A felhőtlen égbolton festékpöttyökként ragyogtak a csillagok a dagadó Hold felügyelete alatt.

A Hold nem csupán csillaggyermekeit figyelte a magasból. Látta a két kamaszt is, amint vállukon egy-egy sátorral, kezükben világító telefonjukkal haladnak a cserjékkel tarkított, egyenetlen talajon.

Egyikük megbotlott. Kőben, fűcsomóban, vagy a saját lábában. Elesett, pontosan az előtte haladóra.

– Kolnay, te marha, nézz a lábad elé!

– Néztem, te barom, de ilyen sötétben az orromig se látok – panaszolta feljebb tolva orrnyergén a szemüvegét, mielőtt felkászálódott volna társának hátsó feléről.

Kezét nyújtotta a hideg talajon fekvő Barabás felé. Felsegítette.

– Érdekes. Én tisztán látlak téged ebben a sötétben is – hajolt ajkaira.