„Semmihez sem kell nagyobb bátorság, mint hogy nevetés mögé rejtsük szomorúságunkat."

/Naruto című film/

Németországban és Ausztriában a tavasz szokatlanul melegnek bizonyult. A hőmérő higanyszála 35 fok felé kúszott, így akinek csak lehetősége volt, rövidnadrágra vetkőzött. Hasonlóan tett Manuela is, aki egy kényelmes halásznadrágba öltözve robogózott az ellmaui rendelő felé vezető úton. A barna hajú szépség ásítozva pillantott az órájára és meg kellett állapítania, hogy jelentős késésben volt, emiatt muszájból gázt adott. Már épp célt ért, amikor az egyik lehajtónál egy földön fekvőre lett figyelmes. Miután leállította a motort, Gruber doktornő mit sem sejtve arról, hogy csapdába került, közelebb lépett az ellátásra váróhoz.

- Orvos vagyok. Érti, amit mondok? - kérdezte Manu, miközben leguggolt, hogy elsősegélyt nyújthasson, ám szerencsétlenségére pont ez okozta a vesztét.

- Doktor néni, szerintem már eleget tettél értem. - pattant fel az álsérült, majd egy jól irányzott ütést követően, egy gúnyos vigyorgás kíséretében nézte végig, ahogy a másik fél vérző orral elterült az aszfalton.

Ez idő alatt a Medicopter támaszpontján a B-csapat kezdte meg a szolgálatot, akik a jelentések megírását követően az időjárás nyújtotta lehetőségeket kihasználva, az udvaron teniszezve szórakoztatták magukat. Mivel Karin nem volt épp a játék nagymestere, ezért ő a döntőbíró szerepet töltötte be, mialatt Gina és Nils élet-halál harcot vívtak egymással. A labda többször egymás után is arcon kapta Heinemann szanitécet, mire Aigner pilótanő a száját eltakarva nevetett. A jelenet láttán Thaler doktornő a fejét rázva mosolygott, de azért sajnálta a szerencsétlenül jártat. Mókázásuknak a nap első bevetése vetett véget. A háromfős társaság minden tagja, immáron teljesen az előttük álló feladatra koncentrálva futott a helikopterhez, hogy elfoglalják jól megszokott üléseiket. Miután a rotorok fordulatszáma elérte a kellő százalékot, a gép a karok segítségével emelkedett a magasba. 

- Medicopter 117 a rendőrségnek. A frekvenciátokon állok. Kérem a bevetés további részleteit. - szólt bele a mikrofonba Gina, miközben magára vette napszemüvegét.

- Lorenzo Ferretti a Medicopter 117-nek. A B2-es keleti szakaszán vagyunk. Valaki megtámadta Manuelát. Siessetek. Vége. - válaszolta Lorenzo tapintatosan, nem felkavarva senki érzésvilágát, noha szavaiból remekül ki lehetett venni, hogy saját maga is nyugtalanságban szenvedett. A vonalkapcsolat végeztével a fedélzeten beállt a feszült csönd és minden perc egy örökkévalóságnak tűnt. Hála a gyors repülésnek, röviddel később már a szóban forgó helyszín felett köröztek. Földet érést követően a mentőorvosnő és a bevetést koordináló rendőr keserédes mosolygással köszöntötték egymást.

- Mondj valamit Lorenzo! Hogy van a lányom? - tette fel a kérdést Thaler doktornő szokatlan csendességgel, szenvedve az újabb veszteség lehetőségétől.

- Egy mentőtiszt az előbb vizsgálta meg Manut. Koponyaűri vérzés. Többet én sem tudok. - hebegte Ferretti felügyelő gyermeteg zavarában, hiszen az mindig nehéz volt, amikor egy családtaggal kellett tudatnia, hogy egy hozzátartozója élete veszélyben forgott. A szőke orvosnő bár nem mondta,  érezte a kímélet szikráját, emiatt kedvesen biccentve hálát mondott a barna hajú nyomozónak, ezek után az orvosi táskával a hátán szaladt a kordonnal körbevont terepre  és szinte azonnal hozzá is kezdett a munkájához.

- Hogy érzed magad kicsim? Hol érzel fájdalmat? - érdeklődött Karin szelíden megsimogatva lánya arcát, aki erre válaszul gyöngéden anyja lábához érintette a kézfejét.

- Nem tudnám megmondani, mert mindenhol sajog. - suttogta Manuela száját reszketeg mosolyra húzva és mint általában, most is azon volt, hogy szenvedését egy mosollyal leplezve.

- A vérnyomása 190 per 120. Pulzus 200. Mit adjak? - tudakolta Heinemann szanitéc óvatos pillantással.

- A vérnyomását minél előbb le kell vinni. Félő, hogy a fejet ért ütés további károkat okozott az idegrendszerében. Minél előbb csináltatni kell egy MRI-t, hogy megtudjuk, nem romlott-e tovább a neurodegeneratív zavara. - felelte Thaler doktornő reszkető hangon.

