Majdnem megtorpantam a herceg tekintetére, de miután az előbb olyan bunkón viselkedett úgy döntöttem nem érdekel. Az viszont annál is jobban érdekelt hogy a trónörökös miért vált olyan ingerültté hogy a báltermet is otthagyja.

Amikor kiértem a teremből már nem láttam hogy merre van a herceg.

-Átkozott folyosók.-morogtam.

-Kisasszony! Tudok segíteni?-kérdezte az a pincér akivel beszéltem a vacsora előtt.

-Öhm...igen. Nem látta esetleg merre ment a herceg?

-Jöjjön. Megmutatom merre találja.-mondta majd megfordult, én pedig gondolkodás nélkül követtem.

-Nem fogják leszidni magát hogy nem ment be a terembe?-kérdeztem miközben nagy léptekkel haladtunk a folyosókon.

-Majd a többiek fedeznek. Tudja összetartó közösség vagyunk, amolyan család szerűség. Magának van családja?

-Öhm...

-Elnézést, kicsit sokat fecsegek ha izgatott vagyok.

-Semmi gond. Válaszolva a kérdésre...igen van családom, apámmal és két testvéremmel élek.

-Tudja nekem rajtuk kívül nincs családom. Édesapám meghalt háborúban, anyám meg elhagyott minket egy gazdag pasasért még amikor kicsi voltam.

-Sajnálom.

-Nem kell. Mindenkinek vannak mélypontjai, nemde? Túl kell rajtuk lépni. Én a jó dolgot nézem ezekben, ha ezek nem történtek volna meg velem, lehet hogy most nem itt dolgoznék és nem találkoztam volna magával mondjuk.

-Igaza van. Ennyit jelent magának hogy találkozott velem?

-Persze. Maga egy hercegnő jelölt, vagy ha úgy tetszik jövendőbeli királyné jelölt. Emellett pedig kedves, és látszik magán hogy nem a rang érdekli. Szerintem ez tiszteletreméltó a mai világban.

-Honnan veszi hogy nem a rang érdekel?

-Ha így lenne, nem is állt volna szóba velem, amúgy meg a testőrével is kedvesen viselkedett még a kifutóhoz érkezésekor. És a lóval is szépen bánt. Ha a rang érdekelné ezeket mind nem tette volna meg.

Olyan határozottan beszélt, annyira bízott az igazában, és látszott rajta hogy teljes mértékben úgy gondolja a dolgokat ahogyan mondja. Ritkán találkozik az ember a mai világban ennyire őszinte emberrel. Sajnos a gazdagabb környezetekben talán nem is nagyon vannak ilyen személyek.
Nagyon jól esett hogy tényleg így gondolja, még akkor is ha tudom hogy nem sok esélyem van, és őszintén nem is nagyon vágyom erre az egészre.

-Tudja...köszönöm hogy őszinte volt velem. Viszont én nem szerettem volna ezt az egészet.

-Most mégis itt van. Ráadásul úton a herceghez.-nézett rám.-Itt is vagyunk. Ha lemegy ezen a lépcsőn akkor a kertbe jut ki. A herceg az almafák mögötti szökőkútnál lesz, általában oda szokott menekülni.

-Rendben, köszönöm.-válaszoltam, de a végére már el is tűnt.-Hát jó. Akkor menjünk le ezen a baromi ijesztő lépcsőn.-mondtam magamnak és elindultam a koromfekete lépcsőfokokon.-Máskor elrejtek valahova egy elemlámpát. Miért nem világítják ki ezeket a szakaszokat?-beszéltem magammal, mint minden normális ember.

Megkönnyebültem amikor kiértem a szabadba. Vettem egy nagy levegőt és boldogan néztem körbe. Elképesztően szabad érzés járt át. Legszívesebben elfutottam volna. El messzire, vissza az én kis megyémbe, vissza apához, Danhaz, Maxhez és Ethanhez. Vissza a biztonságot nyújtó padlásszobámba, a lovaimhoz.

