A szőke tincseibe belekapott néha a tavaszi szellő, mint ahogy mindig is. Ezen a reggelen is ugyanúgy csücsült a cseresznyefa árnyékában, a sok harangvirág között, ahogy azt eddig is tette. Minden nap ide járt ki pihenni, hisz itt érezte igazán teljesnek magát. Itt, ahol nem zavarta senki, és semmi. Távol volt mindentől és mindenkitől. A tömérdek sok mocskos embertől, akiknek folyton folyvást trágár szavak hagyták el ajkaikat. Távol a tengernyi sok autótól és a város zajától. 

A korai Nap felkelt, és szokásához híven kellemes meleget adott neki a varázslatos sugaraival.

A madarak gyönyörű dallamokat csicseregtek neki. Igen, neki, hisz rajta kívül nem tartózkodott senki sem ezen a színekben pompázó mezőn. 

Ezért is szerette ezt a helyet. Itt nyugodtan feküdhetett gond nélkül a pitypangok között, közben pedig legeltethette szemét a pillangón, ami pipacsról pipacsra szállt ide-oda felhőtlenül.

Az égen látható bárányfelhőket szemlélte, amik különféle alakokat öltöttek magukra. Olykor-olykor kénytelen volt mosolyogni is, hisz voltak olyan fellegek, amelyeknek egészen vicces formájuk volt. 

Igen, itt Felix teljes mértékben boldog volt, hisz egyedül volt, és nem zavarta őt senki.

De biztos, hogy nem volt ott senki sem? 

Mert Felix hiába hitte ezt, a mező másik végében, a csipkebokor mögött végig meglapult egy másik fiú, akinek haja akár az éj, olyan sötét volt.

Ő volt Changbin, aki nem a virágok illatárért és a madarak énekéért jött ide, hanem a szőke hajú miatt, hogy nap mint nap csodálhassa vékony alakját, gyönyörű íriszeit és a tündéri szeplőit.

De Felix nem tudott a létezéséről egészen addig a napig.

Váratlanul tűnt fel a bokor mögül. Aprókat lépkedett, úgy haladt a szőke hajú fiú felé. Megállt előtte, és sokáig csak figyelte szelíden, míg észre nem vette őt.

—  Szia — leült mellé, és elkezdte az eget szemlélni.

Felix nem tudta mire vélni a váratlan vendéget, de félni képtelen volt tőle, így csak bólintott egyet, és ő is a tájban kezdett el gyönyörködni, ahogy azt eddig is tette. Végül a kíváncsisága legyőzte, és erőt vett magán, majd megszólalt.

— Nekem a pipacs a kedvenc virágom... — jegyezte meg halkan. Nem tudta mi mást mondhatott volna, így csak ezt az embereknek semmit érő, de neki mégis nagy dolgot osztotta meg a fekete hajú fiúval.

Changbin felemelte tekintetét, és a ragyogástól tündöklő szemét már-már beleégette a másikéba. Sosem hallotta még a hangját. Akkor hallotta először megszólalni. Szinte megcsengette fülét az a mély, és kedves hang. Varázslatos érzés járta be az egész testét.

— Neked mi a kedvenc virágod? — kérdezte óvatosan, mégis egy apró mosoly kíséretében.

A fekete hajúnak nem volt kedvenc virága, de hazudni sem akart, így rávágta azt, ami elsőre az eszébe jutott.

— Te — hagyták el a szavak ajkát. 

Felix felkuncogott, majd közelebb húzódott a másikhoz. 

— De most komolyan — nevetett fel bájosan.

Changbin-nek amint leesett, hogy mit is felelt a szőkének, egyből halvány pírt vett fel az arca. 

Nem ezt akarta válaszolni, de akaratlanul is kicsúszott ez a szó a száján.

Igen, hisz ez az igazság.

Amikor először meglátta a szeplőst, már akkor úgy érezte, hogy az Ő virága, és senki másé.

— Nincsen kedvenc virágom — gyorsan rávágta, hisz nem akart kínos helyzetbe kerülni. — Mi a neved? — tudakolta, hisz a kíváncsiság megölte őt, annyira érdekelte mi a neve ennek a csodának. 

— Felix — káprázatos. Ez volt az első gondolata, miután meghallotta e hihetetlenül gyönyörű nevet, ami elképesztően illik ehhez az elbűvölő fiúhoz. — És neked? — kérdezte, szemei pedig majdhogynem ragyogtak, mint a Nap.

— Changbin — mosolygott rá, miközben a tájat bámulta.

