Sosem kértem senkitől semmit... Mindig meg voltam a saját világomban. Mint mindig most is egyedül vagyok. Barátaim sosem voltak, mindig egyedül voltam. Mikor teljesen magam alatt voltam, akkor jött ő. Mikor senki más nem volt velem...Segített rajtam. Minden bajban velem volt. A neve Márk. Ki lettem lakoltatva mikor ő rám talált. Amióta ismerem azóta minden helyen ahol eddig jártunk csináltunk egy szelfit. Minden baját el mondta ahogy én neki az enyémet. Jó érzés volt számítani valakire. Kezdtem érezni valaki engem is szeret. Sajnos tévedtem kellett. Ahogy az idő telt bele szerettem...Nem tudtam mit tenni.  Bárhogy próbáltam el folytatni nem sikerült... Végül naplót kezdtem írni,  ezt a naplót...Sosem voltam gazdag, senkim nem volt! Kizárólag magamra számíthattam,  de Ő mindent meg változtatott. Többet nem voltam egyedül...Minden szelfink be ragasztottam ide..Hiszen olyan szépek. Imádom nézegetni..Olyan mint ha egy pár lennénk pedig csak barátok vagyunk. Legalább is voltunk...

Ne menjünk ennyire előre! Erőt vettem magamon és be vallottam neki...A válasz egy szájra puszi volt. Ezután ki ne reménykedne abban hogy viszonos?

Neki hála lett egy barátom, a neve Rose. Sok közös van benne és bennem.. Egyik nap dolgom akadt így kettesben hagytam Márkal. Azt hittem nem lesz baj, de még aznap sírva rohant oda hozzám Rose. El mesélte hogy majd nem el vágta a torkát Márk...Hogy rólam kérdezett s nem hagyta békén.

Utálnom kéne, de e helyett egyre jobban szeretem.  Fontos lett nekem..Mindegy mit tett.  Tudom hogy nem az ő hibája.

-DE HOGY TUDTA EZT MEG TENNI?!

Majd nem meg ölte őt...Roséhoz költöztem. Akire az életemnél is jobban vigyázok. Nem akarom el veszteni a legjobb barátnőm!

Ahogy a napok teltek, hihetetlen de sikerült fel víditanom. Közben Márkal is ki békült...Hogy miért? Ezt az egyet nem tudom...

Meg öl a hiánya.. Rose-val minden nap beszél,  de engem kerül. Mit tettem?
Az egészben a legrosszabb hogy már csak ritkán látom...Rose is kerül engem.

Miattuk el felejtettem milyen is a magány de most már újra érzem...

A magány az ami belülről meg öl! Pusztít és kínozz..
Senkinek nem kívánom.
Senkire sem számíthatok!:(

Ahogy a napok telnek... Én egyre jobban szenvedek. Csak a képet nézem... Az egyik alá Márk írt még pedig azt hogy "Akira+Márk forever♡"

Az arcom ég, a könny pedig csak úgy folyt le arcomról..Az egyik oldal éppen ezért vízes. ..Bár az inkább az én érzésem...

Minden nap csak egy kérdés volt bennem.
Vajon meddig bírom még?

Választ eddig sosem kaptam. Egész addig a napig...Már megint előre haladtam! 

Vasárnap van, szokás szerint egyedül voltam.  Márk lépett be az ajtón. Meg ölelt...Megint csak ketten voltunk,  sétáltunk s élveztük a napot..Hihetetlen...Megint érzem, valaki engem is szeret. A nap végén egy képet készítettünk.

Ezt is be ragasztottam...Napokig néztem és vártam hát ha újra el jön hiába vártam... Egy új képet láttam Ő és Rose... Szóval együtt vannak...

Velem egy képet sem rakott ki. Tudott mindent! Hazudott és be csapott...Mit érzek? Nem tudom..Fájdalom, csalódás és haláliránti vágy...

Vajon meddig bírom még? 

A hangok a fejemben mindig azt mondják nem érek semmit...Tulajdonképpen igazuk van...Az életem értelmetlen. Annyi kérdés van még bennem. ..

Miért lélegzem?  

Meg érdemlem hogy szenvedjek?

Valaki szeret engem?

S az utolsó ami ide juttatott. ..

Vajon meddig bírom?

A válasz egyszerű...Eddig bírtam.. Ezután késért mentem...Eret vágtam...Fáj?  Igen...Ez az oldal már véres...Kezdek szédülni..Itt a vég? 

Vajon meddig bírom még?

Ő tovább már nem tudott írni... Istenem mond hogy tudtuk ezt tenni? A sírba kergetünk egy magányos lányt...Önzők voltunk...Erre nincs Bocsánat.
Ui:Szeretünk Akira!  Bocsáss meg nekünk...

Vajon erre van Bocsánat? 

Miért írok még ide? Ő meg halt...Miattunk...De egy utolsó szelfivel még tartozunk. Egy szelfi ahol hárman vagyunk...Ez volt az utolsó szelfink.

El hagytunk...Annyira sajnáljuk!