AKKOR

 Zöld fű és kék ég övezte a fehér házat, mely a dombtetőn állt már régóta. Nyári csend terül a kis telekre, csak a szél fújt még éppen kellemesen. Fehér bárányfelhők legeltek az azúr égen. Minden békés volt.

- Az pont olyan, min egy farkas – mutatott az ég fele a barnahajú kisfiú, majd oldalra döntötte a fejét.

- A te ősöd Lance – simított végig a kisfiú a fehér agár fején, majd a selymes fülét kezdte cirógatni.

A fű itt elég nagy volt, így a gyerek szinte eltűnt benne a kutyával. Békák hangja harsant fel, mire Lance felpattant és a kis tóhoz rohant, a fiú viszont újra felnézett az égre.

- Hol jársz most anya? – emelte fel bal kezét, a Nap felé tartva és vizsgálni kezdte azt. A tenyere most olyan volt mintha egy egyszerű fátyollá vált volna, ahogy a Nap rásütött.

- Jonathan gyere kész az ebéd! – kiáltott egy kislány a ház irányából, mire a fiú felállt.

- Megyek húgi – válaszolt és elindult a fehér több szintes ház bejárata fele.

Megkerülte a kristály tiszta vizű medencét.

-Jó reggelt bátyám! – köszönt illedelmesen a hosszú, fehér asztalnál ücsörgő borostás arcú férfinak, aki erre csak bólintott.

Jonathan leült az asztalhoz és körbetekintett a fehér fényben úszó, ragyogó étkezőn. Aztán apró mosolyra húzta száját, mikor édesapja levakarhatatlan, örök, kedves mosolyával szembesült. Még azok után is, amin keresztül ment.

MOST

...Két hónappal később...

Az ég, kékesszürke ruhában várja az éjt, felhő csipkézettel övezve. A város ma kevésbé nyugodt, mint általában. Egy csapat halott érkezett az égig érő házak tövébe.

A hó szétrepül a gyors léptek nyomán. A férfi végig rohan az utcán, olyan gyorsan fut, amennyire csak tud. Nyomában zajos halottak seregével, nem csoda, hogy menekülőre fogja.

Hátrakapja a tekintetét így zilált, kék árnyalatban végződő haja az arcába lóg. Újra előre figyel és éles kanyarra készül, a sarkon kissé megcsúszik a jégen, de azonnal felpattan és rohan tovább, amilyen gyorsan csak tud. Előrángatja a pisztolyát, ha esetleg szüksége lenne rá a későbbiekben.

A férfi zihálva ugrik félre és a falhoz simul, mintha így láthatatlanná tudna válni, beolvadni a zúzmarás téglafalba, elbújni üldözője elől, magától a haláltól. Erősítésnek szorosan markolja a fegyverét, melyet időközben egy késre cserélt. Csak, hogy csendes legyen.

A csapat elhalad a kis zsákutca mellett, észre sem véve a lélegzetét visszafojtva várakozó élőt. A férfi még vár, s mikor már elcsendesül az utca, visszaindul azon az útvonalon, ahol az imént még csaliként futott a halottak elől. Egy ideig lassan és bicegve megy, majd ezt futásra cseréli. Már kezd sötétedni.

A riasztó a távolban hangosan sikít. Ez most azonban a férfi számára jó előjel.

Jonathan megáll egy pillanatra és a halottak irányába fordul, majd újra előre, hogy szemügyre vehesse vérző térdét, de nem sokáig foglalkozik ezzel, a fájdalom ebben a világban már teljesen átértékelődött. Hirtelen csúszik ki talpa alól a talaj és a hóba esik. A fogsor nagyon közel csattog arcához, Jonathan pedig ijedten kap a késéhez, az azonban túl messze hever tőle a hóban. A halott most jobb erőben van, mint a férfi. Jonathan még távol tartja a vértől tocsogó fejet, de már kezdi elveszteni azt a megmaradt energiáját. A halottak húsának szaga, már bele égett az orrába és, mint minden alkalommal, most is felerősítik azt az emléket benne, hogy ők ölték meg a családját, a szeretett családját. A mindenét.

Minden erejét bevetve kezd harcolni, hogy elérje a fegyverét. Nem halhat meg, így nem, hogy most rátalált valakire, akinek szüksége van rá és úgy érzi védelmeznie kell, mint a saját családját. Elkapja a kést és teljes erejéből a húson keresztül a koponyájába döfi azt. A bordó, félig megalvadt vér arcára és a hóra ömlik, amint húsba váj a fegyver. A halott Jonathan- ra nehezedik teljes súlyával így alig engedve neki, hogy levegőhöz jusson. A férfi zihálva tolja le magáról a testet, majd kissé bizonytalanul, de feláll és visszaindul ahhoz az emberhez, akihez lassan már több érzelem fűzi annál, amit megengedhetne ez a világ.

