-Lora Buckselm!

Egyszerre több dolog történt. A tömeg egyszerre engedte ki a levegőt, valaki megkönnyebült, mások pedig mérgesek voltak. Én nem tudtam eldönteni mit érzek. Minden levegő elhagyta a testemet, az agyamat pedig egyfajta köd lepte el. Ha Ethan nem kap el akkor tuti összeesek. Láttam ahogyan beszél hozzám, láttam ahogyan aggódó tekintettel néz rám és közben mozog a szája, azonban nem hallottam mit mondd. A fülem zúgott és alig kaptam levegőt. Pánikrohamom volt.
Miért van az hogy két szó ennyire meg tudja változtatni az ember életét? Két szó, amely ez esetben a nevem volt.

-Lora Buckselm! Merre vagy drágám?-kérdezte a nő. Ezt más sikeresen hallottam és immáron Ethan hangját is.

-Lora! Lora! Ki kell menned!-nézzett rám aggodalmas tekintettel.

-Tudom. Tudom...-suttogtam, magam elé nézve miközben homályosan láttam.

-Jöjjön. Segítek.-ragadta meg a karomat az őr, aki pár perccel ezelőtt elkapott.- Karoljon belém! Úgy nem látszik hogy rosszul van.-remegve bólintottam neki, majd tettem amit kért. Belékaroltam ő pedig határozottan tartott. Szinte nem is jártam csak ő húzott maga után. - Lélegezzen! Akkor hamarabb elmúlik.-próbáltam tenni amit kért. Mély levegőket vettem és közben tényleg tisztult a látásom. Amikor a lépcsőhöz értünk ami felvezetett a színpadra az őr barátságosan megszorította a kezemet, majd felsegített a színpadra, azonban ő lent maradt.

-Gyere, kedvesem, gyere!-intett felém a nő. Közelebb jött és adott két puszit, majd halkan a fülembe suttogva megkérdezte hogy szeretnék-e valamit mondani az embereknek. Alig láthatóan intettem neki a fejemmel, mire ő mosolyogva visszafordult a mikrofonhoz.

-Hölgyeim és uraim a 17-es megye kiválasztottja, Lora Buckselm!-mondta majd rám mutatott. Mivel nem tudtam mit kellene csinálnom meghajoltam. Ezután még mondott valamit a nő, de én nem figyeltem. A tömeget pásztáztam. A családomat kerestem. Már csak arra lettem figyelmes hogy a nő már lefelé megy a színpadról és két őr felém igyekszik hogy engem is levezessen. Ijesztő volt ahogy jöttek felém. A fegyver a kezükben volt és az arcukat sem láttam. Olyanok voltak mint a robotok. Elkapott a rettegés, emlékek kúsztak a fejembe amiket próbáltam elűzni onnan.

-NEEEEEEE!-hallottam egy hangot a hátam mögül, mire gyorsan megpördültem és újra a tömeget kezdtem pásztázni. Hamar megtaláltam a bátyámat aki kétségbeesett tekintettel nézett rám. Tudtam hogy ő kiáltott. Az emberek többsége már elindult kifelé, de az ordításra visszafordultak. -LORAAAAAA!-kiáltotta és elindult a színpad felé. Láttam ahogyan Claire próbálja visszatartani.

Ekkor értek oda hozzám az őrök és a két karomat óvatosan megfogva elkezdtek hátrafelé húzni, a színpad mögé. Azonban nekem eszem ágában sem volt menni. Nem érdekelt hogy mit gondolnak, vagy mit fognak gondolni rólam az emberek, kirántottam a karomat a kezükből és elkezdtem a bátyám felé futni. Erre ő is felbátorodott és gyorsított a tempóján. Amikor az emberek rájöttek hogy nem okos dolog az útjába állni inkább utat nyitottak neki. Egyszerre értünk a színpad széléhez. Lgeszívesebben leugrottam volna, de nem akartam ráesni így csak térdre vetődtem és a karomat nyújottam felé, amit ő el is kapott.

-Lora!-nézett rám félve Max miközben a szeme a kitörni készülő könnyektől csillogott. Én már könnyes arccal néztem rá.

-Max! Nem akarok menni!

-Tudom!-válaszolt. Ekkor azonban újra megfogtak, ezúttal már erősen és felrángattak. A kezem lassan csúszott ki a biztonságot nyújtó tenyérből.

