Október 13., Csütörtök
Platón szerint a matematika „a lelket a magasba vezeti" én viszont maradnék Georgij Boriszovszkij gondolatainál: „Nem minden egyenletből és nem minden képletből fakad szépség. Nem minden matematika rejt magában szépséget és harmóniát." De talán még át is alakítanám, ami pedig így szólna; Egyik egyenletből és egyik képletből sem fakad szépség. Egyik matematika sem rejt magában szépséget és harmóniát.

Ebből talán rájöhettetek, de ha mégsem akkor most elmondom, hogy nem szívlelem a matematikát, de nem azért mert alapból nem érdekelne vagy, mert irigylem azokat, akiknek néhány feladat magától értetődő, hanem azért mert nekem nem megy. Ha van, aki elmagyarázza akkor egy ideig értem, de amint dolgozatot írunk belőle hármasnál soha nem sikerült jobban és talán pont a sikerélmény hiánya okozza az ellenszenvet eziránt a tantárgy iránt. Pont ezért gondolhatjátok mennyi életkedvem lett miután ezt a csodás napot pont egy matek órával kezdtem.

- Min gondolkodik ez a szép hölgy? – zökkentett ki a gondolataim közül Owen Brewster. Névről mindenki ismerte. A suliba járó diákok álltál felállított hierarchiában ő állt a második helyen. Azon kívül, hogy ő volt a focisok csapatkapitánya az is köztudott volt, hogy rettentően zavarta, hogy a ranglétrán csak a második helyen áll és ezért minden áron jobb akart lenni Graysonnál, aki pedig magasan az első helyen helyezkedik el. Még soha nem beszéltünk ezért nem csak engem lepett meg, hanem a mellettünk elhaladó embereket is. Bár nem kellett sokat törnöm a fejem azon, hogy mégis mi okból szólt hozzám.

- Miért érdekel? - kérdeztem vissza. Nem akartam vele beszélgetni és kedves sem szerettem volna vele lenni, hisz ha nem az úgynevezett riválisa oldalán léptem volna át az iskola kapuit, akkor arra sem figyelt volna fel, hogy egyáltalán létezem, és nem volt szükségem ilyen emberekre a környezetemben.

- Nem harapd le a fejem kicsi lány. - mondta nevetve és átkarolta a vállam.

- Ne hívj így! - szóltam rá miközben lehámoztam magamról a kezét.

- Rendben hölgyem. Az előbb pont rajtad gondolkoztam és azon, hogy egy ilyen gyönyörűség, miért Grayson Lee társaságában érkezik meg az iskolába, ha jöhetne velem is?

- Mert van ízlésem. - válaszoltam váll rándítva. A mellettem sétáló fiú már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, amikor társult hozzánk egy harmadik személy is.

- Figyelj Owen! Ez a csaj egy angyal, de ha utál vagy nincs hozzád kedve, akkor ő lesz a legrosszabb rémálmod. Ne kóstolgasd! Már szerintem így is eleget kaptál, ahogy hallottam.

- Ne szólj bele Grayson. Ez a kettőn ügye. Igaz hölgyem?

- Egy; Ne merj többet így hívni. Kettő; Grayson akkor szól bele, amikor kedve támad ugyanis nincs, kettőnk között semmilyen ügy hisz nem vagyok hajlandó elviselni, hogy olyan emberekhez van közöm, mint amilyen te vagy. Három; Értem én, hogy irigyled Graysont és, hogy olyan akarsz lenni, mint ő, de nem fog sikerülni aranyom és a barátnőjét sem fogod megkapni. Menj inkább vissza a focipályára. Ott legalább hasznos vagy és nem rontod a levegőt. - mondtam neki ingerülten majd elviharzottam a megrökönyödött Owen mellett.

- Mondtam én, hogy őt hagyd békén. - veregette meg a fiú vállát Grayson.

- Megszerzem ezt a csajt. - sziszegte Owen. Erre a mondatára megálltam. Azt próbáld meg öcsi sajt.

