Ejj a csudáját a szomorkodó léleknek,
Hát ne pazarold röpkén suhanó életed!
Menj kifele, tárj fel a Világban száz csudát,
Találd meg boldogtalan lelked otthonát!
Teljesedjen ki egy életreszóló szerelemben,
Melyre oly régen készült az már félelemben.
Szeresd a nőt, ki néked a sors ádatott,
Had felejtesse véled minden bánatod!
Add át magad néki, forró-tüzes csókjaniak,
Ne is érdekeljen más jöttment mit mondhat.
Tán ez az ő életük, ők hordozzák terhét?
A választ ismered, így hát miért ne tennéd?
Lásd meg szemében a hullámzó tengert,
A végtelen szeretetet hordozó lelket,
Mely hihetetlen módon igazából szeret téged,
Már csak meg kell találni, ott van kint valahol,
Csak beszélgess kérlek végre emberekkel magadról,
S róluk is megtudhatsz olyan dolgokat,
Melyek te kis életedből eddig kimaradtak.
Tudom, nehéz ezt mind elkezdened néked,
De hidd el, így csak a jó történhet véled.
Kérlek szépen, állj fel s próbálkozz hát,
S találd meg bús lelkednek igaz párját.