„A világ azon múlik, van-e mögötted valaki, aki elkap, ha elesnél."

/Kari Hotakainen/

Egy ragyogó nap vette kezdetét Traunsteiban és környékén. Az égen egyetlen felhő sem volt látható és a napfény valósággal hívogatta az embereket a szabadba. Mindeközben a műszakot a Medicopter támaszpontján az A-csapat vette fel. A fenséges tavasz a kis társaságot is az udvarra csábította. Mats és Peter teniszmeccset tartottak, Elisabeth viszont a bírói székben foglalt helyet. A lágy fuvallat édesen csiklandozta Ostermeyer doktornő fülét, ám ő ezzel nem törődött, sokkal jobban foglalkoztatta, hogy alaposan szemügyre vegye Vollmer pilótát. Ajkát beharapva bambult maga elé és flörtje azonnal viszonzásra is talált, az egyetlen, aki ebből mit sem érzékelt, az Berger szanitéc volt.

- Kint van. A labda egyértelműen kint van. Eli, mondd, hogy igazam van! - mérgelődött Peter a kezében lévő teniszütőt türelmetlenül a földhöz vágva.

- Sajnálom, de Matsnak van igaza. A labda bent van. - állapította meg Eli csengő hangszínen mosolyogva.

- Ne idegeskedj Peter! Még a végén megráncosodsz. Én vagyok a játék koronázatlan királya. Nem egyszerű legyőzni. - vágta rá Vollmer pilóta, miközben nyertes pozícióját alaposan kiélvezte.

- Komolyan mondom, ti ketten olyanok vagytok, mint az öreg házaspárok. Folyton egy követ fújtok és mindenben egyetértetek. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy titokban együtt vagytok. - legyintett Berger szanitéc beletörődően és még csak meg sem fordult a fejében, hogy mennyire sikerült fejen találnia a szöget. A játéknak és a szórakozásnak akkor szakadt vége, mikor a szolgálat első bevetése megérkezett. Mialatt a központ egy rövid tájékoztatót adott az esetről, addig a háromfős csapat minden tagja a helikopterhez futott, hogy elfoglalják jól megszokott üléseiket. Az ajtók záródását a rotorok működése követte, majd nem sokkal később a fordulatszám is elérte a kellő százalékot. Amikor ez megtörtént, a gép a karok segítségével az égbe emelkedett.

- Medicopter 117 a központnak. Jó reggelt! Kérem a bevetéssel kapcsolatos további információkat. - szólt bele a mikrofonba Mats.

- Központ a Medicopter 117-nek. A starnbergi ipartelepen munkahelyi baleset történt. Egy férfi súlyosan megsérült. A baleset körülményei egyenlőre nem tisztázottak. Vége. - hangzott a diszpécser válasza. A beszélgetés végeztével a vonalkapcsolat megszakadt, a fedélzeten pedig beállt a kellemes csend. Sajnos a nyugalom nem tartott sokáig, ugyanis percek múltán a távolból már látni lehetett a szóban forgó építkezést. A terep fölött körözve az is gyorsan világossá vált, hogy nem egy szokványos bevetéssel volt dolguk.

- Nem túl bizalomgerjesztő látvány. - nézett le Berger szanitéc a pedálok melletti ablakon a tűzoltókat megpillantva, akik épp azon voltak, hogy kiszabadítsák a konténer alá szorult sérültet.

- Már az is kész csoda, ha az a férfi életben van. - sóhajtott fel Ostermeyer doktornő szomorúan, mégis reménykedve. Nem sokkal később a csúszótalpak földet értek, mire a mentőorvosnő és asszisztense a zsákokkal együtt szaladtak a szerencsétlenség helyszínére és szinte azonnal hozzá is láttak a feladatukhoz.

- A vérnyomása 80 per 70. Oxigénszaturáció 88. - olvasta le a kijelzőn mért értékeket Peter.