- Ha meglátom, hogy csak felé pillantasz, esküszöm, hogy kinyomom a szemed. - válaszolt Grayson tömény utálattal a hangjába. Én tovább indultam és nemsokára hallottam a másik személy lépteit is a hátam mögött.

- Istenem, hogy engem mennyire fel tudnak bosszantani ezek az idióták. - fújtam ki idegesen a levegőt.

- A barátnőmnek szólítottad magad. - szólalt meg egy kis csend után Grayson.

- Nem. Azt mondtam, hogy a barátod vagyok.

- Tisztán emlékszem, hogy azt mondtad, hogy a barátnőm vagy.

- Ez nem igaz. - tiltakoztam.

- De igen. - vágta rá én pedig csak megforgattam a szemeimet. Nem akartam bevallani, hogy tényleg azt mondtam. Teljesen véletlen volt. Ideges voltam és nem gondolkoztam, de ezt nem tudnám, hogy megmagyarázni neki.

- Amúgy pedig nem kell megvédeni. Ha Owen meg akar szerezni, próbálja meg.

- Ne próbálja meg. - szólt közbe idegesen Grayson. - Ő egy szar alak. Nem akarom, hogy bármi közöd legyen hozzá és azt sem akarom, hogy még egyszer beszéljetek.

- Én is tudom, hogy szar alak és én sem akarom, hogy bármi közöm legyen, hozzá. Azt pedig pláne nem akarom, hogy még egyszer hozzám szóljon. Viszont engedd, hogy én oldjam meg ezeket. Már csak azért is, mert nem leszel itt mindig, hogy azt mond neki, hogy kinyomod a szemét, ha rám néz. - mondtam neki és erre már nem tudott mit válaszolni szóval csak csendben mentünk a termeink felé.

...

A kocsiba a Cage The Elephant egyik zenéje ment. Meglepődtem amikor Grayson megmutatta, hogy van egy CD-je rajta az összes albumukkal hisz nem gondoltam volna, hogy szereti őket. Viszont a kellemes csalódás miatt most az a CD megy a kocsiba és szerintem életem eddigi legjobb spontán kétszemélyes kocsi partiját éltem át. Még nem hallgattuk végig az összes számot viszont már megérkeztünk Graysonhoz szóval megígértettem vele, hogy ma még elmegyünk valahova és befejezzük a zene hallgatást.

Fáradtan kullogtam be a vendégszobába ahová már szinte teljesen beköltöztem ma reggel. Átöltöztem a melegítő nadrágomba felvettem egy spagetti pántos felsőt és összefogtam a hajamat. Levettem az ékszereim majd pedig legvégül elérkeztem a napom fénypontjához, amikor is végre levettem a melltartómat. Lányok, kérlek, mondjátok meg, hogy ez nem csak számomra áldás!

Ezután viszont hivatalosan is elkezdődött a szenvedésem. Elővettem a matematika könyvemet és a füzetemet, elővettem egy tollat majd leültem megcsinálni a házi feladatot. Hosszú perceken keresztül szenvedtem a feladatokkal. A nagy részét sikerül megoldanom az órai feladatok alapján és valamennyire meg is értettem. Viszont két feladat teljesen kifogott rajtam. Szinte automatikusan indultam volna el a nappaliba, hogy segítséget kérjek anyától, de eszembe jutott, hogy én jelenleg nem otthon vagyok. Szívesen felhívtam volna Zoeyt hisz még ha nem is tud segíteni ilyenkor legalább ketten, szenvedünk, majd tereljük, el a témát és beszélgetünk órákig, de ő volt itthon. Nem akartam őt zavarni. Visszaültem a székembe és magamhoz húztam a lábaimat. A térdemre tettem az államat és gondolkozni kezdtem. Leginkább anyán. Hiányzott, de képtelen voltam úgy hazamenni, hogy apa is ott van erről az egészről pedig beszélni végképp nem volt kedvem. Tudtam, hogy egyszer meg kell tennem hisz az édesanyám és Grayson nyakán sem maradhatok örökre, de még nem voltam rá teljesen felkészülve és úgy nem akartam odamenni, hogy nem vagyok összeszedett és nem tettem rendbe a gondolataimat ezzel kapcsolatban.