— Mesélnél magadról? — érdeklődött tőle. Felix-nek is nagyon szimpatikus volt a sötét hajú. Már az első pillanattól fogva -  ami nem is olyan régen volt - mást látott a fiúban. Valami olyat, amit másban nem talált még meg. Úgy érezte, hogy most végre lesz valaki, aki megérti őt. 

— Csak ha te is — felelte derült arccal. 

— Jól van. De ne várj tőlem sokat. Nem vagyok egy izgalmas ember — kuncogott fel. — Kezd te. 

— Nálam mindenki érdekesebb, szóval nyugi — kacagott ő is. — Na de kezdd te. 

— Nem, te! — makacskodott megjátszott durcás hanggal, amitől a másik kénytelen volt felnevetni.

— Jól van — beletörődött, majd elkezdett mesélni magáról mindenfélét. Azt hogy miket sportol, hova jár suliba, mi a hobbija, milyen az érdeklődési köre és hasonlókat. De azt nem mondta el neki, hogy mégis mióta figyeli őt a csipkebokor mögül. 

Harmincegy napja. 

Pontosan harmincegy napja jár ki a mezőre, hogy figyelhesse őt. Végül harmincegy nap után vett erőt magán, és odament a kiszemeltjéhez, majd beszélgetni kezdett vele. 

Annyira boldog volt, hogy már nem kellett titokban a lombok között meglapulnia, hanem nyíltan üldögélhetett gondtalanul a szeplős mellett. Nem mintha kötelező lett volna bujdosnia, de ő félt. Vagy csak izgult? Izgult, hogy nem lesz szimpatikus a másiknak. Pedig ez hülyeség volt, hisz Felix első látásra megszerette a fekete hajút.

— Most te jössz — ragyogott fel az arca, amikor eljutottak odáig, hogy Felix meséljen magáról. 

— Nem hiszem hogy érdekellek — hajtotta le szomorúan fejét. A hirtelen hangulatváltástól Changbin kicsit megijedt, de a válaszán semennyit sem gondolkozott, olyan gyorsan reagált a szőke szavaira.

— Pedig érdekelsz, nagyon. Jobban, mint gondolnád. Már az első pillanattól kezdve rajtad kattog az agyam — igen, csak Felix-nek fogalma sincs arról, hogy mégis mikor volt az az első pillanat. Hisz ő úgy tudja, hogy ma látták egymást először. Pedig ez csak az ő részéről volt igaz. Hisz Changbin már harmincegy napja csodálja a szeplős gyönyörű arcát, haját, és mindenét. 

— Biztos akarod? Nem szeretnélek lelombozni... — bizonygatta félénken, de ő csak mosolyogva rázta fejét.

— Nyugodtan mesélj csak. Szeretném.

— Hát jól van — sóhajtott egy nagyot, majd belekezdett. — Én nagyon szeretem a természetet. Legtöbbször ezen a mezőn töltöm napjaimat. Itt érzem otthon magam. Családom nincsen, hisz anyukám meghalt, apukám meg ki tudja hol van, így egy árvaházban élem azokat a perceimet, amikor nem itt vagyok — fejezi be, bár még valamit akart volna mondani, csak meggondolta magát, így végül benne maradt az, ami valójában a legfontosabb lett volna.

— Értem... — mélázva kezdte szemlélni a virágokkal teli mezőt, majd ismét Felix-re nézett. — Sajnálom... Izé... 

— Nem kell. Ez nem kényes téma. Már megszoktam — mosolygott biztatóan, majd ajkai újra lefelé görbültek.

— Valami baj van? — simogatta meg aggódóan feje búbját. 

— Igazából lenne még valami, amit el szeretnék mondani. Vagyis... Inkább kérni szeretnék valamit... — nézett rá bátortalanul. 

— Csak nyugodtan. Kérj bármit — biztatta mosolyogva. 

— I-Izé... Szóval... Kérlek maradj velem addig... — hangja néhol elcsuklott, majd pár könnycsepp is kicsordult szeméből.

Changbin nem értette, mégis miről beszélt Felix, de azért bólintott egyet, hisz bármit megtenne a szeplősért.

— Örökre melletted maradok — karolta magához a szőke törékeny testét, hogy ezzel oldani tudja a hangulatot. 

— Épp ez az... — suttogta halkan.

— Mi?

— Egy hónap...

— Mi egy hónap? — fürkészte kíváncsian a titokzatos fiút, hisz most már tényleg fogalma sem volt mire akart kilyukadni. 

— Annyim van hátra... 

— Várj, mi?