- Nem maradt egy ép csontja sem. Az ilyen baleseteknek nem volna szabad megtörténnie. Nincs itt valami ellenőr? A munkások felügyelet nélkül vannak? - tanakodott Elisabeth forrongva, nem értve, hogyan fordulhatnak elő ilyen súlyos szabályszegések. A páciens értékei egyre csak romlottak, de a mentősök nem adták könnyen magukat. Negyed órás idegölő küzdelmet követően az EKG-n mutatott adatok végre ismét bizakodásra adtak okot.

- Elsi! Peter! Az előbb beszéltem a mentőközponttal. A Murnaui Kórházban van egy szabad ágy. Fogadnak minket. - érkezett meg Vollmer pilóta, közben a hordágyat a földre helyezte.

- Mats, menj előre kérlek és jelentsd be a beteget a klinikára. Többszörös bordatörés, fejsérülés és zúzódások test szerte. Intubálva és lélegeztetve. - reagálta Ostermeyer doktornő, a végszót tömören kimondva.

<><><><><>

Tortát sütni a már elmúlt születésnapokra? Miért ne? Lorenzo közeledő születésnapja alkalmából és kihasználva annak éjszakai műszakját, Karin egész délután és egész este a konyhában tett-vett. Kis torta, nagy torta, csokitorta, epertorta. Mind Ferretti felügyelő ízlése szerint volt elkészítve. Abból kifolyólag, hogy az olasz nyomozónak soha és senki nem készített szülinapi meglepetést, a csinos orvosnő szinte kötelességének érezte, hogy bepótolja azt, amit mások önzőségből elmulasztottak. És hogy valamivel személyesebbé varázsolja az ajándékot, a mostani születésnapra készült tortára egy üzenetet is rakott. A marcipán bevonatú táblán ez állt: "Szerencse, hogy vagy". Noha megállás nélkül minden csak és kizárólag a sütikről szólt, a végeredmény önmagáért beszélt. Thaler doktornő örömmel vágott neki az utolsó simításoknak, mialatt az udvaron Manuela robogója parkolt le. Gruber doktornő fáradtan, mégis derűsen lépett be a házba, ám attól, amit ott tapasztalt, a lélegzete is elakadt.

- Mama, te meg mit csinálsz? Miből maradtam ki? - kérdezte Manu, közben döbbenten végignézett a tálakkal teli pulton.

- Lorenzónak születésnapja lesz. - válaszolta Karin könnyedén, minduntalan szorgoskodva, hogy a díszítésen kívül holnap más dolga ne legyen.

- El is felejtettem, hogy születésnapja lesz. De mire ez a sok torta? Ajándék gyanánt nyitsz neki egy cukrászdát, vagy mi? - nevette el magát Gruber doktornő, továbbra is értetlenül állva a konyhasziget előtt és mint általában mindig, zavarában a haját kezdte el csavargatni, így várva a magyarázatra.

- Eli mesélte, hogy Lorenzo soha nem kapott tortát a születésnapjára. Olyan nehéz megérteni egy anyát, aki elhagyja a fiát. Szeretném, ha Lorenzo tudná, hogy már nincs egyedül. Minden születésnapjára egy torta. Már csak a cukormáz van hátra. - felelte Thaler doktornő szeretetteljes törődéssel sürögve-forogva, akár egy tyúkanyó, aki mindenki boldogságát a sajátja elé helyezve viselte gondját a körülötte élőknek.

- Még jó, hogy a kedvenc felügyelőd nem száz éves. Akkor aztán süthetnél neki. Ha akarod, szívesen besegítek én is. - vidámkodott Manuela csicseregve, ezt követően kötényt ragadt és úgy állt be a gáztűzhely elé. Mivel a barna hajú orvosnő számára a sütés-főzés nem volt épp egy örömteli elfoglaltság, hogy feldobja valamivel a hangulatot, tréfásan összelisztezte a mellette álló arcát és ruháját. Noha a szőke orvosnő alapvetően komoly volt és megfontolt, ha azokról volt szó, akiket szeretett, ő is vevő volt a bolondozásra. Anya és lánya végül hangos nevetésben kitörve hintették be egymást a liszttel. Miután a mókázás abbamaradt, kezdetét vehette a munka érdemi része. Fél órás tüsténkedést követően a hallgatás ismét megtört.