Annyira elmerültem a régi emlékek kavalkádjába, hogy észre sem vettem milyen gyorsan száguldoznak le meleg könnyeim az arcomon. A vállam elkezdett rázkódni én pedig a kezembe temettem az arcom.

- Nancy! Kérsz... - nyitott be az ajtómon Grayson, de rögtön megállt a beszédben, amikor meglátott. Én gyorsan felpattantam megtöröltem a szemeimet és egy mosolyt erőltettem magamra.

- Mit szeretnél? - kérdeztem még mindig szipogva.

- Gyere ide kicsi! - tárta szét a karját miután bezárta maga mögött az ajtót. A könnyeim újra megindultak és szorosan Graysonhoz bújtam. Jelenleg ő volt az egyetlen mentőövem és hálás voltam neki. - Mi a baj? - kérdezte aggódva miután a hátamat kezdte el nyugtatóan simogatni.

- Két dolog van. Az elsőről nem szeretnék beszélni. A második pedig, hogy nem értem a matekot.

- Az első problémádra, mivel nem szeretnél beszélni róla ezért csak annyit mondok, hogy ameddig engem látsz, addig nem szeretném, ha szomorú lennél. Tudd, hogy velem mindig beszélhetsz, és én mindig megpróbálok majd a lehető legjobban segíteni. A második problémádon pedig könnyen segíthetünk. Tudtad, hogy egy matek zsenit ölelgetsz jelenleg?

- Egy matek zsenit? - kérdeztem meglepődve és felnéztem rá.

- Igen, egy matek zsenit. - válaszolta bólogatva és letörölte az utolsó könnycseppet az arcomról. - Na, mutasd hol az a feladat. - mondta izgatottan. Hogy lehet izgatottnak lenni egy matek feladat miatt?  Rámutattam az asztalon heverő füzetemre ő pedig leült a székre és szinte azonnal írni kezdett. Pillanatok alatt készen lett vele és még az én megoldásaimba is át javított pár dolgot.

- És jók is az eredmények? - kérdeztem gyanakvóan.

- Egy hiba sincs, benne megígérhetem.

- Én ezekkel órákat szenvedtem. - néztem rá értetlenül.

- Gyere, elmagyarázom neked. - mondta miközben a jobb combjára ültetett. Így a jobb kezével tudta fogni a derekamat a bal kezével pedig tudott írni és magyarázni. A probléma mindössze ott kezdődött, hogy rendkívül vonzónak találtam az okos férfiakat, és az, hogy Grayson már külsőre alapból is rettentően kívánatos volt nem tett jót ugyanis a koncentrációs képességem csak akkor működött, ha arra kellett figyelnem, ahogy Grayson cseresznyeszínű ajkaival a szavakat formázza.

- Te teljesen nem itt vagy. - suttogta hirtelen a fülembe Grayson. Az ajkai, amiket az előbb figyeltem most a fülem mögötti vékony bőrt súrolták.

- De én itt vagyok és figyelek. - húzódtam el tőle egy kicsit és most már tényleg megpróbáltam minden erőmmel a matematikára koncentrálni. Húsz perc alatt teljesen megértettem mindent és most az egyszer tényleg úgy éreztem, hogy lehet lesz egy sikerélményem matekból szóval boldogan öleltem át Graysont.

- Örülök, hogy megértetted. - ölelt ő is vissza. Kicsit arrébb húzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek majd kissé összeborzoltam a haját.

- Köszönöm szépen, Okoska. - mosolyogtam rá.

- Nem vagyok Okoska.

- De igen. Kis okoska vagy és én imádom.

- Tudtam én, hogy imádsz.

- Nem téged imádlak, hanem azt, hogy okos vagy. - helyesbítettem.

