...Három évvel ezelőtt...

2016. 09. 24.

 Egy fiatal fiú fut végig az üres csarnokon, néha hátra- hátra kapja a tekintetét. A fehér üres asztalokat kerülgeti, még minden tiszta, olyan sterilnek tűnik a hatalmas helyiség. Barna bakancsa kopog a fehér padlón, de nem állhat meg, most nem lehet.

- Kérem, maradjanak nyugodtak! Pánikra semmi ok! – visszhangzik a bemondókból, ám a nő hangja sem igazán adja vissza a nyugalom érzetét. A fiú nekiugrik a fehér kis ajtónak, de az nem nyílik zihálva és ijedten néz körbe, majd még egyszer nekimegy az ajtónak és még egyszer, mire az végre kinyílik. A fiú végigrohan a tömött parkolón és a bevásárló központ előtt megáll. Elindul az épület oldala mellett és berohan a vészkijáraton azonban ismét egy zárt ajtóval találja szemben magát.

- Ez nem igaz! – túr idegesen hajába, majd neki ugrik az ajtónak és megint és megint. Nyitva. Odabent is ugyan az szól mindenhonnan, ami a csarnokban. Berohan az kiáltozó ember tömegbe egy valakit keres. Próbálja szelíden lökdösni az embereket, csak meg akarja találni azt a valakit és eltűnni innen. Nincs sehol hely, az emberek tömött sorokban állnak a polcok közt és néhányan, amikor nem figyelnek elraknak néhány dolgot. A fiú egyre kétségbeesettebben próbál utat törni magának a tömegben.

- Matthew! – kiállt valaki és a fiú felkapja a fejét, ott integet a tömegben az, akit keres, azonnal odarohan hozzá és megöleli a másik fiút.

- Mennünk kell! – próbálja túl harsogni a tömeget és megragadja a fiú kezét. Végül ki találnak az épületből.

- Mi történik Matt? – torpan meg a társa.

- Elkezdődött, jönnek a halottak – néz Matthew a nála alacsonyabb fiúra, aki erre ijedten szívja be a levegőt.

- Mit csináljunk? – kérdezi az alacsonyabb.

- Szerintem menjünk haza – mondja Matthew.

- Oké – sóhajt az alacsonyabb és idegesen túr bele vörös hajába.

- Minden rendben lesz – húzza bíztató mosolyra száját Matthew és óvatos csókot nyom társa homlokára.

- Szeretlek Noel – mondja csendesen, majd futva távozik. Ezen a napon kezdődött, bár lehet ekkor Noel el sem hitte, amit Matt mondott neki.

- Halottak? – nézett körbe Noel, majd elindult haza.

Most

 A tűz már kezd kialudni. Már nincs, ami táplálja így lassan elhalványul a vörös láng, csak füst marad utána, ami eggyé válik a levegővel, most már csak a halk levegő vételek, a halottak hangja maradnak és a hajnal, ezek tartják ébren Noelt. A kitört ablakon bámul kifele és, mint mindig most is a múlton töpreng. A szél lassan feltámad új esélyeket hozva a tengeren túlról, de kinek van most ereje most ezek után a csalfa esélyek után kajtatni. Az ég aljáról rózsasín felhőszőnyegen, nyomában narancsszín kísérettel lassan felkúszik méltóság teljes helyére a koronás Nap és egy újabb huszonnégy óra veszi kezdetét, halott testvéreinkkel. A táj most más, teljesen átalakult, ahogy a Nap formálta, néhol maradtak kósza hó bárányok, de már nekik sincs sok idejük a halott földön és felkúszik a zöld szín a házak falára, a legelőkre, mezőkre és a szél már port is hord magával. A fehér, kis ház üres, a falain pedig utat vágott magának a penész, melyet még a havas táj hagyott maga után. Átalakult a világ, a halottak is máshogyan járnak és többen lettem, előbújtak. Azonban van itt még valaki, aki más lett, Noel. Haja hosszabb lett így most hátra kell fésülnie, barna szakálla is megnőtt és arca az idő előrehaladtával megkomorodott, sebei viszont nem tűntek el, azok midig is lesznek. Még békés minden. Noel végignéz a körülötte fekvőkönk, mind alszanak. Hárman négyen vannak két nő és két férfi és ott van még Noel, összesen öten. Jenna, Jamie, Dean és a kis Sophie, elég sok ember ez ilyen időkben, de valaki mégis hiányzik.

- Hé, Noel! Minden oké? – ül fel a mellette elhelyezkedő Jenna és barna szemeivel vizslatja Noelt. A vörös hajú csak bólint, de nem szól semmit.

- Hiányzik valaki ugye? – dől a falnak Jenna és a felkelő Napot kezdi figyelni. Noel csak nyel egyet és ismét bólint.

- Mindenkinek voltak fontos személyek az ez előtti életében, de nem szabad visszanézni, mert akkor magával ránt a múlt – mondja csendesen a nő és a mellette fekvő kislányra néz. – Én hiszem, hogy még van jövő – teszi hozzá.

- Ki tudja? Talán igazad van – sóhajt Noel és ő is az ablak irányába fordul. – De nehéz őket elengedni – suttogja. Jenna bólint és Noel vállára teszi a kezét.

- Bizony az Noel –

A Nap már elég magasan jár és lassan kezd felmelegedni a levegő. A kis kertes házak megmaradt üvegablakai visszaverik a Napsugarakat, a halottak pedig, mint mindig most is ébren vannak és éhesek. Egy kis csapat élő ember halad csendesen a kihalt utcán, bakancsaikkal tapossák a sáros aszfaltot, de csendesek. Csendesek, mert nincs mit mondaniuk, csendesek, mert a halottak beszélnek helyettük. A halottak elmesélnek róluk mindent. Főleg elhunyt szeretteikről suttognak, ha az ember csak hallja őket nem ért semmit, de ha meg is hallgatja, már megérti. Az emberek mind gyászolnak valakik. Valakit, aki elhunyt és az elhunytak az élőket gyászolják.

A zöld növények felfutnak a falakra és a Földre, eltakarva a vörös hó nyomait és halottaink kedves emlékeit, de a szívünkből sosem tudja kiirtani az emléküket, még mi magunk sem tudjuk felejteni őket. S ha majd egyszer mi is valaki kedves hallottja leszünk, ő sem felejt majd minket, mert a múltat az idő sem törli el, csak elhalványítja és kifakítja, majd szeretett emlékeink poros polcára teszi, de onnan már nem szedi le csak a lehetetlen. Visszaemlékezéseink során pedig, csak könnyek fognak születni és fájdalom, de ha máshogyan emlékezünk csak hiány.