Minden tekintet ránk szegeződött, úgy tűnt mindenkit érdekel, hogy a király miért szólította meg az unokaöccsét aki éppen velem beszélgetett egészen idáig. Mindenkit, beleértve a két herceget is. William nyugodt tekintetében egy kis vidámság csillant és amikor észrevette, hogy nézem boldogan biccentett egyet. Vele ellentétben azonban Chris mogorván figyelte a mosolyogva felálló unokatestvérét. Mintha személyiséget cseréltek volna, esküszöm nem tudok rajtuk kiigazodni.

-Egy perc és visszajövök, drágám! - suttogta nekem oda, miközben megigazította a ruháját.

-Annyira ne siess! - válaszoltam neki mosolyogva, mire vágott egy grimaszt, majd elsétált. Én csak kuncogva néztem utána.

-Igazán aranyos srác. - szólalt meg ábrándozva a mellettem ülő lány akivel én eddig nem is foglalkoztam.

-Igen, valóban az. - néztem rá.

-Oh, amúgy Ava vagyok. - nyújtotta nekem a kezét amit én boldogan elfogadtam.

-Lora, nagyon örvendek!

-Láttam, hogy mindkét herceggel jól kijössz...nem tudom, hogy csinálod, engem még csak észre sem vesznek. - mondta szomorúan nekem meg egy kiskutya jutott róla eszembe.

-Hééé, ne aggódj! Csak a második napnál tartunk, sőt ha rendesen nézzük akkor az elsőnél. Még semmi sincs veszve. - mondtam neki miközben megsimítottam a karját. Az arca egyből felvidult és boldogan nézett rám.

-Igazad van, még van időm! Szerinted van esélyem? - nézett rám bátortalanul, nekem pedig összeszorult a szívem.

-Szerintem egyelőre mindenkinek ugyanakkora esélye van, mivel nagyon még senkit nem ismer. - válaszoltam neki biztatóan.

-Akkor jó. Köszönöm szépen! - nézett rám vidáman csillogó tekintettel.

-Nincs mit, Ava!

-Jól van hölgyeim! Nekem elég sok elintéznivalóm van, ezért sajnos el kell önöktől köszönjek, de remélem csodás napjuk lesz! - állt fel a király, mire mi is felálltunk. Én is, nagy nehezen.

-Egyre jobban megy ez. - motyogtam magamnak. Mindenki lehajtotta a fejét a király pedig kivonult az anyjával együtt.

-Szeretné, hogy segítsek visszaülni? - kérdezte Logan, mikor már visszaért hozzám én pedig még mindig álltam.

-Öhm...ön szerint innentől mindenki azt csinálhat amit akar? - néztem rá bátortalanul.

-Hölgyeim! Most lesz két óra szabadidejük, aztán a társalgóban várom magukat a tanáraikkal. Jó szórakozást! - állt fel a királyné is, mire újra fel kellett mindenkinek állnia én pedig nagyon örültem neki, hogy nem ültem le eddig. Miután a királyné is elvonult Logan megszólalt.

-Nos, úgy vélem igen. - válaszolta nekem.

-Nem mondja? Milyen bölcs.

-Ugye? Én már csak ilyen vagyok.

-És szerény. - tettem még hozzá.

-Hát persze! Nos hölgyem, mihez lenne kedve? Ha nem zavarja a társaságom lehet elkísérném, ugyanis nincs semmi ötletem mit csinálhatnék!

-De, igen is zavar a társasága. Úgy vélem a trónörökös sokkal szívesebben töltené magával a délelőttjét. - biccentettem a fejemmel Christopher felé aki még mindig elég csúnyán nézte az unokatestvérét.

-Nah igen, nem vagyok túl jó kapcsolatban vele. De ha gondolja invitálhatom őt is a délelőtti programunkhoz... - indult meg lassan a herceg felé mire én ijedten utána kaptam.

-Inkább ne! Elleszünk mi nélküle is!

-Valahogy gondoltam! - mondta nevetve. - Nos mi a terv? - nézett rám kíváncsian.

-Én még éhes vagyok... - suttogtam és óvatosan körülnéztem, majd amikor megbizonyosodtam róla, hogy nem figyel senki elvettem pár ételt.

-Ezt miért is csinálja? - kérdezte halkan nevetve Logan.