- Mesélj virágszálam! Mi újság veled? Nils folyton rólad kérdez. És te is fülig vörösödsz, ha meglátod őt. Csak nem szerelmes valaki? - kíváncsiskodott Karin, közben gyöngéd játékossággal csípőjével a másik fél csípőjét megbillentve szélesen elvigyorogta magát, mint aki válaszra várt.

Másnap reggel a Medicopter támaszpontján a B-csapat kezdte meg a szolgálatot. Három bevetés, melyek közül egy tragédiával végződött, elegendő volt ahhoz, hogy mindenki kedvére rányomja a bélyegét. Gina az íróasztalra borulva meredt ki a fejéből, Karin a konyhapultot támasztotta, Nils viszont egy óriási kancsó kakaóval próbált ébren maradni. Aigner pilótanő félig csukott szemmel aludt, de azért hallotta Thaler doktornő és Heinemann szanitéc étkezőből kiszűrődő párbeszédjét.

- Még egy ilyen bevetés és végem. Alig állok a lábamon. - suttogta Nils kimerülten.

- Emma megint ébren tartott, igaz? Nem könnyű egyedül egy gyerekkel, neked mégis sikerült. És most már Manu is ott van. A lányom ódákat zeng Emmáról. - nyugtázta Karin mosolygó tekintettel, miközben mind a kettejüknek töltött egy bögrényi finom nedűt, melyet csak azért nem tudtak már elfogyasztani, mert a soron következő riadó is befutott. Mialatt a központ egy rövid ismertetőt tartott az esetről, addig a csipet csapat tagjai a helikopterhez futottak, hogy elfoglalják szokott üléseiket. Miután az oldalsó ajtók bezáródtak, a rotorok is forogni kezdett. Az oldalsó ajtók záródását követően minden készen állt az induláshoz. Kicsivel később a gép a karok segítségével a levegőbe emelkedett.

- Medicopter 117 a központnak. Jó reggelt! Kérem a bevetés további részleteit. - szólt Aigner pilótanő a mikrofonba, majd napszemüvegét magára kapva várta, hogy valaki fogadja a hívását.

- Központ a Medicopter 117-nek. Egy férfi balesetet szenvedett a régi vegyszerraktárban. A rendőrséget is értesítettük. Lorenzo Ferretti és az egysége is úton vannak. Vége. - ismertette az esetet a diszpécser.

<><><><><>

A Medicopter B-csapata nagyjából a rendőrséggel egyszerre érkezett meg a régi vegyszergyár épületéhez. Azt, hogy pontosan merre kellett keresniük a sérültet, nem tudták, emiatt csapatokra oszolva vágtak neki a keresésnek. Tíz perccel később végül sikerült a betegre találni, méghozzá a liftaknába szorulva. A helyzet akkor vált idegőrlővé, mikor a mentőhelikopter csörlője elromlott, tehát kötélmentésről szó sem eshetett. Karin vállalta, hogy egymaga mászik le az ellátásra váróhoz, ám Lorenzo is vele tartott, mivel nem szerette volna őt egyedül leengedni. Eközben Gina és Nils elkeseredetten vágtak neki a lehetetlennek, vagyis a csörlő megjavításának és amíg Aigner pilótanő, valamint Heinemann szanitéc a szereléssel kínlódtak, addig Thaler doktornő és Ferretti felügyelő a felvonóba rekedve várták, hogy végre kikerüljenek onnan.

- A páciens vérnyomása 100 per 90. Lassú pulzus és gyenge légzés. - közölte Lorenzo az információkat.

- Kérnék egy ampulla Fentált. Ott találod a piros tasakban felül. - mondta Karin a hátizsákra mutatva. Mialatt a többiek odakint harcot futottak az idővel, a liftben egyre nyugtalanabbá vált a hangulat és csak bízni lehetett benne, hogy sikerül a csörlőt életre kelteni. A percek egyre csak teltek, a negyed órából háromnegyed óra lett, de legalább a páciens értékei normalizálódtak. Az ellátás végeztével a szőke orvosnő kimerülten húzódott a lift széléhez. A zaklatott csöndet a barna hajú nyomozó törte meg.

