A Nap már rég eltűnt az égről. A megszokott felhőtakarója mögött távozott, hogy még véletlenül se tudja megolvasztani azt a hóréteget, ami már évek óta takarja a földet.

Korom sötét van és csípős hideg, ennek köszönhetően a levegő is tisztább. Ma éjszaka mintha a csillagok is fehérebben ragyognának.

Fegyver, ember. Ember, fegyver.

Noel tekintete ezen két dolog közt vándorol és milliónyi lehetőséget kínál fel magának e közben. A gondolatai, amiket más élőlényeknek szentelt hajdanán, már egész máshogyan épülnek fel. Máshogy látja az embereket és érzelmek híján neki csupán lehetőségek. Azonban van legbelül még valami, ami megmaradt a régi világból. Noel régi világából, amit már lerombolt az idő és a magány, de maradtak romok, hisz túlélők mindig vannak. Most pedig ez a két fogalom vetekszik benne, keményen küzd egymással ez a két fogalom.

Mikor egyedül volt máshogyan látta ezt a pillanatot, már maga is elvadult, akár a halottak, vagy mint egy vadállat. Mintha félt volna, az emberektől. A saját fajtájától. Ebben a pillanatban nem képes együtt működni, mert túl sok lehet a veszteség a következőkben. Azonban látja, ezt a férfit maga előtt és tudja mivé lett. Ugyanazzá vált mit ő. Érzések nélküli bábbá a halál, fehér sakk tábláján. Azonban most dönteni kell.

- Nem - suttogja és kezei megremegnek, jobban, mint mikor meglátta az embert, pontosabban az alakját, mert arca még mindig ismeretlen.

- Nem – ismétli meg és megszorítja fegyverét, készen a lövésre. Arra, hogy megölje egyetlen reményét, de így mégis megmentve valamitől, amivel még ő maga sincsen igazán tisztában. Azonban a férfi sem ereszti a pisztolyt.

Aki most előbb lő, az veszi a játszmát.

- Én sem – mondja az ember és lassan emeli szabad kezét, haját takaró, kapucnijához. Noel keze megrándul a mozdulatra, de nem lő, csak figyel. Kíváncsi és türelmes, miközben a másik, meleg, barna szemeivel figyeli őt. Lassan lehúzza a ruhadarabot fejéről. Barna haja előbukkan, melynek vége kékre van festve, már egész kikopott hajából, de még elég kék. A férfi a száját takaró kendőhöz nyúl, s azt a földre dobja. Borostás, kissé beesett, sápadt arcát, hegek borítják, néhány össze van varrva. Noel előtt egy rég nem látott kép jelenik meg, az ember, most már teljes valójában. Talán az, amit a másik már előbb meglátott benne és ennek okán nem lőtte le. Noel most már a szakadék mélyén van, ahonnan nem tud kimászni talán soha többet, bele esett abba, amit a legjobban el akart kerülni. Meglátta ebben az emberben azt, akiket elvesztett, önmagát, testvéreit és érzelmeinek mélyen elásott gyökerét. Ez a valaki most az egyetlen, aki létezik számára, önmagánál is valóságosabb. Valóságosabb, mint maga a fehér hó.

- Jonathan. – mondja csendesen az ismerős idegen, mintha már tudná, amire Noel is rájött. Mindketten tudják ez nem lesz egyszerű, újra emberré válniuk és emberré tenni egymást, beszélni egymáshoz, nem bántani, megölni a másikat. S ha aztán eljön a nap, mikor a fehér hóból, véres víz válik és a hideget meleg váltja fel, talán nem is tudnak majd a másik hol létéről, de még mindig emlékezni fognak egymásra, erre a napra, mikor az ember újból megtalálta az embert. Azt az igaz, Ébeni önmagát a halál szélén.

- Noel. – suttogja a vörös hajú férfi és leereszti a fegyverét.

Sajnálom, hogy most ilyen rövidre sikeredett, de azért remélem testszett. A következő részt viszont tartalmasabbnak tervezem. :)

Köszönöm ha elolvasod és megírod a véleményed! :)