-NEEEH! Kérem ne!-kiáltottam én is. Azonban az őrök ellen semmi esélyem nem volt. Próbáltam megvetni a lábamat, azonban nem sikerült. Húztak a két karomnál foga. Amikor elértük a színpad túloldalát tértem magamhoz annyira hogy lábra álljak és dühösen rászóljak a két emberre- Jól van, tudok én is járni!-a mondat végére ismét kirántottam a karomat, ezúttal azonban nem próbáltam meg elfutni hanem a lépcső felé vettem az irányt.

Amikor leértem a bemondó nővel találtam magamat szemben, aki rámmosolygott azonban a tekintetében láttam hogy sajnál. Bevezetett a színpad mögötti épületbe, azon belül pedig egy szobába. Ott megállt és szembe fordult velem.

-Katharina a nevem, ha bármi kérdésed van, vagy segítségre van szükséged bátran szólj nekem!

-Meg tudna szöktetni?-kérdeztem hirtelen, csupán a vicc kevéért. Óvatosan nevetett egyet.

-Nem, sajnos ebben nem tudok segíteni. Viszont a családod perceken belül itt lesz és tudsz velük beszélni.-erre felkaptam a fejemet.

-Esetleg...ide tudna hívni még valakit?-kérdeztem előre félve a választól.

-Persze.-mosolygott rám bíztatóan.-Kiről lenne szó?

-Egy barátomról. Ethan Morgiu.

-Megoldom, ne aggódj!-simítottam meg a karomat majd kiment a szobából.

Ahogy becsukódott az ajtó lerogytam a szobában található székre. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de nyitódott az ajtó. Rögtön felkaptam a fejemet és szinte gondolkodás nélkül vetettem apa nyakába magamat.

-Shhhh! Jólvan.-simogatta a hajamat. -Nem lesz semmi baj!-nézett a szemembe miután elengedtem- Emlékszel mit mondtam neked?-fogta két kezébe az arcomat. Én csak bólintottam egyet.- Próbáld meg élvezni! Kérlek! Ígérd meg hogy megpróbálod!

-Rendben.-bólogattam sírva.

-Nah gyere ide prücsök!-húzott mégegyszer magához egy hosszú ölelésre. Miután elengedtük egymást leguggoltam a 10 éves öcsémhez.

-Figyelj öcsi, vigyázz apára és Maxre, oké?-néztem a könnyes szemébe.

-Rendben.-bólintott komolyan.

-Rád bízom őket. Na gyere ide!-húztam magamhoz.-Nemsokára hazajövök, ne aggódj, és akkor minden a régi lesz!

-Siess haza!-suttogta a fülembe, mire bólogatva elengedtem. Felálltam és ránéztem Maxre.

Kicsit távolabb mentünk apáéktól.

-Nem akarok oda menni!

-Tudom!

-Max... Még mindig félek. - néztem rá könnyes szemekkel.

-Tudom Lora , de azért lesznek ott hogy megvédjenek. Nem fognak bántani.-erre csak bólintani tudtam.

-Vigyázz rájuk! És magadra is!

-Tudod hogy vigyázok.-erre csak bólintani tudtam és megöleltem.

-Mondd a Parancsnoknak hogy most egy ideig nem tudsz feladatot vállalni. Kérlek próbáld meggyőzni! Apáék mellett kell lenned!-suttogtam a fülébe.

-Rendben. Te pedig...te is vigyázz magadra! Ha rohamod van, mély levegő és próbálj segítséget hívni!

-Oké. Ne kerülj bajba!

-Te se!

-Ugye tudod hogy ezt nem tudom  megígérni?-kérdeztem halkan nevetve, miközben még mindig szipogtam.

-Ugye tudod hogy én sem?-kérdezett visza. Erre még jobban magamhoz szorítottam.

Miután őt elengedtem odament apáékhoz. Kinyitották az ajtót és egyesével kiléptek rajta. Apa még odatátogta nekem hogy szeret, mire én is visszatátogtam. Dan küldött egy puszit, amit nevetve elkaptam és a szívemhez szorítottam. Max csak biccentett, mire én is bólintottam neki.

Még be sem csukódott az ajtó máris megfogta valaki. Ethan lihegve lépett be rajta.

-Hát te?-kérdeztem nevetve, mert bármennyire is utáltam a helyzetet elég vicce látvány volt ahogy Ethan a lábára támaszkodva lihegett miközben feltartotta az egyik kezét hogy várjak.

-Tényleg tiszta Éhezők Viadala.-mondta lihegve. - Szóval...azt hittem nem fognak beengedni hozzád ezért át akartam törni az őrökön. Ami mint látod elég borzalmasra sikerült. Asszem nem edzettem eleget.