- De az az egyik tulajdonságom tehát a személyiségem egy része. A személyiségem pedig én vagyok, úgyhogy igazából engem imádsz.

- Ne forgasd ki a szavaim, mert a végén még olyat hiszel el, ami nem igaz. - tanácsoltam miközben felálltam az öléből.

- Ha te mondod. - forgatta meg a szemét, de aztán elmosolyodott. - Amúgy van egy meglepetésem. Vagyis igazából ez magamnak egy kis ajándék, de mivel most itt vagy ezért neked is részed lesz, benne szóval úgy döntöttem nem szólok előre, hogy legyen, meglepi. - mondta izgatottan.

- Örülni fogok neki?

- Nagyon remélem. Készülj el és tíz perc múlva a nappaliban találkozunk.

...

Fogalmam sem volt, hogy Grayson mit tervez ezért egy egyszerű fekete bő farmert vettem fel egy hosszú szürke felsővel, ami alatt egy fekete garbós hosszú ujjú felső bújt meg. Hosszú barna hajam egyenesen hullott a vállamra és miután magamra fújtam egy keveset a kedvenc parfümömből lesiettem a lépcsőn és felvettem a fehér sportcipőmet.

- Kész vagy? - lépkedett le a lépcsőn Grayson egy fekete farmerben és egy kék pulcsiban, ami kiemelte a gyémántként csillogó világoskék szemét. Fekete haja kócosan ült meg a feje tetején, de rettenetesen jól áll neki. - Azért pislogj is Nancy. - tanácsolta nevetve.

- I-igen. Kész vagyok. - mondtam miután összeszedtem magam.

- Imádom, amikor te nézel meg. – mondta kiemelve a „te" szócskát.

- Bármelyik lány megnéz, azt imádod. Jó tesz az egódnak. - forgattam meg a szemeimet.

- Semmi nem növeli annál jobban az egómat, ha Nancy Robert vezeti végig rajtam a tekintetét.

- Akkor mostantól nem nézek rád. - jelentettem ki magabiztosan és kinyitottam a bejárati ajtót jelezve, hogy indulni szeretnék.

- Hát majd meglátjuk, meddig bírod. - válaszolt majd utánam indult. Bezárta maga mögött az ajtót és utánam sietett. Amikor a kocsi ajtajához értem és megpróbáltam kinyitni nem sikerült.

- Nyisd ki Grayson. - mondtam neki úgy, hogy nem néztem rá.

- Nézz rám és kinyitom. - válaszolta és éreztem, ahogy mosolyog.

- Nem fogok rád nézni. - ingattam meg a fejemet makacsul. Hallottam, ahogy közelebb jön, és az arcomhoz hajol.

- Kérlek! - suttogta a fülembe.

- Egy gyors mozdulat, és nagyon ügyesen fel tudnálak pofozni most.

- Akkor miért nem teszed?

- Mert már elmondtam, hogy megtehetném, és innentől számítani fogsz rá.

- Ez egy jó meglátás. Viszont ahelyett, hogy azon gondolkozol, hogy mikor lenne, érdemes megütni inkább megfordulhatnál és rám nézhetnél.

- Nem fogom növelni az egódat.

- Szerintem te nem ezért nem nézel rám.

- Mégis mi más okom lenne nem rád nézni? - kérdeztem miközben éreztem, hogy pontosan tudja a helyes választ.