- Szerinted sikerül nekik időben kihúzni minket? - érdeklődött Ferretti felügyelő elhaló tónusban, ezt követően óvatosan maga is a falnak támaszkodott.

- Kiszabadulunk. Biztos vagyok benne. Gina és Nils nem fognak cserbenhagyni minket. - motyogta Thaler doktornő nyugodtan, halovány mosolygással, elvégre nem szerette volna a beteget ennél is nagyobb sokkhatásnak kitenni.

- Mindig is utáltam a születésnapokat. Valami sosem változik. - morogta Lorenzo lezser nemtörődömséggel, kedélytelen tekintettel, a lelke mélyén mégis bánatosan, nehezen elfogadva az élet által rámért megpróbáltatásokat. Látva a lehangoltságot és a halál közelségét, a másik fél érezte és tudta, hogy kell néhány bátorító szót szólnia.

- Lorenzo! Sütöttem neked tortát. Minden születésnapodra egyet. Minitortát az egy éves énednek, málnásat a tíz éves Lorenzónak, marcipánosat a huszadik születésnapodra és csokisat a mostanira. Nekem apa mindig sütött valamit. Szomorú, ha egy gyerek nem érzi a szeretetet. - jegyezte meg Karin kifogyhatatlan gyengédséggel, noha a szeme megtelt könnyel, ahogy lenézett a végtelen mélységbe.

- Sütöttél nekem? Mivel érdemeltem ki ezt a kedvességet? - döbbent le Ferretti felügyelő, száját egy egészen apró mosolyra húzva, pupillája csillogása pedig arra engedett következtetni, hogy az érzelmek ezen kifejezése számára nem volt mindennapos. A csinos orvosnőben a csodálkozás valami egészen szívszorító benyomást keltett, mivel az olasz nyomozó írisze azt volt hivatott kifejezni, hogy: "engem soha és senki nem szeretett, hát azt is megéltem, hogy valakinek fontos legyek". A kérdésre adott viszonválasz röviddel később érkezett meg.

- Törődöm veled, mert szeretlek és mert emlékeztetsz valakire. Olyan sok rossz dolog történik a világban. Legalább a családtagok szeressék egymást. A mamád hibázott. Gyenge volt és elhagyott téged. Én minden hibája ellenére mégis hálás vagyok neki, mert a világ legszebb csodáját adta nekem. Téged. - lehelte Thaler doktornő és hogy szavainak nyomatékot adjon, kezét a másik fél térdéhez érintette, mire a mellette ülő elkerekedett szemmel véste szívébe a vallomást. Hasonlóan volt ezzel a hordágyon fekvő is, aki az előbbieket hallva kénytelen volt megjegyezni, hogy ha már mindenképp el kellett jönnie a végnek, legalább szép körülmények között fog eltávozni. A beszélgetést nem sokkal később a némaság váltotta fel, az egyedüli, ami zörejt adott ki, az a nyikorgó lift volt. Amikor a remény elfogyott, a liftakna teteje is felnyílt.

- Karin! Lorenzo! Itt vagyok! Először felhúzom a beteget. Utána ti jöttök. Még egy kis kitartást kérek! - kiabálta Nils a kötélen való leereszkedés közben.

- Rendben, de siess! A liftet már alig néhány csavar tartja a helyén. - jelentette ki Lorenzo és innentől kezdve a történések is felgyorsultak. A hevederek egymás után kerültek fel, majd percek múlva az utolsó személy is elhagyta a liftet, minek leszakadását az aknából feltörő detonáció jelezte.

A nap végeztével arra a bizonyos születésnapi ünneplésre is sor került. Noha a végzet közelsége keresztülhúzta a meglepetés titkosságát, Lorenzo ugyanolyan meghatottsággal fogadta az ajándékokat, mintha semmiről se tudott volna. Tekintve, hogy több tucat torta került elkészítésre, a finom falatokból még a panzió szállóvendégeinek is jutott. A szűk körű összejövetelt követően Ferretti felügyelő vidáman ült ki a Gruber ház kertjébe, ahol alaposan beszívta a rózsabokor illatát. A jóleső egyedüllétnek Karin érkezése vetett véget és immáron ketten gyönyörködtek a messzeségben. Thaler doktornőn számos érzelem ment keresztül, melyek az arcán is megnyilvánultak. Az idilli tájba a két fél társalgása vitt életet.