-Na ez igaz!

-Hééé! Én itt az életemet tettem kockára hogy bejussak hozzád te meg kritizálsz!-mondta felháborodva.

-Az életedet? -kérdeztem felvont szemöldökkel.

-Nekimentem egy őrnek aki miután felborult elég idegesen futott utánam azt kiabáva hogy ezért még megöl. Szerintem ez eléggé élet kockáztatásnak hangzott.

-Dehát érted küldtem azt a nőt.

-Na igen. Miután sikeresen elfutottam már fordultam be a színpad mögé amikor is nekimentem egy másik katonának. Aminek következtében hátra estem. A nő megállt felettem és mondta hogy odavezet hozzád, majd kitört belőle a röhögés. Naaa! Nem ér nevetni!-nézett rám mérgesen barátom, ugyanis belőlem is kitört a röhögés.- Ah mindegy! A katona akinek nekimentem felrángatott a földről majd elvonszolt az ajtóig. 

A történet végére még jobban nevettem és nem tudtam mit kezdeni magammal. Már félig a földön feküdtem a nevetéstől, miközben a hasamat fogtam annyira fájt.

-Azért ennyire nem volt vicces.-nézett rám unott fejjel Ethan azonban láttam hogy ő is majdnem elröhögi magát.

-Ethan. Végig sem gondoltad hogy lehet hogy megoldom hogy beengedjék hozzám a legjobb barátomat?-kérdeztem visszafogva a nevetésemet.

-Hát...ez így kimondva tényleg logikusabbnak hangzik.-a mondat végére már ő is feladta és elnevette magát én pedig a könnyeimet törölgetve próbáltam abbahagyni az újra kitört nevetésemet. - Na gyere ide te lány!-húzott magához én pedig a vállába fúrva a fejemet átkaroltam. - Most kivel fogok titokban filmeket nézni?

-Neked sosem kellett titokban nézned, tiétek a TV.-mondtam értetlenül.

-Jó de neked titokban kellett ami rám is átragadt.

-Ezt nem teljesen értem, de majd eljátszod hogy titokban nézed.

-Mivel te beszöktél hozzánk ezért te titokban nézted de mivel én is ott voltam rám is átragadt az érzés ezért már én is titokban néztem.

-Ennek semmi értelme.

-Ahh, mindegy! Ígérd meg hogy sokat fogsz filmezni a palotában!-nézett rám komolyan.

-Ígérem!

-Kisujjeskü?-tartotta felém a kisujját.

-Kisujjeskü.-mondtam én is komolyan és az eskü megköttetett.

-Lassan indulni kellene.-szólt be az ajtón az egyik őr.

-Nem értem mire ez a nagy sietség.-csóváltam meg a fejemet mitán becsukódott az ajtó.

-Tudod valaki várja hogy a palotában lakjon és lehetséges hercegnő jelölt legyen.

-Nos annak a valakinek biztosan nincsenek rémálmai az őröktől.-tettem hozzá.

-Jól vagy?

-Jól leszek. Majd. Valamikor biztos.-sóhajtottam.

-Vigyázz magadra. És, hé, ha nagyon nincs kedved ott lenni akkor legyél önmagad! Kötekedj, feleselj, ne legyen semmi jó. Akkor biztosan hamar kiraknak. Vagy írj egy levelet és én már indulok is megszöktetni téged... Ami valószínüleg még rosszabbul fog sikerülni mint a mai alkalom.

-Nem is vagyok ilyen.-mondtam felháborodva mire Ethan felvont szemöldökkel nézett rám.- Na jó, talán egy kicsit.

-A másik lehetőség hogy írsz egy levelet és én már indulok is megszöktetni téged... Ami valószínüleg még rosszabbul fog sikerülni mint a mai alkalom.

-Sajnálom de mennünk kell.-lépett be Katharina.

-Rendben! Egyébként a cuccaimat nem vihetem magammal?

-A családod összepakolja és utánunk hozzák. Azonban indulnunk kell!

-Hajrá csajszi! Akaszd ki őket!-kacsintott Ethan, mire elnevettem magamat.

-Meglesz!-bólintottam komolyan, majd mosolyogva megöleltem.

Integetve sétáltam ki a szobából és az utolsó kép amit láttam mielőtt becsukódott utánam az ajtó az Ethan mosolygó arca volt miközben bólintott még egyet.

Sóhajtva mentem végig a folyosón, majd az ajtón kilépve beültünk a repülőbe.

Ezennek kezdetét vette az a bizonyos 25 nap.