Kerültelek amíg tudtalak, hiszen tényleg nem mertem eléd állni, s megmondani neked, hogy még mindig ugyanúgy érzek irántad, mint évekkel ezelőtt, mint ahogy mindig is éreztem irántad.

Sőt, talán emócióim irántad csak erősödtek; hiszen akkor, mikor együtt voltunk, még fiatalok voltunk, s ostobák, meggondolatlanok, nem is tudtuk igazán milyen tud lenni a szerelem.
Bár ilyenkor ki az, aki tudja?

Egyszer azonban beállítottál hozzánk. A nappaliban voltam a hugommal, akit érkezésed látszólag kicsit sem lepett meg, úgy viselkedett, mintha teljesen természetes lenne, hogy te itt vagy.

Hihetetlenül néztél ki, az elmúlt évek alatt felnőtté váltál, míg én ugyanaz a törékeny gyerek voltam a lelkemben, aki beleszeretett a legjobb barátjába.

Csak néztük egymást, ahogy a nappaliban álltunk, s az sem érdekelt igazán, hogy a legelnyűttebb pizsamám volt rajtam, a hajam szanaszét állt, fáradt is voltam – mindez nem számított, hiszen ott voltál teljes életnagyságban, majd a pillanat töredéke alatt kerültem karjaid köré, amiket szorosan fontál derekamra, ajkaid pedig kérdezés nélkül illesztetted az enyémekre, mielőtt szólni tudtam volna – de még így is azonnal viszonoztam a csókod.