XXX

 Jonathan letörli véres térdét, majd átköti egy nem régen összeszedett gézzel, ezt követően pedig leül, és a falnak dől.

Az ajtó nyílik és a vörös hajú férfi lép be rajta, kezében néhány konzervvel. Bereteszeli az ajtót, leteszi az élelmet és Jonathan fele indul.

- Mi történt Jonathan? – áll meg előtte, majd letérdel elé és egyik kezével Jonathan fejét állánál tartva kezdi vizsgálni. Mintha szemeiben érdeklődésen kívül valamiféle aggodalomnak a szikrája is megjelenne.

- Nem az én vérem – mondja csendesen és megragadja Noel csuklóját, amivel még mindig az állát tartja.

- Értem. – suttogja a vörös hajú és zavarodottan elveszi a kezét aztán, feláll, majd miután felvesz egy konzervet Jonathan- nak dobja, aki el is kapja azt. Ismét halkonzerv, de is tökéletesen megteszi.

- Kijutottak a városból? – bontja fel a konzervet Jonathan. Noel válaszul csak óvatosan bólint és a gyufaszál lángra kap, melyből később tűz lesz. Az éjszakára pedig már csak hamu és füst. Noel és Jonathan pedig ismét néma, nem tudják mi az, ami most közéjük telepedett.

XXX

A tél egy különös dolog. Kívülről szemet gyönyörködtető, meseszép fehér csipkeruhát visel, csak úgy ragyognak az égkövei. Azonban, amit magával hoz az teljesen más. Halál, torok szorító csend és csontig ható hideg.

A gyönyörű, fehér halál angyala maga. Ez a tél.

A hó csendesen hullik a földre, összeolvad társaival így ő is, valami nagyszabású dolognak válik a részévé. A szürke házak csendesen álmodják örök álmuk az elmúlt világról, kitört, fekete üvegeik sebként tátongnak testükön. Az utcákon álló autók pedig már majdnem eggyé váltak a fehér tájjal.

A hó térdig ér, de mégis vannak, akik megszakítják ezt a látszólag tökéletes lélek temetőt.

- De hová akarsz? – tör utat magának Noel a hóban, hogy egy fedett parkolón keresztül tudjon átjutni a másik utcába.

- Kérlek, áruld el Jonathan! – torpan meg egy pillanatra Noel és felemeli tekintetét a nála kicsivel magasabb férfira, mire ő csak megrázza a fejét.

Noel nem mozdul Jonathan elől, csak kissé tartva válaszától figyeli őt.

- Már vagy fél éve ismerjük egymást, megbízhatsz bennem, nem hagylak magadra... - néz még mindig a lassan csapdába ejtő, barna szemekbe. Csak egy válasz kell, minél előbb el akar menekülni, nehogy beleessen ebbe a csapdába.

- Én sem hagynálak itt Noel... Odatartunk, ahonnan jöttem – sóhajt fel a férfi.

Noel nem szól semmit, csak megfordul és elindul az üres parkoló, visszhangzó csarnokán. Nem teheti, nem mehet vele, Jonathan nem tudja mit akar.

- Megint a halálba tartunk Jonathan! Miért akarunk napokig úton lenni? Ha elindulunk, akkor halálra vagyunk ítélve! – gyorsít a léptein, melyeknek a hangja visszaverődik a falakról.

- Noel vissza kell mennünk! Meg kell próbálnunk! Ott lehetne remény az életre... - siet társa után Jonathan.

- És mi van, ha tévedsz? – kiállt, teljesen kivetkőzve magából Noel.

Egy... kettő... három... Nyugalom Noel.

- És ha nem? – kérdezi a kék hajú, időközben pedig utoléri Noel-t és megragadja a karját.

Négy... öt... hat...

Noel társával szembe fordul és teljes lendületéből és erejéből arcon üti. 

   Minden emberben megvan az a bizonyos, vad, állatias viselkedés. Ezt bármivel is próbáljuk kiűzni magunkból, mindig vissza fog térni, mert egyszer mi is állatok voltunk és ettől már nem szabadulunk. A bosszú, a vérszomj ott van az ereinkben, a részünk.