— Szívemmel van baj... Azt mondták, hogy még két-három évig élhetek, de nyolc hete összeestem, és bevittek a kórházba. Ott a kivizsgálások után megállapították az orvosok, hogy három hónap múlva meg kell hogy műtsenek, és elég kevés az esélye, hogy túlélem azt.  És a három hónapból már letelt kettő, így már csak egy van hátra — mondta, arcán pedig ezerféle érzelem volt látható. Hangja közbe-közbe megremegett, néhol pedig fájdalmas mosolyra húzta száját. — És azért vagyok itt a réten nap mint nap, mert nem a kórház fehér falai között szeretném leélni az utolsó napjaimat. Sokat kellett vitatkoznom, míg végül kikönyörögtem azt, hogy ne kelljen ott rohadnom az kórházban. Persze szigorúan csak annyit mozoghatok, míg kiszállok az autóból, és vissza. És mindennap ötre vissza kell hogy vigyenek az árvaházba azért, hogy beadják azokat a hülye gyógyszereket. 

Changbin körül megállt a világ. Szinte látta, ahogy összeomlik körülötte minden. A szíve kis híján megállt, amikor szembesült a valósággal. Azzal a szörnyű igazsággal, hogy az ő szeretett virága, akihez végre valahára oda mert menni, meg fog halni egy hónap múlva.

Más szóval harmincegy nap múlva...

— Mi? Nem nem! Az nem lehetséges! — törtek ki rajta könnyei vadul. 

— Kérlek ne sírj. Úgy még rosszabb lesz — mosolygott rá őszintén. 

De Changbin-nek hiába mondta, ő csak zokogott megállás nélkül. Hisz hiába ismerte Felix-et csak pár órája, mégis olyan kötelék volt köztük, ami olyan volt, akár a káprázat. Csodálatos, és láthatatlan. 

— Sajnálom... Nem kellett volna elmondanom. Így most szomorú vagy... — vizsgálta idegesen cipőjét, közben pedig ropogtatta csontos ujjait. — Most olyan, mintha ki akarnálak használni. Mintha csak azért kellenél, hogy ne egyedül kelljen meghalnom... Sajnálom... Felejtsd el nyugodtan azt, amit mondtam. Menj a barátaidhoz, és érezd jól magadat velük. Ne egy ilyennel legyél, mint én. 

Changbin egy darabig csak némán ült, majd a könnyes szemeit ráemelte a szőkére. 

— De lehet túléled a műtétet, nem? — ráemelte a kevéske reménytől tündöklő szemét.

— Eddig nagyon kevesen élték túl. És azok is csak harminc felett voltak. Fiatalok, és idősek nem élik túl... Harmincegy százalék az esélye, hogy sikerül, vagy még kevesebb. Nem tudom... 

— D-De... - küszködött könnyeivel. — De az nem lehet...

— De igen — mosolygott rá fáradt, meggyötört szemeivel. 

— De akkor miért kell az a műtét?! Ha nem fogod túlélni, akkor miért fognak megműteni? Ha, miért?! 

— Mert ha nem megyek műtétre, akkor is meg fogok halni. És inkább élek kevesebbet pár hónappal, mint többet a kórház falain belül. Így legalább a természetben tölthetem az utolsó napjaimat. 

— D-De... 

- Figyelj, hagylak is. Tényleg menj csak, és ne is törődj velem! Ne legyél velem, mert csak neked lesz rossz. Sajnálom, hogy elmondtam neked... Tényleg sajnálom... - simogatta meg gyenge kezeivel Changbin könnyektől csillogó arcát. 

— Nem! Nem és nem! Melletted leszek! Itt leszek veled! Nem megyek sehova sem! Akármilyen fájdalmas lesz, de azt a harmincegy napot végig veled fogom tölteni. Meg foglak jobban ismerni ebben az egy hónapban, és te is engem. Megígérem, hogy boldogan fogod eltölteni ezt a kevéske idődet. Boldogan, mellettem — sírt. Csak sírt folyamatában. Mérhetetlen fájdalmat érzett. De tudta, hogy ebben az egy hónapban erősnek kell lennie. Nem szabad sírnia. Boldog kell hogy legyen. Boldog, Vele. 

Felix pedig örült. Szemei ragyogtak, annyira hálás volt a fekete hajúnak. Közelebb húzódott hozzá, majd  fejét ráhajtotta a másik vállára, és úgy pihentek egészen estig. Szó nélkül. Nem az a kínos csönd hálózta be őket, hanem az a kellemes, ahol csak élvezték egymás jelenlétét. Igaz, nem régóta ismerték egymást, de mégis olyan érzés kerítette hatalmába őket, mintha több mint harmincegy napja ismernék egymást. Sőt, sokkal több. Talán a harmincegynek a harmincegy szorosa, vagy még annál is több napja. 