De nem tettem. Nem tehettem. Mert kíváncsi voltam. És mert ígértem valami apának. És még régen anyának...

Így hát elindultam az almafák között és kerestem a szökőkutat. Ez szép és jó lett volna, ha látok is valamit és mondjuk tudom merre keressem. Ugyanis itt nem volt semmiféle szökőkút. Csak almafák. De abból sok.

-Okééé, a pincér azt mondta hogy oda szokott elmenekülni. Akkor gondolom nem szem előtt van a hely. Sőt, ez biztos, ugyanis nem látom. Azt mondta az almafák mögött. De az almafák mögött csak egy bazinagy bokor van meg lelógó ágak meg...na várjunk csak...-gondolkoztam hangosan majd sietve az ágakhoz mentem és félre hajtottam őket.-Hát én valami zseni vagyok!-mondtam boldogan, amikor találtam egy nagyon kicsi folyosó szerűséget vágva a bokorba.

Nagy nehezen kijutottam a túloldalra ahol egy apró szökőkutat találtam és pár rózsa bokrot, meg egy padot, amin egy ember gubbasztott. Mivel nem tudtam hogy észrevett-e ezért inkább megszólaltam.

-Hát rendesen elbújt felség.-mondtam halkan, de a csöndben még ez is hangosnak hallatszott. Úgy tűnt nem tűnt fel neki hogy megérkeztem, ugyanis összerezzent és meglepődve fordult felém.

-Maga? Hogy kerül ide? Hogy talált meg?

-Igen én.-indultam a pad felé.-Nos, átmásztam a bokron. És mondjuk úgy, hogy kaptam egy kis segítséget.

-A nagyanyám?-kérdezte ha lehet még inkább meglepődve.

-Tessék?

-Egyedül a nagyanyám ismeri ezt a helyet, neki készült.

-Nos, valójában nem csak ő ismeri, ugyanis valakinek rendbe kell tartani ezeket a rószákat.

-Ő tartja rendben.

-Oh, értem. Hát továbbra is tartom az álláspontomat, miszerint mások is ismerik a helyet, ugyanis nekem is segítettek idetalálni.

-Miért jött ide?

-Hogy megnézzem jól van-e.-vontam meg a vállam, miközben a vízhez sétáltam.

-Miért?-állt mellém a herceg.

-Mert elég sietősen hagyott ott.

-Elnézést. Az nem volt szép tőlem.

-Semmi gond. Nekem is sokszor szükségem van friss levegőre.

-Csak...-kezdte el halkan én pedig nem néztem rá, nehogy azt érezze hogy muszáj elmondania- tudja sok nekem ez az egész. Túl sok.

-Pontosan mik is?-kérdeztem halkan.

-Az utóbbi években egyre több kötelesség hárul rám, emellett edig elég sok dolog történik velem. Most is itt van ez a párválasztó.

-Nem szeretné ha lenne?

-Nem is az hogy nem szeretném...csak egyszerűen nem alkamas.

-Miért nem?

-Rengeteg dolgom van, és állítólag ki kellene szakadnom a hétköznapokból, de nem megy.

-Mi miatt nem?

-A lázadások miatt. Tudja az utolsó megyékben lázadások folynak egy ideje...és egyre inkább eldurvulnak.

-Igen, tudom.

-Oh igen, elnézést, persze hogy tudja.-nézett rám zavartan.-Sérült meg ismerőse?

-Nem.-mondtam, miközben oldalra kaptam a fejemet.

-Miért hazudik?

-Mert semmi köze hozzá.-kapom rá a fejemet ingerülten és megfordulok.

-Várjon...

-Nem! Köszönöm a csevejt felség!-mondom majd elkezdek futni kifelé.

Túl szűk lett ez a kis hely. Egyszerűen csak el kell tűnnöm a herceg közeléből. Úgy futottam mintha az életem múlna rajta. Kapkodtam a levegőt.
Megint az emlékek. Egyszerűen sose hagynak egyedül. Mindig velem vannak, mindig előbújnak. Nem tudom őket elfelejteni. Ellepték a fejemet.
Hallottam a káoszt. Hallottam ahogyan az emberek futnak az utcákon. Hallottam a sikításokat. Hallottam a saját hangomat. És hallottam a lövést.

