-Shhhhh! Én vagyok az! Vigyázok rád! Nem lesz semmi baj.- simogatta még mindig a hátamat Kyle.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de már nem sírtam, csak hüppögtem.

-Kyle...- motyogtam.

-Hmm?

-Itt maradsz?- kérdeztem félve.

-Persze, manó.- kissé meglepett a becenévvel de nem sokáig foglalkoztam vele.- Vagyis...nem teljesen.

-Tessék?-hajoltam el a mellkasáról hogy a szemébe nézhessek.

-Gyere velem.-mondta, majd felállt.

-Hogyan?- néztem rá meglepetten, miközben a szememet törölgettem.

-Csak gyere! Ne aggódj!

-Oké.- motyogtam és felkászálódtam az ágyból és követtem Kylet.- Hova megyünk?- kérdeztem egy kis idő után.

-A konyhába.- olyannyira meglepett ez a kijelentése, hogy egy pillanatra megtorpantam, de aztán úgy döntöttem nem kérdezősködöm csak bízom benne.

Amikor megérkeztünk a konyhába ő rögtön a hűtőhöz ment, mindeközben én körbenéztem. Hát nem egy apró helyiségben voltunk, az biztos. Több ember elfért benne, mint a mi házunkban. Ahogy a házunk eszembe jutott újra elkapott a sírás. Kyle rögtön ott termett és átölelt. Addig tartott a biztonságot nyújtó karjai között amíg abba nem hagytam a sírást.

-Jólvan, ülj le manó, amíg megcsinálom ezt.-mondta én pedig felültem az asztalra. Hova máshova.

Néztem ahogy elővesz egy poharat és tejet tölt bele, majd leveszi a cukrot is. A tejet berakta a mikróba, és amíg az melegedett addig szerzett egy kis kekszet.

-Mit csinálsz?- kérdeztem halkan, még abban sem voltam biztos, hogy hallotta.

-Amikor a kislányom nem tud aludni valamiért, vele is ezt szoktuk csinálni.- mondta rám sem nézve, miközben éppen cukrot kevert a langyos tejbe.

-Van kislányod?- lepődtem meg.

-Igen, van.- fordult felém mosolyogva.- Tessék! Kóstold meg, ha nem elég édes még rakhatunk bele.- nyújtotta felém a poharat. Elvettem, majd belekortyoltam.

-Tökéletes.- erőltettem magamra egy mosolyt.- Mesélj a kislányodról!- kértem halkan, miközben a kekszet elkezdtem majszolni, eközben ő mosolyogva felült velem szembe a konyhapultra.

-Négy éves és Jasminnek hívják. Egyszerűen gyönyörű, előre félek a fiúitól. Szőke bongyori haja van, amit az édesanyjától örökölt. Imádja a növényeket, folyton a kertben van és locsolgatja őket. Együtt szoktunk kertészkedni. Nagyon intelligens már most.- lenyűgöző volt ahogyan a lányáról beszélt, végig csillogott a tekintete és mintha maga előtt látta volna.

-Ő is szokott rosszakat álmodni?

-Igen, viszonylag gyakran, nem tudjuk miért. Lassan már félünk, hogy valami pszichés dolog van a háttérben.

-Az öcsém is rosszakat álmodott ilyen korban. Szerintem ez az a korosztály akik félnek valamitől és ez váltja ki a rossz álmokat.- válaszolom neki, visszagodnolva Danre amikor ennyi idős volt. És amikor anya még élt.

-Mesélj a családodról! Láttam, hogy a bátyáddal nagyon szoros kapcsolatod van.- utalt a színpados esetre.

-Igen. Mindig számíthattam rá. Ő volt az én őrangyalom. El sem tudom képzelni mi lenne velem nélküle. Mindig vigyázott ránk, nemcsak rám, hanem apára és Danre is. Danielnek hívják az öcsémet.

-Mennyi idősek?

-Dan 12, Max pedig 25.

-És van már barátnőjük?- kérdezte mosolyogva.

-Maxnek van. Clairenek hívják, a legjobb barátom nővére.

-Ő az aki kalamajkát csinált?- húzta fel a szemöldökét.

-Igen, ő az.- válaszoltam nevetve, miközben visszaidéztem a történetet, amit elmesélt Ethan.

-Claire mennyi idős?

-24 éves, nagyon izgultunk nehogy kiválasszák. Olyan jól megvannak Maxel, nem akartuk, hogy szétszakítsák őket.

-Hát mázlija volt.

-Igen, neki szerencséje volt.- láttam, hogy a válaszomra mondani akar valamit azonban inkább nem tette.

-És hogy hívják a hősies barátodat?

-Ethan.

-Mióta ismered?

