.
Fogja még őt látni még valaha, mielőtt teljesen elfelejti?

•°♡°•

A szürke-fehér nőstény maga előtt látta őt.
Már megint ez a különös, visszatérő álom. A koromfekete, arc nélküli macska... Több, mint húsz éve nem találkozhattak, de valahogy mégis megmaradt az emlékezetében.
A kandúr közeledett felé, szökdécselve, épp ahogy azt régen is tette. Minden mozdulata olyan ismerős volt... De a szemeit valahogy nem tudta felidézni.
Megállt Shady előtt. A nőstény halványan mosolygott. Még ha nem is valódi, még ha csak a képzelete is játszik vele... Akkor és ott ez is épp elég volt.
Hiszen alig telt el nap, hogy ne gondolt volna rá. Minden macskával, akivel addig találkozott, valami hiányzott... Valami nem volt rendben. Mindenkinél ugyanazt az ürességet érezte, akár jók voltak hozzá, akár nem.
Egyik sem volt Nighty.
Valahogy még mindig rá várt. Butaság, tudja ezt jól, de mégis... Valami felé húzza, és ezt semmi és senki más nem tudja helyettesíteni...
Valahogy egyedül az ilyesfajta álmokban talál megnyugvást, nap mint nap.

A fantomkép hirtelen futni kezdett, át a mezőn, át mindenen.
Shady rémülten követte; Nem akarta elfelejteni, nem akarta hogy csak egy ködös, felidézhetetlen képpé váljon.
Ez most más volt, mint a többi álom.
Ahogy a hím elhagyta a jól ismert mezőt, irányát a távoli fák felé vette, a nőstény pedig egyre mélyebb kétségbe esve próbált lépést tartani vele.
Nighty olyan könnyen szökdelt az erdő fái közt, a bokrokon és rönkökön át, valami varázslatos lendülettel suhanva.
Távolodott. Futott. Menekült.
De mégis hová? Shady nem értette.
Majd végre... A fantom megállt.
Egy tisztáson, a fákkal körülvéve. Magas fenyők tornyosultak felé. Szép, érintetlen örökzöldek. Nem sok ilyen hely van, a Common Régióban biztosan nem... Talán csak egy.
Nighty felé nézett, arca még mindig homályos, de valamivel másabb. A fejét oldalra döntötte, négy lábon állva játékos pózba helyezve magát. Épp mint régen.
Lassan körözgetni kezdett Shady körül. Valamire utalni akart, efelől nincs kérdés.
- Mit szeretnél? - Kérdezte a nőstény, egy halvány mosoly kíséretében. A kandúr nem válaszolt. - ...Hova menjek?
Nighty felpattant, tovább körözgetve a macska körül. Csak egy fantomkép volt, sincs saját hangja, vagy arca. De valamit el akart mondani. Ez látszott.
Lompos farka az ég felé áll, néha-néha a fák irányába rándult. A fenyőfák felé...
- ...DarkPines... - Suttogta az árnyék elem, mire az álombeli kandúr is megállt. Megállt, homályos arcával a nőstényre meredve, mintha az végre nyomra bukkant volna. - ...A DarkPines Erdő?
Ez volt az egyetlen logikus válasz... Az egyetlen hely, amihez ez az álombeli helyszín passzol. Az a bizonyos; Ősrégi, de valahogy mégis majdnem érintetlen fenyőerdő.
- ...És ott megtalállak?... - Shady, annyi idő utány végre őszinte, reménnyel telt szemekkel tekintett az álmait évek óta hatalma alá vonó fantomképre.
Az nem válaszolt.
Nem szólt semmit, nem is mintha tudott volna.
Nem mozdult, csak ült, vele szemben.
Mintha kihívást vetne fel.

Ahogy Shady lassan felébredt, visszarángatva magát a valóság hűvös karmai közé...
Valami más volt.
Végre talált egy nyomot; Egy enyhe, megbízhatatlan, de csábító lehetőséget.
Elhatározta hát. Előbb, vagy utóbb, de meg kell látogatnia az erdőt...
...Ha a sorsa ezt üzeni neki...
...Ha végre, végre a végére járhat az egésznek, követheti azt a láthatatlan szálat, ami az éjsötét kandúrhoz fűzi...

Hát legyen.