Elestem. Azt sem tudom hol vagyok. Csak a hideg padlót érzem és az arcomon lefolyó könnyeket.

-Miért?-kérdeztem, valójában nem is tudom kitől vagy mitől. Vagy hogy miért.

Nem tudom meddig feküdtem a hideg földön, de egy idő után már fáztam úgyhogy feltápászkodtam. De persze voltam olyan szerencsétlen hogy ráléptem a ruhám szélére így az elszakadt.

-Király, Inez ki fog nyírni!-motyogtam, majd elindultam arra amerre a szobámat sejtettem.

Meglepő de egy 15 perc kóborlás után meg is találtam. Bementem, leszenvedtem magamról a ruhát, majd magamra rángattam a hálóingemet és bedőltem az ágyba.

Szinte egy perc sem telt el és elnyelt a sötétség. Magával ragadott.

Gyönyörű tájon jártam. Egy tengerparton voltam. A hullámok a sziklákat csapdosták. Éppen csak annyira álltam a vízben hogy amikor jön egy-egy hullám belepje a hűsítő víz a lábamat. Szabad voltam. Teljesen szabad. Éreztem a sós víz illatát, éreztem ahogy a szellő borzolja a hajamat. Egy tollpihe szállt elém. Nevetve nyújtottam felé a kezemet, azonban mielőtt megérinthettem volna tovább szállt. Futva követtem.

A sziklák felé ment. Éreztem ahogy a lábam belesüpped a hideg, nedves homokba ahogyan futok. A fehér tollpihe beszállt egy alagútszerű barlangba. Követtem. Odabent sötét volt, de nem törődtem vele mert egyszerűen éreztem hogy merre kell menni. Mintha egy láthatatlan erő húzott volna egy irányba.

Kifutottam az alagútból. Azonban ott nem azt találtam amire számítottam. Megint itt voltam.

Az utcánkban. A lámpák világítottak, de még így is sötét volt. Viszont nem annyira hogy ne lássam a káoszt. Az emberek félve, rettegve futottak az utcán. Mindenki menekült. Az anyák sírva szólítgatták a gyereküket.

-Anya!-kiáltottam.

Elindultam a házunk felé. Egyszer egy férfi esett ki az ajtaján a lábam elé. A tekintete könnyektől csillogott. Kétségbeesetten felkiáltott. Az ajtó felé néztem és láttam ahogyan egy fehér páncélos alak lép ki onnan. Ijesztő volt. Olyan volt mint egy robot azokból a filmekből, amiket Ethannél néztem előző héten. Anya azt mondta nem mehetek filmezni én mégis beszöktem.

-Fuss kislány! Fuss!-kiáltott rám a férfi, én pedig hallgattam rá. A páncélos nem velem foglalkozott. Már nagyon közel voltam a házunkhoz. A hátam mögül durranást hallottam. Megtorpantam és hátrafordultam. Az előbbi férfi nem mozgott. Nem értettem miért nem mozdul. Aztán megpillantottam a fehér ruhás alak kezében egy pisztolyt. Még soha nem láttam élőben. Ijedten néztem a férfira, akinek már átáztatta a pólóját a vér. A saját vére. Fuldokolva jöttem rá hogy az az alak lelőtte a bácsit. Félve néztem a robotszerű embert aki mostmár engem nézett. Nem láttam az arcát. Sisak volt rajta. Elindult felém, mire én ijedten fordultam meg és botladozva elkezdtem futni.

-Anyaaaa! Anyaaaa!-ordítottam ahogyan szinte már az ajtónkban voltam.-Anyaaaa!-rontottam be az ajtón.

Ott azonban nem csak anyát találtam. Anya a földön feküdt és feltartotta a kezét miközben felette is egy fehér alak állt. Fegyver volt nála is. Anyára fogta.

-Maaaax!-kiáltotta anya, mire a katona gondolkodás nélkül meghúzta a ravaszt.