*☆*.*.*☪*.*.*☆*

És így ment végig. Volt, hogy egy egész napot végig beszéltek mindenféle hülyeségekről, vagy éppen komoly témákról. Volt, hogy egy nap nem is szóltak egymáshoz semmit, csak némán bámulták egymást, és így kommunikáltak. A szemükből fakadó rengeteg érzelemmel. Hisz így sokkal jobban megértették egymást, mint a többi ember, akik csak semmit mondó szavakkal lepték el egymást.

Így ment első nap, második nap, harmadik nap, negyedik nap, és egészen addig, míg be nem következett az a bizonyos harmincegyedik nap.

Az az utált szám, ami még is a kedvencük...

— Nézd azokat a lepkéket! — mutatott lelkesen, és csillogó szemmel a szeplős, egy pókhálóra. 

A pókhálóba volt beragadva egy pillangó, aki reménytelenül csapkodott meseszép szárnyaival, hogy kiszabaduljon, de mindhiába, hisz egyedül lehetetlen volt neki. Ekkor bukkant fel a semmiből egy másik lepke a csipkebokor mögül, és gyors, könnyed mozdulatokkal odarepült a pókhálóhoz, és segített társának kiszabadulni a gonosz pók csapdájából. 

— Uhhum — reagálta csak ezt, hisz Changbin jól tudta, hogy ez lesz az utolsó együtt töltött napja szerelmével. Nem lesz több. Ez a harmincegyedik nap, ami egyben az utolsó is.

— Mi a baj? — kíváncsiskodott Felix, pedig tisztában volt azzal, hogy miért ilyen bánatos a sötét hajú.

— Mondanom kell valamit — fordult felé hirtelen.

— Csak nyugodtan — kacagott fel bájosan. 

— Izé.. Felix...

— Igen? — váltott most már ő is komoly arckifejezésre. 

— Csak annyi, hogy... — magállt egy pillanatra. Szemeiből könnyek csordultak ki. 

— Na ne sírj! Akkor én is sírok — veregette meg mosolyogva vállát. — Mit akarsz mondani? Nyugodtan mondjad. 

— Hogy... — vett egy nagy levegőt. — Szerelmes vagyok beléd. 

Felix szíve kihagyott egy ütemet, amikor meghallotta e szavakat. Nem tudott szóhoz jutni. 

Changbin pedig nem tudta mire gondolt akkor szerelme, de félt, hogy mérges rá, vagy valami. Pedig ettől nem kellett volna rettegnie, hisz a szőke hajú is ugyanúgy érzett iránta. 

— Izé... Tudod mit? Felejtsd el, amit mondtam! — vigyorgott kínosan, de legfőképpen mérhetetlenül szomorúan, hisz a szeplős nem reagált semmit a vallomására. — Lerajzoltad már azt a-- —kezdett volna bele mondandójába, de Felix vadul rátapadt a másik ajkaira, ezzel mutatva ki érzéseit. Hisz annyira boldog volt, hogy nem tudott egy értelmes mondatot sem kinyögni, ezért egy csókban válaszolt Changbin-nek. 

Akkor volt meg az első, és egyben az utolsó csókjuk is. 

Hisz letelt a harmincegy nap. 

Másnap Changbin ugyanott ücsörgött. Ugyan ott, a cseresznyefa árnyékában, a harangvirágok között. Tudta, hogy szerelme nem fog eljönni. Tudta, hogy letelt a harmincegy nap, ezért nem fogja többé látni. 

De akkor mégis miért jött ide?

Talán legbelül reménykedett abban, hogy Felix mégis eljön? 

Végül még hitt abban, hogy sikerülni fog a műtét. Reménykedett abban a harmincegy százalék esélyben. De hiába, hisz Felix harmincegy nap után távozott el. Hisz amilyen kevéske volt az esélye, hogy túléli, olyan kevéske is volt ehhez Felix, hogy ne haljon bele ebbe a hatalmas műtétbe. Hisz a szeplős gyenge volt, de legalább annyira volt jólelkű és kedves is. 

De végül boldogan távozott el. Hisz a madarak énekeltek neki, a nap pedig meleget adott neki. A virágok illatát érezhette mindvégig, és az egyetlen szerelme karjaiban lehetett mindvégig. Igen, hisz Changbin-nel tölthette ezt a harmincegy napot. Vele, és senki mással. 

⋆⋅☆⋅⋆