AKKOR
Ott volt a kék vonal a kis szoba falán.
Noel még meg sem született mikor az oda került. Olyan volt ott a fehér falon egymagában, mint egy elveszett kis gyerek. Szomorú volt ránézni, már aki észrevette, sajnos azonban senki nem figyelt erre az ég kék filctollal húzott vonalra.
A kisfiú leült a fa padlóra és nézte- nézte a magányos vonalat. Bongyor, vörös haja kis copfba volt fogva, hogy ne lógjon kék szemeibe, azokba jég kék szemeibe, akiket minden szülő megirigyelne saját gyermekének. Szeplős, fehér, pufók arcára rásütött az alakon keresztül a napfény. Kezével megdörzsölte szemeit. Csak azért kelt fel ilyen korán, hogy végre megtalálja a tökéletes társat ennek a vonalnak. Elővett egy narancssárga ceruzát és közelebb húzódott a falhoz. A kék vonalnak már volt társa, nem is akármilyen. Mert bár ez a két szín teljesen ellentéte volt egymásnak, mégis képesek voltak kiegészíteni egymást, alkotva valami újat. Egy virágot.
- Noel! – kiáltott édesanyja a kisfiúnak, ő pedig egy szó nélkül, mosolyogva állt fel.
A kék vonal most azonban már teljesen más volt, mint azelőtt. A vörössel együtt megváltoztatták magukat. Valami jobbak lettek.

MOST

Noel hirtelen ül fel, a matracon és azonnal fegyvere után nyúl, majd ide- oda kapkodja tekintetét. Hál istennek csak egy álom volt. Mióta elkezdődött nem maradnak abba a rémálmok.
Hideg van a kis, kék, üres szobában, látszik a lehelet is. Mindent halvány, fehér fény jár át. Teljesen csend van, csak Noel veszi hangosa a levegőt, de ez senkit sem zavar. A vörös hajú férfi egyedül van, a falnak támaszkodva ül a sarokban, matracán és bámul kifele az ablakon. Körülötte fehér, jégvirág borostyánok, díszítik a faparkettát. Olyan gyönyörűek, ahogy visszaverik a gyenge fényt.
Noelt mintha megbabonázták volna a pasztell kék falak, úgy mered a semmibe.
Hideg és üres ez a kis szoba, minden tekintetben. Az innen kivezető barna fa ajtó, résnyire nyitva áll, talán a néhai tulajdonosának hagyta így a nem régiben távozó. Nem csak egy matrac hever a jégvirág övezte padlón, van itt még egy, melynek tulaja ki tudja, merre jár most.
Három hét telt el mióta egymásra leltek és eljöttek abból a kisvárosból. Szinte alig tudtak ezen idő alatt kommunikálni és többször fegyvert is rántottak egymásra. De a sebek nem gyógyulnak olyan gyorsan. Mindennek időre van szüksége. Azonban ha távol vannak egymástól, mindketten kezdenek érezni valami hiányt. Olyanok, mint két szellem, akik nem szólnak a másikhoz, azonban a másik nélkül képtelenek már élni. Noelben most is pont ugyan ez az érzésféleség kezd kibontakozni és a szoba másik sarkában elhelyezkedő matracra néz.

Hiány. A második igazi érzelem. Egy kis hajtás újból a felszínre jött.

Noel kellemesen borzong bele az érzésbe, majd mély levegőt vesz. Feltámaszkodik és elindul, hogy rátaláljon érzelmének kiváltó okára. Sietve indul keresésére, ez már túl sok egyszerre, sok a hiánya a szívében, túl nehéz megtapasztalni ezt a kegyetlen érzést újra.
Kicsapja a bejárati ajtót és a hiány lassan kezd elhalványulni, ám most már újra érzelmeinek gyűjteményében tudhatja.
Jonathan ott ül, a kis lépcső legfelső fokán a távolba mered. Nézi a végtelen, üres hó tengert. Csendben van, mint mindig. Néma csendben. Kékes haját fújja a jéghideg szél, olyan mintha képes lenne az ember bőre alá bújni a hideg fuvallat. Noel vörös hajába is bele- bele kap, arcába fújva azt.
Végig vezeti a tekintetét az előtte ülőn. Látja, hogy kezét a fegyverén pihenteti. Mint mindig. Talán ennyire nem bízik meg Noelben?
Ott van egymás előtt a két ember, körül öleli őket a végtelen, fehér óceán. Tudnak egymásról, de valahogy mégsem.
Most csak ők vannak a színtelen, zajtalan, élettelen világban, egyedül. Vörös és kék.

XXX

Szürke fa deszkák nyikorognak a barna bakancs alatt. A homály fed most mindent és a hideg fehér fény.
A törött ablaküvegen befújja a szél a havat. Hangosan süvít a helységben, sikítva keresi a ház régi tulajait. Hiába.
Noel, arca vonalait vizsgálja. Beesettebb, mint volt és sápadtabb. Már vörös szakálla is hosszabb. A kialvatlanság jelét is ott viseli szeme alatt.
Egy ideig vizsgálja arca jobb oldalát, majd a tükröt kezdi tanulmányozni. Meg van repedve és négy sarkából jégvirág kúszott fel rá. Az a sok dolog, aminek ez a tükör visszaadta teljes hasonmását mióta elkészült, mind élettel teli volt és színes, most fakó és halott. Azonban a mostani táj többet mesél el. Ez a tárgy magában nem mond senkiről semmit, de aki meglátja benne magát, annak mindent elmesél. Most Noelen van a sor, hogy szembe nézzen magával, hogy meglássa mostani önmagát a fekete tükörben.
Félve emeli fel a tekintetét arcának bal felére és kötését kezdi vizsgálni. Lassan nyúl hátra, hogy kioldozza az átvérzett rongyot.
Az anyag földet ér, a vékony hórétegen landol. A férfi a mély sebhelyre koncentrál, nem érez semmit ebben a pillanatban, azonban könnyei folyni kezdenek. A forró cseppek végig folynak arcán és ezek is a hóban érnek földet megolvasztva azt, apró gödröket vájva a felületbe. Noel kinyitja a kis szekrényt és meg is találja azokat, amiket keresett.
Körbe tekeri a sebet és újra a régi önmaga tárul szeme elé. Az a Noel Wheat, aki régen volt, csak egyik szemének világa nélkül. A fekete tükör rideg ölelésében, történetének fojtogató jégvirág koszorújában.