Park Ji-min ‣ 遠くの子どもたち Rajongói Csoport
2019. dec. 22., 23:56 · Daejeon

Azt hiszem ma, 2019.12.22-én Tae és én bebizonyítottunk valami nagyon fontosat, amit a bandától az elmúlt három évben megtanultunk: a távolság nem akadály – akkor legalábbis biztosan nem, ha teszünk érte, hogy legyőzzük. És mégis mennyi volna ez a távolság? Ha azt mondom, majdnem pontosan 333 kilométer, sokatoknak talán nem tűnik áthidalhatatlan messzeségnek, amikor azonban összefutottunk az interneten évekkel ezelőtt, mindketten kiskorúként, nem sokat tehettünk azért, hogy közelebb hozzuk egymást fizikailag. Sokszor álmodoztunk egy közös 遠くの子どもたち koncertről, hiszen mégis mennyire jól hangzik az, ha a távolságot egy Távolság Gyermekei koncerten győzzük le, ahogyan arról számtalan dalban hallhattunk, ám az idei évig ez nem tűnt teljesen kivitelezhetőnek.

Érdekes arról írni, mi is történt alig egy órája, hiszen azóta is nehezen hiszem el, hogy a rögös utunk végéhez értünk, és annyi szervezés után valóban megcsináltuk és találkoztunk, de azért megpróbálom összefoglalni, ezzel magamnak is megörökítve ezt az estét.

Amikor megérkeztem a helyszín elé, már jó néhányan sorban álltak, várva a kapunyitásra, és szinte biztos voltam benne, hogy Tae már ott áll valahol az embertömegben, feltételezésemet pedig hamarosan be is bizonyította a messziről kiszúrható, neonnarancssárga sapkás fej. Nem igazán törődve hát az előttem lévőkkel és furcsa nézésükkel, izgatottságomban szinte futva tettem meg a néhány, utolsó köztünk húzódó métert, mielőtt lendületből barátom hátára ugrottam. Meglepődöttségében egy pillanatra kibillent egyensúlyából, de szerencsére nem borultunk fel mindketten. Nevetve fordult meg ölelésemben, ahogy felfogta, mi is történik pontosan. Hosszú percekig csak álltunk ott, szorítva egymást, letörölhetetlen mosollyal mindkettőnk arcán, mire feleszméltem, és végre szavakkal is köszöntöttem őt. Szerintem mindenkinek megvan az érzés, amikor egyszerűen képtelen értelmes dolgokat kiejteni a száján – velünk is pontosan ez történt. Az első két órában szinte semmi mást nem tudtunk mondani, minthogy „Neeem", „Nem hiszem el", „Megcsináltuk", „Ez nem lehet igaz" és „Aztarohadt", no, nem, mintha szükség lett volna bármi egyébre, amivel kifejezzük érzéseinket – végre egymás mellett voltunk, ez pedig mindennél többet jelentett.

Előzenekarként az엠디씨 lépett fel, és bár tőlük nem sok számot ismertünk, tagadhatatlanul jó hangulatot teremtettek a srácok, volt is néhány sor, amelyben magunkra vagy a barátságunkra ismertünk, ilyenkor mindig szélesen mosolyogva néztünk össze.

Amikor azonban végre feljött a 遠くの子どもたち, elindult az első zene, Hyotaru belekezdett az első sorába, valóban tudatosult bennem, hol is állok épp, valamint, kivel az oldalamon. Együtt ordítottunk minden dalszöveget torkunk szakadtából, egyszerre nyúltunk a másik kezéért, amikor elhangzott Hajime-től a kérdés, hogy ki érkezett ma este a legjobb barátjával, hogy összekulcsolva emeljük magasba karjainkat, egyszerre fordultunk a másikhoz a dalnál, ami remélhetőleg soha nem szól majd rólunk, remélve egy még sok-sok évig kitartó köteléket.

Szinte pillanatoknak tűnt az a másfél óra, utólag sem tudom, hová repült el kilencven perc, mindenesetre, én minden apró részletét a lehető legjobban élveztem. Az egyik legemlékezetesebb momentum számomra mindenképp az volt, ahogyan a koncert végeztével felgyúltak a fények, és hirtelen mindenki szét akart széledni, mi ketten azonban ott, a terem közepén borultunk egymás nyakába, sokadszorra az este folyamán. Ott és akkor mérhetetlen hálát és szeretetet éreztem minden porcikámban, ezt pedig megszámlálhatatlan alkalommal tudattam is az engem ölelővel.

A fiúk még visszajöttek, hogy dedikáljanak és lőjenek néhány fotót az érdeklődőkkel, mi pedig egyértelműen a fejünkbe vettük, hogy hármukkal egy képen szeretnénk szerepelni – nem kis szenvedés volt, ám ezt is megoldottuk, az esténk pedig egyértelműen így lett teljes: a Távolság Gyermekei egy felvételen.

Fájdalmas volt utolsó ölelésünk után elválni – nekem pedig mostanáig sírhatnékom van, ha visszagondolok bármelyik pillanatra, azonban tagadhatatlan, hogy életem legszebb óráit és a legboldogabb napomat tudhatom magam mögött.

Ma este együtt legyőztük a távolságot, nem engedve, hogy közénk és álmaink közé álljon. Jövőre ugyanitt, ugyanekkor.

Szeretlek, Taehyungie.

Tetszik | Hozzászólás | Megosztás

//Taehyung szemszögéért olvasd el a 022-es részt virag022-nél//