Minden nap ír nekem aztán felhív, de előtte mindig megkérdezi hogy nem zavar-e. Még ha más dolgom is lenne, akkor is azt mondom hogy nem, mivel imádok vele beszélgetni.
Szeretem őt. Az a szeretet talán még a szerelemnél is erősebb. Nincs megfelelési kényszer, nem lesz csak úgy vége a kapcsolatunknak egy szakítással.
Ha szükségem van rá ő mindig itt van nekem. Még ölel és azt mondja nem lesz semmi baj, ezt is meg tudjuk oldani.
És bármi történik, én is mindig ott leszek neki.
Ő az akinek bármit elmondok. Bármennyire is fáj valami és akarhányadjára is esem el, kerülök padlóra, ő mindig ott lesz és a kezét nyújtja, hogy felhúzzon. Néha attól félek, hogy mégis inkább én húzom le őt.
De legbelül tudom, hogy ő is mélyen van. Egyszer azt mondta, hogy megmentettem. Elveszettnek érezte magát, azt fájt neki. Azt mondta hogy már az ablakban ált és úgy érezte hogy vége, amikor csörgött a telefon. Én voltam az. Nem vette fel, nem mert beszélni velem. De nem tette meg és ez a lényeg.
Ahogy telt az idő, minden egyre jobb lett. Felváltva segítettünk egymásnak, amíg végül mindketten jól voltunk.
Mostmár csak szomorúan mosolyogva beszélünk arról, hogy mi volt akkor.
Tudom hogy szeret és én is szeretem. Bármit képes lennék megtenni érte.
Ő az egyetlen, aki még a legrosszabb helyzetben is képes felvidítani, megnevettetni. Még a legapróbb butaságai is nagyon sokat jelentenek számomra.
Hogy miért? Mert barátok vagyunk. Igazi barátok.