Noel arca, akár Jonathané tiszta vér, de képtelenek leállni, már felszabadították, állati mivoltukat. Egyszer Noel, máskor Jonathan kerekedik felül, üti a másikat. Nincs megállás, most, hogy két ilyen erő egymás ellen van. Az erősebb marad életben, ez mindig így van. Csak egy fajta menekvés létezik, az új érzelmek felszínre kerülése, ami ebben a helyzetben elég lehetetlen.

Ruhájuk vizes, véres és sáros. Néhol saját, néhol a másik vére tarkítja kabátjukat és arcukat. Noel láthatóan kezd alább maradni, de nem áll le, ahogy társa sem. A vörös hajú kezd elbizonytalanodni saját erejében, de számít arra, hogy Jonathan nem fog leállni. Ez a világ teljesen tönkre tette őket, mint idegileg, mint érzelmileg.

Ismét Jonathan kerül előnybe és Noel felé kerekedik, de valami történik és meg torpan, csak Noel szemébe néz, és nem mozdul.

Valami, teljesen más az, amit jelenleg Jonathan érez. Ezt eddig még nem tapasztalta, beazonosíthatatlan, talán még életében soha nem érezte ezt.

- Sajnálom... - suttogja Jonathan és lassan feláll, majd felsegíti társát is. Noel nem válaszol, csak lassan megfordul és az eredetileg elképzelt útvonalon indul el.

- Jobb lenne, ha itt véget érne a közös utunk... - torpan meg a vörös hajú, de nem fordul társa felé.

- Ne... nem... megígérted, megígértük... - Jonathan hangja mintha elcsuklana, talán ő jobban kötődik Noelhez, mint azt elképzeli.

- Egyszer, mikor még nem akartuk megölni egymást. – mondja halkan Noel, szinte már suttogva.

Teljes csend ül közéjük, mintha most az egész város néma lenne, olyan néma, mint azelőtt még soha.

Jonathan lassan indul el Noel fele és ezt ő is felfogja, azonban képtelen mozdulni, nem tud menekülni társa elől, pedig legszívesebben elfutna, elrohanna és elbújna. De képtelen.

- Nem... Noel te ezt most nem érted. – áll meg a vörös hajú előtt.

- Kérlek... - ragadja meg a férfi vállát és lassan maga felé fordítja így teljesen egymás szemébe tudnak nézni.

- Ezek után nem hagyhatsz egyedül... hisz egymásért harcoltunk. – suttogja Jonathan és még közelebb lép társához, Noel pedig nem szól, nem tud megszólalni, a szavak a torkára fagytak. Ahogy felnézett Jonathan sötétbarna szemeibe, olyan mintha már soha többé nem lenne képes fázni és fájdalmat érezni. A hó roppan, ahogy a kék hajú még közelebb lép, Noel szíve pedig hatalmasat dobban. Mire készül?

Jonathan mogyoróbarna szemei a jég kék szemről lejjebb vándorol és óvatosan kezd közeledni Noel fele, nehogy elijessze, nem akarja, hogy féljen tőle. Óvatosan hajol lejjebb, mintha egy félénk kismadarat próbálna pusztakézzel elkapni és aranyozott kalitkába zárni. Noel hátrálni is próbál, de Jonathan nem engedi, nem engedheti, túl nagy lenne a veszteség nagyobb, mint bármikor. Noel még mindig Jonathan szemeibe néz és próbál szabadulni, de már bele ragadt a szurokba, túl késő.

Amit most érez, az minden eddig érzelmének zavaros keveredése, belül pedig egy borzasztó, mámoros nyári nap tombol.

Jonathan óvatosan csókol, bársonyosan és szelíden. Úgy tartja Noelt kezei közt, mint egy törékeny porcelánbabát fél, hogy összetörik ettől a sok érzelemtől, amit most ő vált ki belőle, most mindkettőjüket ő tartja. Még saját magának is különös ez az érzés.

Noel kissé megremeg, de viszonozza az érzelmeket, még ha nehezére is esik. Úgy érzi, mintha lassan össze tudna roppanni a saját érzelmeitől és erre az is rásegít, hogy most Jonathan is rázúdította minden érzését, de még áll alábán, még szeretne állni a lábán, hogy tovább viszonozhassa társa érzékeny, puha csókjait.

Ez az érzelem most teljesen zavarba ejtő és mámoros, nem hasonlítható semmihez sem a világon. Tökéletesen édes, de mégis borzasztóan savanyú.