A padtársamra pillantottam. Ő látszólag nem figyelt az órára. Egy vázlatfüzeten könyökölve bámult ki az ablakon. Szőke hullámos haja, kék szemébe lógott, félig takarta az arcát. Némán nézte az őszi tájat, míg az osztályban elhangzó összes szó halk, egyhangú morajlássá tompult az agyamban. Semmi más nem érdekelt, csak ő, aki azt sem tudta hogy létezem, mi több, lehet hogy számára nem is létezem. Még soha egyetlen szót sem váltottam vele, mégis pontosan hallottam a hangját a fejemben.
Nem mertem odamenni hozzá, hogy beszéljünk. Igaz ő is félénk volt, bár lehet hogy csak nem érdekeltem.
Sokszor elképzeltem már az eljegyzésünket is. Ő csak zavartan hebeg, alig tudja elmondani mit szeretne, nyilvánvalóan nagyon izgul. Lehet hogy hozzám jövet még a gyűrűt is elhagyja valahol. Mégis azokkal az elképesztően aranyos szemeivel néz rám, és amikor én rájövök mit szeretne mondani, először pánikba esek, majd boldogan mondok neki igent, és ugrok a nyakába, mire ő elkap és megpörget.
Az esküvőnk szabadtéri. A tengerparton állunk egy néhany méter magas, szikla szélén.
Hosszú, fehér egyszerű szabású, csipkés ruhát viselek, hosszú hajam elegáns fonatban omlik a vállamra. Ő mellettem áll, fogja a kezemet. Fekete öltönyben és nyakkendőben van, mivel nem engedtem neki hogy csokornyakkendő vegyen. Mindkettőnk lábán tornacipő van. Rajtam piros, rajta sárga.
Mindig is így képzeltem álmaim esküvőjét.
Lassan a sziklaperem szélére léptünk, ő megfogta a kezem. Rámmosolygott és nevetve ugrottunk a tengerbe. Csobbanba érekeztünk a tengerbe, es amikor újra a felszínre értünk, ő vigyorogva nézett rám. Szőke haja vizesen tapadt arcába. Kiúsztunk Aa parta. Lerúgta a cipőjét, kikötötte nyakkendőjét, levette átázott zakóját és ingjét. Hirtelen meghallottam hogy valaki a nevemen szólít. Azzonnal kizökkentem az álomvilágból. Csak egy pillanatra fordultam a tábla felé, mégis amikor újra a fiúra néztem volna, ő eltűnt. Talán ott sem volt, talán csak eltűnt, mint aki soha nem is létezett.