-Én nem tudok így enni. - mondtam, majd amikor úgy gondoltam elég lesz akkor lassan elsétáltam a tetthelyről.

-Pontosan hogy is? - kérdezte mellém érve.

-Ilyen kényelmetlenül, úgy hogy bármikor lehet, hogy fel kell állni.

-Oh értem! Akkor most hova is megyünk? - kérdezte.

-Nem tudom. Maga ismeri a palotát. - vontam vállat. - Mutasson valami szép helyet, ahol nyugodtan ehetek. Lehetőleg valami kinti legyen.

-Ez esetben, kérem kövessen! - mutatott a kert egy irányába.

-Ahogy kívánja, uram! - mondtam neki mosolyogva és elindultam a mutatott irányba.

Egy kis ösvényen mentünk végig. A madarak csicseregtek körülöttünk, a fák lombjai között besütöttek a nap sugarai. Mintha egy mesében sétáltam volna.

-Mire gondol? - szólalt meg egy idő után.

-Az érzéseimre.

-Hogy érti?

-Tudja...mindig is imádtam az erdőben, a természetben járni. Ott nem látni azt, hogy miket tesznek az emberek. Csak én vagyok és a természet. Megnyugtat, egyszerűen csak úgy érzem itt nem bánthat semmi és senki, mintha egyfajta burok venne ilyenkor körül, de engem mégsem korlátoz. Mintha teljesen szabad lennék, nem korlátozna semmi. Lelki béke. Azt hiszem ezt váltja ki belőlem. - mondom úgy, hogy nem nézek rá. Nem tudom mit gondol ezek alapján rólam. Talán félek is, hogy nem érti meg.

-Azt hiszem tudom miről beszél. Én annyira nem ragaszkodom a természethez. Mindig is az a fajta kölyök voltam aki inkább marad a könyvtárszobába mint, hogy kimenjen a szabadba. Nekem a könyvek adnak, hogy is fogalmazott, lelki békét. A kitalált világok, amikkel átélheti bárki a főhős történetét. Egy lehetsz azok közül akiket tisztelsz, szeretsz, akikre hősként tekinthetsz. Oda mehetsz a könyvekkel ahova akarsz. Az is lehetsz aki akarsz. - magyarázta beleéléssel. - Egyszerűen csak... a könyvek megadták nekem azt amit más nem tehetett meg. Megnyugvást.

-Mi miatt volt szüksége rá? - kérdeztem óvatosan, mivel volt egy megérzésem, ami azt sugallta, hogy itt nem csak sima megnyugvásra gondolt.

-A húgom halva született. Nem tudtak semmit tenni. Akkoriban az egész család teljesen össze volt törve. Mindenki a saját gyászával volt elfoglalva. És én 7 évesen nem tudtam mit kezdeni magammal. Egyszerűen nem tudtam aludni sem, minden nap hulla fáradt voltam. Nyilván eleinte nem értettem annyira az egész helyzetet, de a szüleim fájdalma átragadt rám is. Csak amíg ők ott voltak egymásnak én nem tudtam mit csinálni. Nem akartam őket zavarni, így kerestem egy helyet ahol elbújhatok. Ahol nem látja senki, hogy hogy vagyok. Egészen addig nem töltöttem sok időt a könyvtárban. Viszont akkor, találtam egy kis sarkot, ahova nem láthatott be senki csak ha kereste volna. De miért is keresnének egy hétévest a könyvtárban. Eleinte csak elbújásra használtam a helyet, aztán szép lassan a kezem közé kerültek a könyvek mivel unatkoztam. A sarok körüli könyveket elolvastam, így mentem arrébb. Egyre nagyobb terület fogyott, egyre több időt töltöttem abban a szobában. Volt amikor napokig nem mozdultam ki. Már mindenki tudta, hogy ott kell keresni mégsem zaklattak. Miért is tették volna, amikor olvastam, hisz az nem rossz dolog, így rám hagyták. Az ételt oda hozták be, és amikor nem voltam hajlandó visszamenni estére a szobámba akkor hoztak nekem párnát és pokrócot. Szinte minden időt ott töltöttem. Az volt az én menedékem. Pontosabban nem csak a szoba... A könyvek, azok voltak az én menedékeim. -  a tekintete csillogott és amikor befejezte nem tudtam mit mondani. Mintha valaki ráült volna a mellkasomra és befogta volna a számat. Nem jött ki hang a torkomon. - Megérkeztünk. - szólalt meg én pedig mint aki álomból ébredt, bágyadt tekintettel néztem fel.

