AKKOR

Azon a napon, nagy pelyhekben hullt a hó betakarva a vért az utcákon.

Egy füttyszó rázta meg a csendet, majd léptek. Ekkor még más tájat láttak Noel kék szemei, egy ismerősebb, emlékekkel teli tájat. Békésnek tűnő családi házak, tarkították a fehér tájat, havas tölgyekkel, apró fakerítéseik mellett, mintha csak valamiféle házőrzők lennének. Az ég már egész sötétes árnyalatot vett fel és köd járkált a kis utakon. Az utcai lámpák már rég nem égtek, nem akartak erre a szörnyű világra több fényt hozni.

Puskadörrenések rázták fel a sárga, kis ház csendjét, az alacsony kapu hívogatóan állt nyitva, az egykoron szomszédoknak becézett halottaknak. Egy vörös, oldalt felnyírt hajú férfi az ablakból próbált minél többet eltalálni közülük. Szürkés szemeiben, a düh és a mérhetetlen fájdalom szikrái váltogatták egymást. Talán még ő maga sem tudta mit érez, magára haragszik inkább, vagy édesanyja halála fáj neki jobban. Neki kellett volna megvédenie a családot édesapja halála után, de elbukott.

-Gabriel, elég! Ide csődíted az összest! – kiáltott rá húga és kitépte kezéből a fegyvert.

A férfi nem szólt semmit, csak fagyos tekintettel nézett a nőre. Nem tudta mit mondjon.

- Kérlek... tudod, hogy ez nem a te hibád volt. – lépett közelebb a húg.

- Lucy... - suttogta, de a halottak hörgésein is áthallatszott.

Szemeiben mintha, csak egy pillanatra is, de látni lehetett volna azt a mérhetetlen fájdalmat. Gabriel mindig arra törekedett, hogy ne lássák gyengének, azonban ez már egyre nehezebben ment neki, mióta elkezdődött.

A férfi erőt vett magán, megrázta a fejét és a szürke szemek újra semmit mondón meredtek Lucy- ra.

- Hol van az öcsénk? – kérdezte mély, rekedtes hangján húgától.

- Odabenn, Noelt talán jobban megviselte, mint minket. – nézett a nő a terasz ajtó fele.

Gabriel elindult az ajtó fele, kitárta azt így beengedve a hideg szelet. A barna faparkettán térdelő, még fiatalabb arcú, ugyancsak vörös hajú férfi bátyjára kapta jég kék, kisírt szemeit. Kezei gyengén feküdtek combján, mellette a földön pedig ott hevert a fegyver. Az a fegyver, amivel megölte anyját, vagyis inkább azt, ami vált belőle. Gabriel közelebb lépett öccséhez majd leguggolt és felvette a pisztolyt. Végignézte a tárgyat, mintha valamire készült volna, valami olyasmire, amit már régóta meg akart tenni.

Ránézett Noel-re és egy pillanatra elmosolyodott, ez a mosoly most azonban más volt. Fáradt, véres és kegyetlenül őszinte. Megsimított a kisöccse kócos, vörös tincseit és felállt.

-Soha ne add fel, harcolj, amíg van miért vagy kiért és soha ne nézz vissza, akármilyen nehéz is lesz!- Gabriel szemei most megteltek könnyekkel. Noel pedig döbbenten figyelte bátyja arcát.

A pisztoly elsült és Gabriel lerogyott a most már sötét faparkettára. A báty vére mindent feketére festett, ahogy édesanyja vérével keveredve lassan beleivódott a falemezekbe.

Gabriel visszanézett a múltba, hogy túl tudja élni a jelent, de pont ez okozta a vesztét. A múlt, a gondtalan, halott múlt.

MOST

Egy, kettő, három. Semmi, csend.

Noel mélyet szippant a levegőből, majd megkönnyebbülve fújja ki és gyorsan fordul be a félfa mentén a kis terembe. Semmi és senki, ez különös, túl gyanús, amennyi ember itt halálát lelete, túl kevés a halott. Itt valami nem stimmel. Egy osztályteremben van, a felborogatott padokat és székeket hó fedi, az ablakok bedeszkázva, nem néznek többé már erre a világra, de jobban is teszik.

A barna bakancs mély nyomokat hagy a hóban, az idegtépő csendben visszhangzik az apró kis terem málladozó falai közt a ropogás. Noel fegyvere által vezérelve indul meg egy résnyire nyitott, faszekrény fele.

Lép egyet, kettőt, hármat, de nem hallatszik zaj a fadobozból. Az a szekrény mégis oly hívogató olyan, mint egy búvóhely, ami behunyja az ember szemét, hogy ne kelljen látnia, a halált, vért és szenvedést. Hasonló, mint egy Narnia. Mint egy sötét, levegőtől elzárt, dohos szagú Narnia, de még is jobb, mint ami odakinn zajlik. Ez az emberek utolsó reménye, egy másik világ. Azonban nem tudjuk, még mi is van odaát, talán rosszabb is lehet jobb is vagy, ami még szörnyűbb a semmi vár ránk, és megint itt vagyunk. Tudatlanság és kételyek így legtöbben inkább biztosra próbálunk menni. Életben maradni, huszonnégy órákat túlélni és a végén hálát adni annak, amiben hiszünk. Magunknak, Istennek vagy bárminek. Hálás lenni, hogy egy újabb napot élhettünk, abban az ugyanolyan napok végtelen körforgásában, s ezen belül is egyetlen egy nyomorult kis életünkben.

A faajtó nyikorogva nyílik, és ott van az, aki már nem küzdött tovább, Noel szeme elé tárul. Kis testére rásüt a gyenge, szürkés fény. Zöld, élettelen szemei már lassan inkább fehérek, beesett apró arcára rá van fagyva a vér és a könnyek. Vékony csuklói lábai mellett fekszenek, csont soványra fogyott testére pedig rongyok vannak tekerve, de úgy tűnik ez sem segíthetett. A zúzmara, mint valami gyilkos kígyó, kúszik körbe minden testrészén és öleli át azt, barna hajába is belefészkelve magát. A fagykígyó kiragadta a kisfiút ebből a körforgásból, és elvitte magával abba a másik világba, amiről senki nem tud semmit. Azonban, aki visszajön onnan az már nem mesélhet, csak hallgat. Hallgat, mint a sír és mindenki, akit lehet, elvisz arra a helyre, hogy aztán az utasából is kísérő legyen.

Lassan az idő kezd dél fele járni. A hangok is hallhatóak az utcákról.

Noel feláll az iskola egyik nyikorgó lépcsőfokáról, megtörli szemét és elindul. Elindul, amerre lába viszi. Céltalanul indul neki, ismét egyedül a városnak, a világnak.

- Egy, Gabriel. Kettő, Lucy... Három, én... és négy, mindenki. – lépked a férfi a vérfoltokat követve az üres utcán, mint valami nyomot. Kivezető nyomot a magányból és egyben kapaszkodót, hogy ne őrüljön bele a másvilág egyre erősödő hívogatásába.