Na ez az amivel nagyon megszenvedtem. Meg a sajat barátaimnak sem merek sokáig a szemébe nézni, nem hogy bárki másnak.

Hideg volt. Megcsúsztam, majden elestem a járdára fagyott jégen, de végül megtartottam az egyensúlyomat.
Beléptem a könyvtárba. A polcsorok között bolyongva végül kiválasztottam Charles Dickenstől a Twist Olivért, és leültem vele az egyik székre. Néhány asztallal arrébb, velem szemben egy fekete lány ült. Hosszú, göndör haja, sötét bőrű arcába, és méregzöld szemébe omlott.
Jól láttam hogy egy vázlatfüzeten könyökölt. Rajzolt. Megpróbáltam megnézni hogy mit, de nagyon ügyesen takarta.
Fürkészve néztem az arcát, várva hogy felpillantson. Amikor ez megtörtént, alig néhany masodpercig nézett a szemembe, máris elkapta a taikntetét. Gyönyörű szeme volt, amikor nézett egyszerűen úgy éreztem, mintha átható tekintetével a lelkembe látna. Fel akartam álni, és odamenni hozzá. Elindultam felé, de nem mertem leülni mellé, inkább továbbsétáltam a mögötte álló polcig. Egy pillanatra minta felfigyelt volna rám, de nem voltam benne biztos. Megkerültem a polcsort, és zavartan visszaültem. Próbáltam Olivérre koncentrálni, de ő újra, meg újra elvonta a figyelmem. Figyeltem ahogy kicsit zavartan a füle mögé tűri a haját, néha fel-fel pillant rám. Felál, megfodja a füzetét, beleteszi egy nagy A2-es mappába. Reménykedem benne, hogy mellém ül, de a lelkem mélyén tudom, hogy nem így lesz. Hátatfordított nekem, és sietős léptekkel az ajtóhoz sétált. Hátrafordult és melyen a szemembe nézett. Valószínűleg csak néhany pillanatig, én mégis perceknek, óráknak éreztem, és azt kívántam bár sosem érne véget. De vége lett. Az ajtó halk puffanására eszméltem fel. Utána akartam menni. A kabátomat a szék tamláján hagyva kiszaladtam az utcába, így még pont láttam ahogy befordul a sarkon. Odarohantam, de már nem láttam sehol. Kétségbeesetten kapkottam a fejemet, amikor megpillantottam valamit a hóban. Egy egyszerű, fehér rajzlapot. Felvettem és megfordítottam. A saját, félkész portrémmal néztem farkaszemet.