- Az összes torta isteni volt és a szívhez szóló üzeneted is köszönöm. De azt hiszem most két hétig rá se tudok majd nézni egy édességre sem. Szerintem ti orvosok ezt hívjátok cukorsokknak. - mosolyogta el magát Lorenzo, kezét jóllakottan a hasára téve.

- Amikor Martin meghalt, úgy éreztem, képtelen leszek nélküle boldogulni. Aztán jöttél te. Már meséltem az első szerelmemről. Emlékeztetsz rá, mégis annyira más vagy. Ugyanaz a hang és ugyanaz a mosoly, ezt leszámítva mindenben különböztök. Sokáig szerettem volna felvenni vele a kapcsolatot, de mióta nálunk laksz, újra képes vagyok előre tekinteni. - rebegte Karin az emlékek és a jövő bűvöletében, mire a mellette ülő közelebb hajolt hozzá, szinte már veszélyesen közel. A barna hajú nyomozó tekintete futólag a másik fél szájára tévedt és egy percig elgondolkodott rajta, hogy a meglepetést viszonozva milyen jó volna a szőke orvosnőt megcsókolni. A pulzusa egyre szaporábban lüktetett a ki nem mondott érzésektől, végül pár másodperces révedést követően elvetette a csók gondolatát, ellenben elérkezettnek látta az időt valami máshoz.

- Nekem is el kell mondanom valamit. Úgy helyes, ha tudsz mindent. Rajtad múlik, hogy mit kezdesz az igazsággal. Hiszek benned Karin. - fűzte hozzá Ferretti felügyelő egy zavart félmosoly kíséretében, mivel nem lehetett benne biztos, hogy vallomása tényleg helyén való volt-e, vagy csak a pillanat ereje szerette volna beszédre bírni. Már épp kezdetét vette a vallomás, mikor az udvaron a lehető legnagyobb csendben egy elektromos autó parkolt le. A régóta vágyott beismerést egy félelmetes hang akadályozta meg.

- Lorenzo, én a helyedben inkább elhallgatnék. - vélekedett Caruso államügyész vaskalapos szigorral, mire az előbb megnevezett váratlanul felpattant és úgy lépett közelebb.

- Riccardo! Te mit keresel itt? És egyáltalán hogy találtál rám? - méltatlankodott Lorenzo a torkát megköszörülve, dacos indulatossággal, a viszontlátás örömének csekély jelét sem mutatva.

- Azért jöttem, mert fontos dolgot kell mondanom. Amíg te távol voltál, újabb konténer érkezett Olaszországba. Öt gyerek, akik ezúttal mind szerencsésen megmenekültek. Mióta Ellmauban laksz, sokkal hatékonyabbak vagyunk. Remek zsaru vagy, és mintha a fiam volnál. De forrófejű vagy és engedetlen. A barátodként kötelességem felszólítani arra, hogy állítsd le a nyomozásod. Látom megvan a magad élete. A barátnőd gyönyörű és egy nyugodt helyen élhetsz. Amennyiben megtagadod az utasításom, kénytelen leszek komolyabb módszerekhez folyamodni. - adta ki az egyértelmű parancsot Riccardo, szavaival nem kis felháborodást előidézve.

- Nem akarok beleszólni, mert ez nem az én dolgom, de nem lehet, hogy valaki csapdát állított önöknek? Valaki, aki azt akarja elérni, hogy Lorenzo ne nyomozzon. Ne értsen félre, de az emberkereskedők nem szoktak "csak" öt gyereket eladni. - szúrta közbe Thaler doktornő bátortalanul. 

- Igaza van kisasszony. Ez nem az ön dolga. Vigyázzon magára és maradjon ki ebből a csúnya históriából! - zárta le a témát Caruso államügyész, majd se szó, se beszéd, távozott.