A csókunk után már hivatalosan is egy párt alkottunk, s nem is lehettem volna boldogabb, hiszen végre felszabadultam az éveken át tartó plátóinak hitt vágyódástól, s melletted lehettem úgy, ahogy mindig is akartam.

Meglepő módon mindkettőnk szülei jól kezelték a dolgot, anyukád ki is jelentette, hogy már várta mikor mondjuk el nekik, hiszen sejtette, hogy mi nem csak barátok vagyunk.

Pironkodva bújtam hozzád, te pedig csak mosolyogtál, mint gyerekkorunkban is mindig, mint mikor kijelentetted, hogy egyszer összeházasodsz velem. Ezt pedig ha hiszed, ha nem, sosem felejtettem el egy pillanatra sem.

A kapcsolatunk mondhatni tökéletes volt; teljesen megértettük egymást, vitáink is alig voltak, s kicsit szerintem mindketten úgy éreztük, hogy egymásnak lettünk teremtve. Minden pont jó volt, mintha így lett volna megírva.