Hideg és csend telepszik mindenre, már nagyon régen ez borítja be az egész világot. A halott tájat fehér hó borítja. A csend lassan már elviselhetetlen, mintha a némaság miatt képes lenne az ember sírni. A felborogatott kocsik közt mintha néha neszeket lehetne hallani, akár csak szellemek lennének, halott családok szellemei, akik nem találják gyilkosukat, mert önmaguk tették. 

A hatalmas felhőkarcolókat is hó borítja és azokban az épületekben is ott tanyázik a halál borzalmas csendje. Ott állnak milliónyi jégvirág borította, fekete ablakukkal és így szemlélik ezt a már fagyhalál lelte világot. Mintha teremtőiket gyászoló óriások lennének, akik csak vissza akarják kapni a még fénykorukban bennük járkáló örök meleget.  Az óriások talpa alatt pedig ott futnak azok a végtelen egymásba torkolló kis utcák. Itt azonban a hó néhol vöröses. De a csend itt ugyancsak határtalan. Vagy mégsem? Mintha egy madárka füttyszava repkedne a falak közt.
Nem, ez nem lehet egy madár, mert a füttyszót egy újabb, majd még egy követi és lassan dallam lesz belőle. Hirtelen mintha minden megelevenedne, pusztán egy dallamtól. Mintha a falak lelkesen visszhangoztatnák a valaha itt játszó gyermekek vidám kacajait vagy a hat órát ütő harang szavát, vagy éppen a duda szót. Mintha beleivódott volna falaikba a volt világ minden egyes, már talán vissza nem térő nesze.
Az egyik sarkon még villogó zöld közlekedési lámpa is mintha megállt volna egy pillanatra, hogy még mielőtt végleg kialszik hallhassa az élet egy kis jelét. 

A dallamhoz lassan léptek is társulnak, a hó ropogása visszhangzik mindenütt.
A barna bakancsok belesüppednek a bokáig érő hóba. A fekete bőrkabáton pedig átjár az a csontig ható hideg. Azonban az illető mintha egyáltalán nem is fázna, csak tovább fütyüli egyre hangosabban azt a bizonyos dallamot. Zsebéből, bekötözött és kötésére ujjatlan kesztyűt húzott kezeivel elő halász egy barna, kötött sapkát és göndör, vörös fürtjeire húzza.
Megjelenése erőt sugároz és tartást. Olyan ember lehet, aki már sok mindent látott és tett, főleg inkább rossz dolgokat. Olyan személy, aki a múltban született, de most is képes túlélni.
Azonban, amit arca tükröz az a teljes igazság. Lassan már szakállnak mondható, barna borostás arca, meggyötört és kipirosodott. A szeplői is fehér, sebes, koszos és véres bőrén, mintha már csak emlékek lennének, gyerekkorából. Nem erre a világra valók.
Kék szemével lábait figyeli. Ám vidámnak ható füttyszavával szemben sír, forró könnyei mossák a vért és koszt sebeiből. Arca egyik feléről kevés lenne az a pár könnycsepp lemosni azt a sok vért, ami még a kötést is teljesen átáztatta, miután elvesztette egyik szeme világat és ezzel együtt egyik gyönyörű jég kék szemét is. Még is elkeseredettségének oka nem egyik látó szervének elvesztése, ez nyilvánvalóan látszik.

A férfi lassan felvezeti szemét az egyik magasabb épületre és elolvassa az ablakokra, belülről felírt szöveget. 

"MI TETTÜK, A MI HIBÁNK!"

Az íráshoz használt fehér festék már kopott és szétfolyt, néhol pedig egy kis vörös színnel keveredik, de még kiolvasható a felirat. A férfi még egyet füttyent, ami ezúttal még élesebben visszhangzik az égig érő felhőkarcoló erdőben. Lassan valamiféle morgások törik meg a csendet. És előjönnek azok, akik valaha emberek voltak. Testük bomlásnak indult, de még összetartja a hideg, vagy valami más. Sóvárogva ketten indulnak a még életben lévő rokonuk fele. Mintha az illető csak erre várt volna. Fájdalmasan elmosolyodik előrántja pisztolyát és profin lövi, pont fejbe az egyiket. A másiknak a lábába lő, majd közelebb engedi magához, kiveszi zsebéből a kiskést majd halántékába döfi és leereszti a földre. 

Kimerülten rogy térdeire és csak sír. Azonban ezek a könnyek nem holmi gyermeki bánat könnyei. Ezek egy gondterhelt, céltalan és az életbe belefáradt férfi könnyei.

- Persze...persze, hogy mi voltunk! - suttogva kezdi majd az utolsó szót már ordítja.

A fájdalmas kiáltás lassan járja be minden utcáját a halott nagyvárosnak, de mivel nem lel meghallgatásra, csak csendben ő is a halálba temetkezik, akár az a sok ezer halál sikoly, amit már maga alá temetett a véres hó, így örökre elfelejtetve a világgal az életet.