AKKOR

A gyermek apró ujjai egymás után érintkeznek a fekete és fehér színekkel. Ahogy lassan, egy dallammá formálódnak kezei alatt. Először lágyan és lassan, majd egyre gyorsabban és erőteljesebben. A kisfiú gyorsan üti le a billentyűket. Nem túl vidám ez a dallam, de mégis sokat sejtető. Tele van érzelmekkel, miket a fiú még nem tapasztalhatott életében, de mégis valóságosan adja át, teljesen.

A krémszín szobát, most gyenge, meleg fény járja át, a fehér zongorára vetül és a gyermekre. Rásüt vörös fürtjeire így aranyba öltöztetve azt. Kezei egyre gyorsabban és kegyetlenebbül ütik a billentyűket. Most a düh, ami Noel arcán megjelenik. Keze megcsúszik, erre dühösen üt a hangszerre, mely ennek hatására, keserves, hamis hangot hallat.

Noel felpattan és fel- le kezd járkálni a szobában. Borzasztóan haragszik magára, mert kilóg a sorból, teljesen másnak érzi magát, mint a többi gyerek. Kívülállónak. Minden emlékét felidézi, ami rossz, hogy most megszabaduljon tőlük, ami nem egyszerű, de sikerülhet.

Könnyes szemmel ül újra a fehér zongora elé, most azonban a dallam teljesen más, mint azelőtt.

MOST

A fehér hó most kéknek tűnik, ahogy a hajnali fényeket tükrözi. Csak a távolban lehet hallani a halottak szavát. Mindenütt hó, ameddig a szem ellát, mint egy óceán. Most azonban hidegebb van, mintha az erekben is megtudná fagyasztani a vért a ma reggel. Tüzet gyújtani pedig túl feltűnő. Kockázatos.

Az ég még szürke és a felhők is csak most kezdik elfoglalni, helyüket az égen. Lassan kúsznak fel még a nap előtt. Mint mindig.

Noel az égről lassan elvezeti tekintetét és csendben, óvatosan fordul oldalra nehogy észre vegye. Most is, mint minden kínálkozó alkalommal figyel. Tanulmányozza a kék hajú férfit. Azonban tudja, hogy ez nem lesz elég neki, így is minden nappal nő az érdeklődése. Egyre jobban tudni akarja ki is valójában Jonathan, csak a félelem tartja a gátat.

Most ő őrködött, ma este ő. Holnap Noel fog.

Jonathan a tájat fürkészi, a messze kirajzolódó, leomlott és vízbe fagyott híd romjait. Emlékek közt kutatva az építmény fénykorának képei után. Egy pillanatra lehunyja elnehezedő szemeit és a képekből felépíti, a múltat. Különös érzés. Mintha megmagyarázhatatlan mámor és ridegség keveredne ezekkel az emlékekkel.

Békés csend telepszik most rájuk, a szél sem hordja a havat. Nyugalom van. Ma minden kimerültnek látszik.

Jonathan mély levegőt vesz és kinyitja a szemét. Érzi társa jég szín szemének firtatását magán. Most azonban nem idegen ez az érzés és nem is kellemetlen, inkább mondható megnyugtatónak.

Egy különös vágy tölti el. Hallani. Hallani akarja Noel hangját, megérteni őt. Tudni az ő történetét, ám ez még nem oly könnyű.

- Mi... Mi akartál lenni? - sóhajt, de nem fordul a férfi felé.

Nole sokáig nem válaszol, talán a meglepettség vagy a félelem miatt.

- Zongorista... - suttogja Noel.

Jonathan megköszörüli a torkát. Nehéz még ez, főleg a múlt felidézése.

- Orvos. - mondja és újra a elmélyed a távol kopár fehérjében.

xxx

Hová tartanak? Nem tudják. Követik a nyomokat, amelyet csak emberi voltuk tud azonosítani és a friss vér az ereikben.

" Sose gondolj bele teljesen, mert akkor megőrjít! "

Visszhangzik bátyja hangja Noel fejében, ahogy a szilárd talajról a jégre lép. A mélység a lába alatt, pokolian szólítja. Szépségével és veszélyességével vonzza a tekintetet. A fehér fény azúr ruhába öltözteti a hiú folyó tükrét, hogy éveket temető, éj fekete medre helyett legalább halálában ő tündökölhessen.

Egy... az első. Kettő és több, és több lépés a túloldal fele vezető úton. A jégvirág cápák közt járva, a híd romjai alatt. Jonathan is Noel után indul lassan.

Ha most meg törik, nincs döntésük kit nyel el a fekete, feneketlen meder és ki marad. Ki tudja melyik kedvesebb gesztus a sorstól?

Itt most hó fedi a jeget Noel óvatosabb és lassabb. Még a levegőt is félve veszi. A hó vészjóslón ropog a bakancstalpak alatt. Ropp...

Az elkerülhetetlen reccsenés is útóléri őket. Most Noel merül, őt húzzák le a cápák, éles, szétfeszíthetetlen, dér fogaikkal. Körbeöleli a jeges, fekete fátyol. Hallja szívének lassan halkuló zakatolását, fülében. Körülveszi a massza, még fel néz és látja a fényt a koppanásokat és a tompa kiáltást. Túl békés itt minden, hogy küzdjön most ellen. Látja szeretteit maga körül, érzi a napfényt az arcán és a meleget szétáradni a testében. Tökéletes, most már itt az idő.

A feketeség lassan, valami teljesen mássá alakul. Valami elképzelhetetlen dologgá. Az élet minden pillanata, mintha egy napsugár formájában jelenne meg. A gondok jégvirággá válnak, majd elolvadnak. Noel érzi vérét kiáramolni a száján, de már teljesen elzsibbadtak a végtagjai és talán nem is akarna ez ellen mit tenni.

Miért látjuk leperegni életünk filmjét mielőtt meghalunk? Mert az agy ténylegesen megoldást keres emlékeink közt erre a helyzetre, vagy valami más lenne?

Ez lenne az?

Egy nap a múltból, mely mostantól örökre a jelen lehet.