A szürke kis, kezetlen játék medve tehetetlenül csapódik a fekete hátizsák kemény csatjának minden egyes lépésnél. Egy koron szép, tiszta selymes szőrrel készülhetett és a gyermek, akié volt biztosan imádta. Most azonban tele van sárral tapadva bundája és néhol megalvadt vérfoltok is tarkítják a medvét. Két keze helyén csak a fehér bélés lóg ki. Egyetlen, aprócska gomb szemével, szótlanul szemléli a világot. Csendben van, mióta csak létezik és némán figyeli az emberek halálát, a halottak életét, hisz ő neki semmi sem fájhat, semmit sem érez, mert ő csupán egy játék.

Hasánál van hozzákötve a hátizsákhoz, arca kifejezéstelen, de mintha inkább lefele gördülne varrott szája. Hiányzó kis gombszeme helyett csak egy pici x jelöli hajdani helyét. Már nagyon régóta lehet egy maga, talán már nem is emlékszik a szeretetre, amit az emberektől kapott. Azonban ezen a szegény kis plüssbocson kívül másra is igaz mindez. Noel nem is hinné, mennyire kezd hasonlítani erre a játékra, a végén talán már nem is lesz képes kifejezni érzéseit, olyanná lesz, mint egy báb. Egy báb, aminek nincsenek érzelmei, ami céltalanul lépked a fehér játékmezőn, halottakat öl minden egyes nap és küzd az életéért egyedül. Míg aztán egy nap a játéknak vége és utoléri a halál. Ahogy mindenki mást is ezen a földön.

A hó már boka fölé ér. Noel nehézkesen lépked, a nyomokat már rég nem követi, hisz már mióta megszűntek, egyben gazdájukkal is, akire a halottak találtak rá.

A férfi már régóta elhagyta a nagyvárost és most egy kertváros irányába tart. A kis, családi házak már messziről is látszanak. Fehérre festett, fa falaik szinte beleolvadnak az őket övező tájba. Ma az ég a földdel is egybefolyik. Minden olyan tökéletesen békés és ugyan olyan. Csak egy valami nem illik ebbe a tökéletes harmóniába. Az a vörös haj és a tulaja, már azzal belerondít az egyértelmű akarat rendjébe, hogy lélegzik és érez, már amennyire még érez.

Az épületek, minta valamiféle katonák állnak egymás mellett, ugyan úgy. Szinte teljesen szabályosan elhelyezkedve őrzik a jelen fehér akaratát, örökzöld kardjaikkal. Noel viszont nem riad vissza ettől sem.

A fekete ajtó nyílt, a pisztoly után gazdája is belép az épületbe. Ide nem tört be a hó, csupán csak a szél. Minden szanaszét hever a kis családi házban a családi fotók üvege széttörve, mintha direkt tette volna, mintha az ember utolsó emlékeit is el akarná törölni a Föld. Ami napról napra sikerül is neki. Megöli saját gyermekeit és hagyatékaikat is, mintha mi emberek mindig is valami mostohagyermekei lettünk volna. Végül is van ebben is igazság. Halált a gyilkosnak, saját anyja gyilkosának.

Az ég lassan sötét árnyalatot ölt a fehér tájra nyomasztó légkör nehezedik. Halál, halál és csend, csend mindenütt.

Noel semmit mondón mered a fehér falra, élelmet ismét nem talált. Az egyedülléte pedig egyre kezd elhatalmasodni rajta, próbálja felidézni milyen volt, milyen is volt ő mindezek előtt, azonban már csak foszlányok élnek benne, azonban lassan, mint a régi világ fehér pernyéi ezek is lassan semmivé vállnak, felemészti őket a most. A férfi sírni tudna, azt kívánja, bárcsak sírna, de könnyei mintha már nem is lennének. Ez lenne a vége? Nem a halottak, nem a fájdalom és nem is az éhség, csak a magány, a borzalmas magány, mely rosszabb a halálnál. A pisztoly koppan a lépcsőn, majd megint és megint, míg földet nem ér.

Szél támad, ami be is szökik a szobába, bele borzolva a vörös, kócos hajba. Azonban ez már nem változtat semmin, Noel fejében már ott bujkál a gondolat, kiirthatatlanul befészkelte magát oda. A szél egyre erősödik, mintha csak tiltakozni akarna ez ellen.

A férfi feláll és lesétál a lépcsőről, mintha minden egyes fok eszébe juttatná mi az a miből nem kaphatott életében, de mikor eléri az utolsó fokot, már egyáltalán nem magára gondol.

A barna bakancsa a parkettához ér és Noel már semmire nem gondolkozik, csak felemeli a fegyvert.

Egy dörrenés, ami most mindennek értelmet ad.