- Emlékszel, hogy mit meséltél arról a bizonyos öt százalékról? - kezdett bele mire én megharaptam az alsó ajkaimat. Pontosan tudja, miért nem nézek rá. - Azt mondtad félsz tőle. És be kell vallani, hogy nem vagyok egy csúnya srác te pedig egy tizenhét éves lány vagy akiben tombolnak a hormonok. Természetesen ezzel semmi baj nincs. Az én hormonjaim sem csak ülnek a seggükön ha meglátnák egy olyan gyönyörű lányt, mint te. A lényeg, hogy semmi baj nincs azzal, ha kicsit jobban megnézel. Szerintem meg sem tudnám számolni hányszor bámultalak percekig az elmúlt napokban. Úgyhogy most szeretném, ha nem éreznéd magad kínosan. Igazából azt szeretném, ha mellettem soha semmiért nem éreznéd magad kínosan, mert nem kell. Szóval kérlek, fordulj meg és nézz rám azokkal a csodás bambi szemeiddel, amikkel szoktál. - egy apró sóhaj után megfordultam és a szemeibe néztem. Ő rám mosolygott és a fülem mögé tűrt egy hajtincset. - Imádom, hogy néhány helyzetben nagyon nagyszájú vagy és kiállsz magadért és másokért aztán néhány helyzetben pedig félénk vagy.

- Én nem élvezem annyira. - mondtam neki gúnyosan, de ő csak felnevetett és kinyitotta a kocsit. Mind a ketten beszálltunk és elindultunk arra a titokzatos helyre. Út közben nem beszélgettünk inkább énekeltük a Cage The Elephant dalait onnan ahonnan abbahagytuk.

- Megérkeztünk. - állította le a kocsi motorját Grayson.

- Egy állatmenhelyre jöttünk? - kérdeztem érdeklődve.

- Igen. Innen fogjuk hazavinni a meglepetést. - válaszolt mosolyogva.

- Hazaviszünk egy kiskutyát? - kérdeztem izgatottan.

- Igen. Már pár hete kinéztem őt magamnak ugyanis nem akartam egyedül lenni a házban szóval gondoltam jó lenne egy kiskutya. Aztán váratlanul mégis lett egy ideiglenes lakótársam emiatt pedig vártam azzal, hogy elhozzam a menhelyről, de nagyon a szívemhez nőtt, úgyhogy nem bírtam tovább várni szóval most itt vagyunk és hazavisszük.

- És, hogy néz ki? - kérdeztem mosolyogva miközben szinte kirepültem a boldogságtól az autóból. Imádtam a kiskutyákat, de anya allergiás rájuk így nekem sosem lehetett egy sajátom.

- Majd meglátod. Arról viszont biztosíthatlak, hogy rendkívül aranyos és remélem te is annyira imádni fogod, mint én.

- Biztos lehetsz benne, hogy imádni fogom. - mondtam neki mosolyogva. Grayson visszamosolygott majd kitárta nekem a menhely ajtaját. Én beléptem rajta ő pedig utánam jött.

- Szia Grayson! - jött oda hozzánk egy húszas éveiben járó fiatal nő. Fekete haja a tarkójánál kontyba volt fogva és egy fekete cicanadrágot viselt egy bő fekete felsővel. A kutyák szőre megtapadt a ruháján és látszott, hogy megpróbálta ezeket leseperni, de néhol még mindig fellelhető volt. Bár nem tűnt úgy, mint akit ez zavar. Egy kedves mosollyal köszönt és emiatt látszódott a fogszabályzója is, ami meglehetősen jól állt neki.

- Szia Poppy! - köszönt vissza és megölelték egymást. - Ő itt Nancy Robert. - mutatott be engem is.

- Szia, Nancy! Én Poppy Parker vagyok. - köszönt mosolyogva és engem is magához húzott egy ölelésre. - Jöttél a kutyusért? - kérdezte Graysontól miután elengedett.

- Igen. - bólintott mosolyogva. - Hogy van?

- Nagyon jól bár már nagyon hiányoztál neki.

- Ő is hiányzott nekem. - válaszolta miután elindultunk. A kutyák az udvaron szaladgáltak és amint megláttak minket majdnem mindegyik odaszaladt. Próbáltam a legtöbbjüket megsimogatni, de egyszerűen lehetetlen feladatnak bizonyult. Annyira lefoglaltak, hogy észre sem vettem ahogy Grayson mellém áll kezében a kiskutyával.

