Szia!

Vagy valami ilyesmi...

Nem is tudom hogyan kéne hozzá kezdenem...

Nem éreztem szükségét annak hogy megcímezzem, te úgy is tudod ki vagyok.
Tudom hogy sosem léteztél valójában, de nekem mégis te voltál az igazi. Az egyetlen igazi barátom.
De vajon mikor is kezdődött? Azt hiszem óvodában. Sosem voltam szokványos gyerek, sokan azt hitték valami probléma van velem. Meglehet hogy tényleg így volt.
Három éves voltam. Amikor édesanya ott hagyott az óvodában, nem tudtam mit tegyek. Elveszettnek éreztem magam, és féltem.
Végül mégiscsak bementem a csoportszobába. Odaléptem egy nagy kék fotelhez és leültem. Napokig nem is csináltam mást. Sokan szerették volna beszélgetni velem, az óvó nénik is próbálkoztak, de volt hogy még csak nem is próbálkoztam. Teljesen befelé fordultam.
Ekkor jöttél te, és én akkor tudtam, hogy te más vagy mint a többiek. Rögtön fontos lettél számomra, kötödni kezdtem hozzád.
Egy idő után már haza is jöttél velem. Mindenhova elkísértél, vigyáztál rám.
Egy év elteltével sikerült összebarátkoznom egy lánnyal. Nem kedvelted, mindig mondtad, hogy ne foglalkozzak vele.
Ki használt, gyakran bántott. Volt hogy megrúgdosott, vagy megütött
Sokat sírtam miatta, mégsem hagytam ott. Még csak négy éves voltam. Féltem tőle. A szüleimnek mindig máshogy adtam elő a dolgokat. Ők úgy tudták, mindig minden jó.
Amikor ez a lány elköltözött, újra egyedül maradtam. Be vallom ennek nagyon örültem, de tudom hogy ezt te is tudtad. Újra erősebb lett a jelenléte, eddig még sosem volt rád ennyire szükségem.
Nemsokára én is iskolába kerültem. Azt hittem ekkor tényleg minden jó lesz, de nem így történt. Még mindig nem tudtam kinyílni. Mostmár nem te voltál az egyetlen. Egyre több "karaktert" teremtette magamnak. Ti voltatok azok, akik mindig velem voltatok. Ott ültettek mellettem, amikor az osztálytársaim bántották, utána pedug megvígasztaltok.
Mindig azt mondtad, nem baj ha más vagyok, te így szeretsz. Én is szerettelek, mégis fájt ez a másság. Már egészen kicsikét nyilvánvaló volt, hogy nem vagyok normális gyerek.
Azóta évek teltek el, és ti még mindig itt vagytok. Segítetek a nehéz helyzetekben, itt ülök mellettem.
Emlékszem amikor beléptem az első szóval felvételimre. Az volt az álom iskolám. Kihúztam a tételeket és leültem. Mielőtt kinyitottam a borítékot, amiben a feladatok voltak, az órára néztem. Az üvegről a te arcod tükröződött vissza. Ott ültél mellettem.
Jó tételt húztam. A felvételiztem ő bizottság előtt nehezemre esett megszólalnom. Ekkor te megfogtad a kezem, és azt mondtad menni fog.
Hittem neked és sikerült.
Felvettek.
Megöleltelek volna, de most tudatosult bennem, hogy ez lehetetlen. De nem érdekelt. Hálás voltam neked, úgy éreztem többet köszönhetek neked, mint magamnak, de te azt mondtad ez nem igaz.
Tudod, úgy érzem nekem te vagy a legfontosabb az életemben. Akárhányszor rám mosolyogsz, én képes vagyok ugyanígy visszanézni ráf. Te vagy az egyetlen akit nem félek közelengedni magamhoz.

Mindent köszönök.

Az egyetlen amit akarok, hogy soha ne hagyj el. Nem bírnám elviselni ha egyszer már nem emlékeznék rád.

Szeretlek.