Egy csodaszép pavilon volt. Nem volt olyan nagy, mint ahol ettünk, sőt, sokkal kisebb volt. Ez nem fehér volt ,  fából készült. Egy kis tavacska volt mellette, tele volt növénnyel az egész. Egyszerűen lenyűgöző volt. Logan a kezét nyújtotta és illedelmesen felkísért a lépcsőn. Odabent volt két szék és egy, az épülethez rögzített pad is, párnákkal. Volt odabent egy kis asztal amin egy lámpa állt, az asztal alatt pedig egy kis polc ami tele volt pokrócokkal.

Logan leült az egyik székre én pedig elfoglaltam a padot és nem foglalkozva az etikettel meg úgy semmi hasonlóval, felhúztam magam mellé a lábamat. Amikor a fiú észrevette ezt óvatosan elmosolyodott. Letettem az ölembe az ételeket és felé nyújtottam egy almát. Ő bólintott egyet mire én odadobtam. Rögtön bele is harapott. Olyan hangos volt ez az egy mozdulat ebben a megnyugtató csendben, hogy legszívesebb kikaptam volna a kezéből és messzire dobtam volna. De nem tettem. Csak néztem. Látszott az arcán, hogy nem sokszor meséli el ezt a történetet és most sincs itt teljesen. Abban sem vagyk biztos, hogyha most hozzászólnék hallaná-e. Elmerült a gondolataiban, különböző érzelmek táncoltak az arcán. Most figyeltem meg először. Sötét, göndör tincsei az arcába hullottak, aggodalom csücsült a szemében. Mintha egy szobrot néztem volna. Egy tökéletesen megformált szobrot. Egyszerűen gyönyörű volt. Nem tudtam rá mást mondani.

Nem beszéltünk. Csak ültünk csendben. Logan az almát ette én pedig a tavacskát néztem és hallgattam a természet zajait. Hallgattam a víz csobogását, a madarak hangját, a fák lombjának neszezését amikor fújja őket a szél.

-Elbűvölő vagy. - suttogta, szinte nem is vagyok biztos benne, hogy nem csak képzelődtem-e. Rákapom a tekintetem és látom a szemében, hogy mostmár itt van. Teljesen. Nem értem miért mondja ezt nekem, ezért inkább nem mondok semmit. - Annyira nem passzolsz abba a világba. Csak elrontana. - mondja még mindig nagyon hakan. Előre kell hajoljak, hogy jól halljam. - Egy embert sem szabadna elrontani. Főleg nem téged. - még mindig engem néz, szinte lyukat éget belém a tekintetével.

-Miért mondod ezt nekem? - olyan halkan kérdezem, hogy nem vagyok benne biztos, hogy kimondtam-e egyáltalán. Azonban rögtön megértette.

-Mert ezt gondolom.

-Miért?

-Ez egy nagyon jó kérdés! Miért gondolja azt az ember amit? Rengetegen keresik erre a kérdésre a választ. Nem tudom, drága. Nem tudom miért gondolom ezt. Tudod miért mondtam el a történetemet? - kérdezte, mire én csak a fejemet ingattam.

-Mert van egyfajta kisugárzásod. Megnyugtatóan hat rám, biztonságérzetet ad. Úgy éreztem bármit elmondhatok neked. És nem csalódtam. Más ember már elszaladt volna az első mondatnál, de te meghallgattál, mi több most is itt vagy. Velem. - tudtam miért mondja ezt.

Tudtam, hogy mit érez. És ezzel a pár mondtattal megmagyarázta az előzőeket is. Tudom milyen érzés amikor szükséged van valakire, aki megnyugtat, aki azt mondja nem lesz semmi baj. Akinek elmondhatod minden bajodat, minden érzésedet, mégsem fog elítélni. Segíteni fog és még jobban támogatni. Nekem ilyen volt a bátyám.
Azonban Logannek nem volt ilyen személy az életében. Nem volt akire számíthatott volna ebből a szempontból.

És ekkor dőlt el bennem a dolog. Elhatároztam, hogy én segíteni fogok neki, legalábbis megpróbálok segíteni neki.