- Istenem, de aranyos! - néztem rá a kis dalmatára, amelyik boldogan nyalogatta Grayson arcát. Nem volt sok foltja. Szinte teljesen fehér volt. A négy tappancsán mintha valami kesztyűt viselt volna, a szeme körül és a farka végén lehetett felfedezni fekete foltokat. A szeme Graysonéhoz hasonlóan kék volt és látszott, hogy imádják egymást. Előkaptam a telefonom és csináltam egy képet, ahogyan a kiskutya éppen megnyalja Grayson száját, amivel a fiú annyira mosolyog, hogy látszódnak a gödröcskéi. Elbűvölőek voltak együtt.

- Miért mosolyogsz ennyire? - nézett rám Grayson mire a kutya is felém fordította a fejét.

- Semmin. - ráztam meg mosolygás közben a fejem.

- Addig nem simogathatod meg. - nézett rám összeszűkített szemekkel.

- Csak azon, hogy mennyire aranyosak vagytok.

- Tehát akkor nem csak a kutya aranyos, hanem én is? - kérdezte meglepődve majd a kezében tartott kis jószág felé fordult. - Hallottad ezt pajti? Aranyosak vagyunk. - közölte vele boldogan mire a kutya újra megnyalta. - Örül neki. - nézett újra felém majd visszafordult. - Szeretnéd megismerni Nancyt? Esküszöm neked, hogy imádni való lány. - mondta neki miközben a fejét simogatta a kiskutya pedig újra megnyalta az arcát. - Meg akar ismerni. - mondta boldogan és felém nyújtotta a dalmatát. Óvatosan a kezembe vettem a kutyus pedig most már az én arcomat nyalogatta. Rettenetesen puha volt és imádni való kiskutya illata.

- Szeretnéd, hogy menjünk haza? - kérdeztem mire megint megnyalta az arcom. - Haza szeretne menni. - közöltem Graysonnal. Ő mosolyogva bólintott. Mielőtt az ajtóhoz értünk volna Poppy odajött hozzánk.

- Itt ne felejtsétek a dolgait. - a táskát átadta Graysonnak, aki megköszönte és egy ölelés után kiléptünk az ajtón.

- Imádom ezt a kiskutyát. - mondtam már a kocsiban ülve a mellettem lévő fiúnak.

- Örülök, hogy imádod. Ahogy látom ő is imád téged. Mondtam én Nancy Robert, hogy téged nem lehet nem szeretni.

- Ez hülyeség. - ráztam meg a fejemet lemondóan és az ölemben heverő kutyára összpontosítottam, aki az orrát neki ütötte az enyémnek, amitől elmosolyodtam.

- Ez nem hülyeség. - nyúlt az állam alá majd maga felé fordította a fejem.

- De az. Hisz bunkó és makacs vagyok. Állandóan vitákat generálok, mindenki másban megtalálom a hibát csak magamban nem, és nem tudom értékelni a dolgokat. Azt sem értem, hogy Zoey miért barátkozik velem vagy, hogy te miért nem törted már meg a fogadást, csak mert nem bírsz elviselni. Gyerekes vagyok és egy kibírhatatlan alak. És most, hogy csak így teljesen váratlanul elkezdek panaszkodni a kocsidban még kínosabban érzem magam és még jobban úgy érzem, hogy az előbb felsorolt tulajdonságok igazak.

