Kim Tae-hyung ‣ 遠くの子どもたち Rajongói Csoport
2019. dec. 22., 23:56 · Daejeon

,,Távolság nem akadály" - talán a maga módján mégis kicsikét annak tartanám, ám ma este, 2019.12.22-én mi ezt legyőztük, és nem is tehettünk volna ennél jobbat. Noha ez a majdnem 333 kilométer másoknak alig nevezhető távolságnak, kettő kiskorúnak, akik évekkel ezelőtt botlottak egymásba az interneten, szinte lehetetlen messziségnek tűnik, olyannak, amit nem tehetnek meg egymásért - nekünk ma mégis sikerült.

Egy közös 遠くの子どもたち koncert mindig is hatalmas álmunk volt - hiszen nem egyszer gondoltunk bele, hogy milyen jó lenne, ha a Távolság Gyermekei nevet viselő zenekar koncertjén futna össze a kettő fiatal az ország két teljesen különböző pontjából. Rengeteg dalban elhangzik, hogy a távolság legyőzhető, hogy nem szabad akadályként tekinteni rá, mert ha valaki fontos, lehet bármilyen messze, el lehet érni azt, hogy egy nap újra láthasd.

Mindenképpen meg szeretném örökíteni ezt az estét, hogy egyetlen momentuma se veszhessen a feledésbe - noha ettől nem is igen tartok; ostoba lennék elfelejteni életem legcsodálatosabb napját. Mégis megpróbálom leírni ide nektek, hogy megismerhessétek a történetünket:

Különös ez az egész, hiszen mindez alig egy órája történt, s még magam sem hiszem el, hogy megvalósítottuk sokszor lehetetlennek tűnő álmunk megannyi szervezés után. Voltak kudarcok és sikerek is, de ezek nélkül nem is létezik az a bizonyos út, ami elvezet arra a pontra, ahol lenni kell - mert én akkor igazán azt éreztem, hogy nem is lehetnék boldogabb.

Mikor én odaértem, még nem álltak akkora tömegek, ám már jópáran sorakoztak várván a kapunyitás, ezért beálltam az embertömeg végére, majd vártam - vártam az estémet bearanyozó személyre. Tudtam, hogy ő még nincsen itt, ám reméltem, hogy a megbeszélt, neonnarancssárga sapkáról könnyedén felismer, ez pedig így is lett - egy hirtelen nekem csapódó testet éreztem meg, najd arra eszméltem fel csupán, hogy szorosan ölelő karok börtönében talalom magam, honnan nem kívánok szabadulni sosem. Örömömben kacagás szökkent ki ajkaim közül, majd azon nyomban megfordultam, hogy magamhoz ölelhessem végre őt. Hosszadalmas percekig mind a ketten csupán csak álltunk, szorítottuk a másikat, mintha az életünk múlna rajta, s levakarhatatlan mosolyunkon át csak néhány, aprócska, nekünk mégis mindennél többet jelentő mondat hagyta el ajkainkat: „Neeem", „Nem hiszem el", „Megcsináltuk", „Ez nem lehet igaz" és „Aztarohadt". Az igazság természetesen az, hogy nem volt szükség semmi egyébre, hiszen ez az este mindent túlszárnyalt, amit valaha tökéletesnek hittem.

Mikor már a terembe értünk a karszalagokkal kezünkön, egészen jó helyre állva vártuk, hogy kezdjen az előzenekar, akik az 엠디씨 voltak. Az ugyan igaz, hogy nem igazán ismertük a dalaikat, mégis roppant ügyesen csináltak hangulatot, s ha egy-egy sorban mi a barátságunkra ismertünk, nyomban egymás felé pillantottunk széles mosollyal.

S mikor felállt a színpadra a 遠くの子どもたち, akkor valóban azt éreztem, hogy nem is lehetnék boldogabb, hogy most minden tökéletes és harmonikus, hogy az, ahogyan együtt ordítjuk a dalok szövegeit, életem legcsodálatosabb pillanata. Azonban mégis felülmúlt minden, amikor Hajime megkérdezte, hogy ki érkezett a legjobb barájával - mi egyszerre nyúltunk egymás kezéért, hogy a magasba emelve megmutathassuk; a távolság gyermekei egymásra találtak a kilométerek gyötrelmeiből. Viszont természetesen nem csak vidám dalok szerepeltek a repertoáron, ezért mikor felcsendültek az elmúlásról, pontosabban egy barátság végének eljöveteléről szóló dal, mi egyszerre fordultunk egymás felé jelezvén; mi sosem leszünk idegenek.

Az a másfél óra csupán apró pillanatoknak tűnt, mintha minden felgyorsult volna, s hirtelen csak arra eszméltem, hogy felgyúlnak a fények, majd mindenki kifele indult, mi mégis egyszerre vonjuk a másikat szoros ölelésbe, hogy kifejezhessük minden szeretetünket és hálánkat.

Néhány perc múltán a zenekar tagjai még visszatértek dedikálni, majd mivel elhatároztuk, hogy készítünk velük egy fotót, kivártuk a megfelelő alkalmat, ennek eredménye pedig az lett, hogy a távolság gyermekei végre egy fényképen szerepelnek.

A búcsú fájdalmas volt, nem akartam kiszakadni öleléséből, mégis a tudat, hogy még biztosan látni fogom, kicsikét nyugtatott - hiszen lehetetlen az, hogy ne találkozzak vele többet.

Muszáj még többször és többször legyőznünk a távolságot, éppen ezért remélem, hogy egy év múlva ugyanitt és ugyanekkor találkozunk.

Szeretlek, Jiminie.

Tetszik | Hozzászólás | Megosztás

//Jimin szemszögéért olvasd el a 022-es részt nikChim-nél//