Hallottam a lövés hangját. Ugyanaz a durranás mint a bácsinál. Anya keze elernyedt. A feje koppant a padlón. Láttam ahogyan lassan pirossá válik a fehér pólója. A tekintete már nem csillogott. Mintha valaki kiszívta volna belőle az életet. Üres volt. Nem mozdult. Szurkoltam neki, én szurkoltam neki hogy mozduljon meg. Tompán hallottam ahogy Max üvölt. Lassan megkerestem a tekintetemmel a bátyámat. Két fehér, sisakos alak fogta le. Most éppen szabadulni akart. Rángatta a kezét és rúgdosott.

Visszanéztem anyára. Nem értettem miért nem kel fel. Hiszen anya nem halhat meg. Mert ő anya. Ő nem halhat meg.

-Loraaa! Loraaa!-hallottam a bátyám hangját és üveges tekintettel, értetlenül felnéztem rá.-Fuss! A padlásra!-kiabálta Max. A fehér ember aki eddig anya felett állt most elindult felém.

Nem értettem Max miért azt mondta hogy a padlásra menjek. Én ki akartam futni. Nagyon féltem.

Aztán megértettem. Eszembe jutott ahogyan apa azt mondja hogyha bármi baj van akkor a padlásra menjünk és Dant is vigyük oda. Valószínüleg Max odavitte Dant. Elkezdtem a fehér ember felé futni, aki egy pillanatra megállt. Pont elég volt annyira hogy kikerüljem és kicsússzak a keze közül. A létra felé futottam és gyorsan felmásztam rá. Éreztem ahogyan valami elkapja a lábamat. Felsikítottam. Nem akarta elengedni a lábamat. Rúgtam. Aztán leesett rólam a cipő én pedig sietve másztam tovább. Odafent rögtön lehajtottam a padlás ajtaját és nagy nehezen rátoltam egy dobozt. Aztán ijedten fordultam körbe.

-Dan?-kérdeztem remegve.

-Lola...-hallottam a hangját.

Odafutottam az asztalhoz, felhajtottam a rajta lévő lepedőt és megláttam alatta a 4 éves öcsémet. Kisírt szemekkel nézett rám én pedig bebújtam mellé és visszahajtottam a lepedőt. Az öcsém remegve hozzám bújt.

-ROHADÉKOOOOOK!-hallottuk lentről az ordítást én pedig ösztönösen kiáltottam.

-MAAAAAAAAX!-sikítottam és remegve, izzadságban úszva ültem fel az ágyban.

Az ajtó azon nyomban kicsapódott és egy fehér, páncélos alak jött be rajta.

-Ne! Ne! Neeee! Kérlek ne!-kiabáltam miközben magam elé tartottam a kezemet. A katona elkezdett felém sétálni én pedig már alig kaptam levegőt. Szédültem és mozgott velem a világ.-Hagyjatok békén! Ne bántsatok! Hagyjatok békén!-kértem kiabálva és összekuporodtam. Felhúztam a térdem, ráhajtottam a fejemet és a kezemmel takartam azt.

-Lora!-hallottam egy hangot és közben éreztem hogy valaki megérint.

-Hagyjatok!-kiabáltam.

-Lora, én vagyok az!-kábán felnéztem de egy sisakkal találtam szembe magam. Sikítva ugrottam hátrébb egészen az ágytámláig és magam elé tartva a kezem lihegtem.-Ne félj, én vagyok az!-mondta ismét és levette a sisakot. Ember volt. Egy férfi.-Kyle vagyok.

-Kyle?-kérdeztem félve.

-Igen. Kyle vagyok.-mondta és közben bólintott egyet.

Erre felé lendültem és átöleltem. A mellkasába fúrtam a fejemet és zokogtam. Kyle átkarolt és simogatta a hátamat.

-Semmi baj. Semmi baj. Nem lesz semmi baj.-mondta nyugodt hangon.

Újra és újra hallottam a lövés hangját a fejemben. Egyszerűen nem akart onnan eltűnni.