Nem telt el egészen egy év, mióta Minho megszakítva minden kapcsolatát hazaköltözött a szüleihez. Nem érezte jól magát, fájdalom mardosta szívét, és minél többször gondolt a két fiúra, annál inkább erősödött ez az érzés. Azt hitte, idővel majd jobb lesz, de tévedett – hiányoztak neki. Minden egyes nappal többet gondolt rájuk, ha nem tudott aludni, az ausztrál mosolya járt a fejében, ha reggel meglátta a napfelkeltét, rögtön a fekete hajú arca villant fel előtte. Honvágya volt, pedig az otthonában tartózkodott. Mindennél jobban bánta tettét; vissza akart térni a fővárosba, viszont félt. Félt attól, miként fogadná őt a két fiatal. Örülnének neki? Vagy mérgesek lennének? Megértette volna, ha nem akarnák többé látni - pofátlan dolog volt tőle mindenféle figyelmeztetés vagy búcsú üzenet nélkül felszívódnia. Át kellett gondolnia miként fog cselekedni, bár a szíve mélyén már tisztában volt vele, mi a leghőbb vágya.