Kolnay az éjszakai homályban megrögzötten számolta ujjait újra meg újra. Tizenkettő. Mint a számok az órán.

Túl feltűnőnek vélte. Bele sem mert gondolni, mi lesz másnap. A lakásban mégsem lehet végig kesztyűben!

Felugrott egy chatablak. Kende írt neki.

– Hogyhogy még ébren vagy? Izgulsz?

– Félek.

– Holnap csak velem találkozol, nem az egész osztállyal. Én meg nem harapok. Egyébként ők sem. Szóval nyugi!

– Nem láttál még.

– Pontosan ezért várom a holnapot. Hogy láthassalak végre.

– Undorodni fogsz tőlem.

– Semmi olyat nem tudsz mutatni, ami miatt kevésbé kedvelnélek.

Fényképezett és a küldés gombra nyomott.

– Vasemberes alsónadrág? Menő.

Kolnay arcszíne paradicsompirosra váltott. Kikapcsolta a telefonját.

***

Polydactylia manus: számfeletti ujjak a kézen, egyfajta fejlődési rendellenesség. A kétoldali sokujjúság, amit én "adtam" Kolnaynak, dominánsan öröklődik, ergo valamelyik szülőjének is van.

Fun fact: Ady Endre érintett volt a hatujjúság enyhe formájával. (Az ilyen érdekességeket miért nem említik soha az iskolában?)