-Huh, nehéz lenne megmondani, talán 3 vagy 4 éves lehettem amikor megismerkedtünk. Azóta jóban vagyunk. Rá is bármikor számíthatok.

-Azt láttam. Nem örültek neki annyira a többiek.- nevetett fel és én sem tudtam visszafolytani a kuncogásomat.

-Valahogy ezt teljes mértékben el tudom képzelni. A feleségedet hogy hívják?- kérdeztem egy kis idő után.

-Martha.- válaszolta mosolyogva.

-Itt laknak a közelben?

-Hát nem teljesen, a külvárosban lakunk.

-Egyszer bemutathatnád őket.

-Tényleg kíváncsi vagy rájuk?- lepődött meg.

-Persze! Miért ne lennék? Olyan szépeket mondasz róluk és süt rólad, hogy imádod őket. Szeretném őket megismerni.- mondom mosolyogva.

-Rendben. Valahogy elintézem, hogy valamikor találkozhass velük.

-Köszönöm.

-Én köszönöm, hogy érdeklődsz irántuk.

Ezután egy ideig csendben ültünk, én megittam a cukros tejem utolsó cseppjeit is, ami fura módon nagyon finom volt a keksszel együtt.

-Tudod...-kezdte halkan.

-Hmm?!- néztem rá kérdőn.

-Sokkal inkább ide való vagy, mint hinnéd.

-Valamiért mindenki ezt mondja.- húzom el a számat- Csak éppen nem értem miért.

-Nem érted, mert nem itt élsz, nem látod, hogy hogyan uralkodnak, vezetnek minket az emberek. A te vidékeden, és ezt nehogy sértésnek vedd vagy ilyesmi, de teljesen máshogy működnek a dolgok. De akik itt élnek azok megtapasztalják, hogy milyen amikor valóban irányítja valaki az életüket, amikor nem sok esélyed van, hogy beleszólj a saját életedbe. Ilyenkor nem mindegy, hogy milyen ember irányít. Nem mindegy, hogy olyan valaki aki törődik veled, az érzéseddel és a véleményeddel, vagy valójában csak önmaga számít neki.
Olyan vezetőre van szükségünk aki foglalkozik a hétköznapi emberekkel is, ezért is szereti a nép annyira ezt a párválasztó dolgot. Mert itt hétköznapi emberekből is lehet királyné, aki majd figyel a mi véleményünkre is, aki átélte azt, hogy milyen ha csak egy fogaskerék a gépezetben.

-Vagyis azért mondjátok, hogy jó helyen vagyok, mert én figyelek rátok?- kérdezem felvont szemöldökkel.

-Igen, pontosan. Mert te úgy viszonyulsz hozzánk, mint az emberekhez, mert akár hiszed, akár nem ez nem mindig van így. Szóba állsz velünk, nem csak azok vagyunk számodra akik megcsinálják a piszkos munkát.- fejezi be, és érdeklődve néz rám. Én azonban inkább a kezemre fordítom a tekintetem.

-De...én nem tudnék itt élni. Egyszerűen nem menne. Túl nagy lenne a nyomás, a felelősség. Több éve nem volt pánikrohamom, és amint elkezdődött ez az egész már többször is volt. Ez nem jelent jót. Egyszerűen nem bírok itt lenni, minden egyes pillanatban szabadulni akarok. Olyan mintha klausztrofóbiás lennék, pedig nem vagyok az. Ha itt kellene élnem egyszerűen összeroppannék. Utálom ezeket az embereket, iszonyodom tőlük mert tudom mit tettek. És tőletek is félek...- fejezem be suttogva.

-Miért?- csak ennyit kérdez, semmi többet.

-Nem szeretnék erről beszélni.- felelem és lepattanok az asztalról. A bögrét lecsapom az asztalra, majd kiviharzom a szobából.

Még hallom, ahogyan Kyle leugrik a konyhapultról, és elindul utánam. Hallom ahogy a bögre darabokra törik, gondolom leverte valahogyan. Hallom a szitkozódást.

Azonban nem foglalkozom vele, csak megyek előre, nem tudom hova, csak el innen. Felfutok a lépcsőn és kivágom az ajtót. Zihálva elindulok a folyosón, hátha kijutok erről a szörnyű helyről, ami olyan számomra akár egy börtön. Szaladok. Nem érdekel hogy mezítláb vagyok, sem az hogy egyszál hálóingben rohangálok. Talán még jót is tesz a hideg ami a padlóból árad. Csak ki akarok jutni innen. Minél messzebre akarok menni...minél messzebre ezektől az emberektől, a katonáktól, azoktól akik csak magukkal és a csodás életükkel foglalkoznak, az ostoba hercegektől, a királytól, még a királynétól is...

Minél messzebbre az emlékeimtől.