Nemecsek azt hitte, rosszul hall. Lassacskán elhalkult körülötte a világ.

– Nem baj, ha te nem így érzel – folytatta Geréb –, csak szerettem volna, hogy tudd.

A faasztal erezetének mintázata összemosódott előtte. Aprót bólintott.

– Szeretnél bizonyítékot? Mert hidd el, nem holmi légből kapott ötlet ez részemről.

Nemecsek ismét bólintott, bár néma világába Geréb egyetlen szava sem volt képes beférkőzni.

– A szavaknak hatalma van. A te szavaid adtak célt és reményt nekem. Kettőnk kapcsolata mindig különleges volt. Te észrevetted már, Ernő? – Ahogy a név elhagyta a torkát, kettétörte a társa köré épült burkot.

– Micsodát, Dezső? – nézett az avarszín szemekbe.

– A neveink. Rímelnek.