- Makacs vagy, néha nagyszájú, kissé gyerekes, ha a SpongyaBobról van szó. Néha tényleg felesleges vitákat generálsz, és ha dühös vagy hamarabb találod meg másban a hibát, mint magadban. Vannak rossz tulajdonságaid, ahogy mindenki másnak, de nem ezek határoznak meg. Az, hogy kissé gyerekes vagy az annyiban nyilvánul meg, hogy imádod azt a rajzfilmet, ami egyébként nem rossz dolog, sőt szerintem rettentően aranyos. A másik meg, hogy én is az vagyok. Van egy kibaszott plüss kacsám, aminek az a neve, hogy Hápi és tényleg vele szoktam hintázni, ha rossz kedvem van. - mondta nevetve mire én is elmosolyodtam. - Az, hogy nagyszájú vagy azt pedig imádom benned. Az pedig, hogy vitákat generálsz és a többi az pedig csak akkor van, amikor dühös vagy és természetes, hogy sokszor vagy dühös. Főleg ha egy ilyen ember van melletted, mint én. Viszont ami a legfontosabb, hogy nem ebből áll a személyiséged. Ezek a rosszabb tulajdonságok teljesen jelentéktelenek lesznek, ha arra gondolok, hogy mennyire értékes vagy. Tavaly például három fiút aláztál porig az ebédlőbe, mert strébernek hívtak egy lányt. Az éven pedig a saját szülinapodat egy olyan srác házában töltötted, akit utálsz, sőt, a buli előtt még ki is takarítottad a házat csak a legjobb barátnőd kedvéért. Ha pedig ez nem elég elmondanám, hogy rettentően aranyos vagy és okos és vicces és gyönyörű, és ha tehetném, nem felbontanám, hanem meghosszabbítanám a fogadás időtartamát, mert imádom, hogy barátok vagyunk. - nézett mélyen a szemembe nekem pedig könnyek gyűltek a szemembe annyira jól esett, amit mondott.

- Grayson én... - kezdtem volna bele, de nem tudtam mit mondjak. Helyette egy könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Valami rosszat mondtam? - kérdezte aggódva.

- Nem. Pont azt mondtad, amit kellett te szemét. Hogy utáljalak így téged? - kérdeztem nevetve, de a könnyeim meg mindig le-le folytak az arcomon.

- Mi lenne, ha egyszerűen csak nem utálnál? - vont vállát miközben letörölt egy könnycseppet az arcomról.

- Az túl egyszerű. - válaszoltam nevetve és magamhoz húztam egy ölelésre. Ő is körém fonta a karjait én pedig a hajába vezettem az ujjaim. Ennek hatására ő szorosabban tartott a kutyus eközben pedig ide oda fészkelődött az ölemben majd ugatott egyet jelezve, hogy vele is foglalkozzunk. Kibontakoztam Grayson karjai közül és az ölemben ülő jószágra néztem. - Mit szeretnél kicsim? - kérdeztem kedvesen miközben majd el olvadtam attól, ahogy rám nézett a kicsi szemeivel. Megsimogattam a kocsi pedig elindult.

...

- Ez lesz az új otthonod pajti. Tetszik? - kérdezte Grayson miközben elengedte a kiskutyát és hagyta, hogy körbenézzen. - Kipakolom a cuccait. - intézte a szavait most hozzám én pedig egy bólintással jeleztem, hogy rendben. Én a kutyus után mentem és, hagytam Graysont, hogy csinálja a dolgát. A dalmata éppen a lépcsőn próbált feljutni, de a lépcsőfokok túl magasak voltak még neki. Az ölembe vettem és felvittem őt az emeletre ahol boldogan futott körbe végigszagolgatva mindent. Én csak a falnak dőlve figyeltem, ahogy felfedezi a terepet.

- Mi lesz a neve? - kérdeztem Graysontól aki idő közben utánunk jött és megállt mellettem.

- Fogalmam sincs.

- Kisfiú vagy kislány? - kérdeztem felé fordulva.

- Kislány. - válaszolta a mellettem álló fiú a kutyust csodálva.

- Legyen Vénusz.

- Miért? - nézett rám érdeklődve.

- A Vénusz elméletileg az érzelmek, legfőképp a szeretet bolygója és mivel kölcsönösen szeretitek egymás ezért gondoltam, hogy lehetne ez a neve.

- Ez tetszik. Legyen Vénusz. - mondta mosolyogva és leguggolt, hogy az ölébe vehesse a kiskutyát. – Szia, Vénusz. Tetszik az új neved? – kérdezte és Vénusz boldogan ugatott egyet. – Szerintem tetszik neki.

- Most már apa lettél. – néztem rá nevetve.

- Szeretnél az anya lenni?

- Természetesen. – néztem rá nevetve.