<><><><><>

Lorenzo autója a Halli Klinika előtt parkolt le. Miután leállította a motort, Ferretti felügyelő az intenzív osztály felé vette az irányt és az első, akit a fotocellás ajtó nyílását követően Manuela kórterme előtt megpillantott, az Karin és Cecilia voltak. Thaler doktornő hátulról ölelte magához a Gruber lányt és úgy álltak meg az üvegablak túlsó oldalán. A szobában éppen zajlott a vizit, de azért Gruber doktornő érzékelte látogatóit és amikor a főorvos nem figyelt, szokásához híven, a kezével egy szívecske alakot formázva köszöntötte a szeretteit, akik szinte azonnal viszonozták is a gesztust. Mindeközben a barna hajú nyomozó megfontolt léptekkel közelített az intenzívre, végül a szőke orvosnő mellett megállva, annak hátát bátorítóan megsimogatva fejezte ki, hogy itt volt és adott esetben készen volt lelket önteni belé. Amíg körülötte halk beszélgetés zajlott, addig a barna hajú kislány kezét keresztbe fonva azonnali igazságot akart a családjuknak okozott fájdalmakért.

- Lorenzol! Tudsz már valamit? Sikerült kideríteni, hogy ki támadt a lányomra? - informálódott Karin visszafojtott sírással, hisz nem akarta kisebbik gyermekét még ennél is jobban megrémiszteni, de már nagyon szerette volna tudni, hogy ki és milyen ember volt képes az elsőszülöttjét kórházba juttatni. 

- Elrendeltem az átfogó nyomozást. Kihallgattam a tanúkat és a közeli kamerafelvételeket is többször átnéztem. Egyenlőre csak annyit tudok mondani, hogy egy nőt keresünk. Az ügyész 48 órát adott arra, hogy megtaláljam a tettest. - mondta Lorenzo színtelenül, komolyan, szakállát tehetetlenül megvakarva és bármennyire igyekezett tartani magát a felettesi utasításhoz, képtelen volt csak objektív résztvevője lennie ennek az ügynek, elvégre szíve hölgye volt az egyik érintett. A háromfős társaság ezt követően mély hallgatásba burkolózva figyelte az üvegablak túloldalán történteket. Ami ezt a szomorú csendet megtörte, az egy édes gyerekhang volt.

- Meg kell találnod azt, aki miatt a nővérem kórházba került. - jelentette ki a Gruber lány a nagy szemeivel, melynek képtelenség volt ellenállni, felnőttes szavaival pedig sikerült bárkit jobb kedvre derítenie.

- Meg fogom találni ezt a csúnya és gonosz nénit. Rendőr becsszó. Bízhatsz bennem kis tücsök. - vágta rá Ferretti felügyelő kezét a mellkasára téve megesküdve, ezt követően apa és lánya cinkosan, mint két szövetséges, összekacsintottak. Az aranyos párbeszédet követően az újraegyesült család legkisebb tagja távozott, hogy egy kicsit testvére mellett lehessen, a felnőttek viszont folytatták az előbb megkezdett társalgásukat.

- Szeretném neked megköszönni, amit a lányaimért teszel. Bár tudnám, hogy Martin most hogyan viselkedne a helyemben. - lehelte Karin tanácstalanul, egy alig látható félmosoly kíséretében. A csinos orvosnő sírós, mosolygós tekintetét látva az olasz nyomozó minden eddiginél tehetetlenebbnek érezte magát, ám be kellett látnia, hogy mindenki életében eljön az a pont, amikor elveszti az irányítást környezete történései felett és muszáj bíznia a sors kegyességében.

- Azt nem tudom, hogy Martin most mit mondana. De szerintem ő sem akarná, hogy emészd magad. Pihenj egy kicsit. Két napja nem aludtál. Elég, ha csak egyikünk szenved álmatlanságban. - állapította meg Lorenzo egy apró mosollyal az arcán, ezután teljesen ösztönösen kezet csókolt a vele szemben állónak, bízva abban, hogy így majd sikerül annak arcára mosolyt csalnia.

Napok múltán Manuela már otthon lábadozott. A feje továbbra is lüktetett, egyik karja meg gipszbe kötve gyógyulgatott, ellenben boldog volt, hogy ismét Nilssel és annak lányával lehetett. Heinemann szanitéc egy nagy tál reggelivel lépett be a nappaliba, ahol valami egészen mennyei élményben volt része. A hintaszékben Gruber doktornő szendergett, ölében a kenguruba rögzített egy éves csöppséggel és olyan benyomást keltettek, akik között máris mintha valami széttéphetetlen kötelék alakult volna ki. A békés álomnak az vetett véget, hogy a tálcán lévő egyik kanál véletlenül leesett a földre.

- Nem akartalak felébreszteni. Ha akarod, átveszem a picit. - sutyorogta Nils.

- Jó nekünk így. Örökké tudnám nézni őt. Olyan aranyos. A mama szerint nem akkor válunk anyává, amikor megszületik egy gyerek, hanem akkor, amikor minden szeretetünket egy védtelen apróságnak adjuk. Már én is tudom milyen érzés anyának lenni. - nyugtázta Manu erőtlenül, haloványan elmosolyodva, majd a hintaszékben előre-hátra billegve próbálta ébren tartani magát, nehogy elejtse a karjában szunyókálót.

- Mondtam már, hogy mennyire irigy vagyok rád? Emma melletted mindig olyan nyugodt. Jó, hogy vagy Manu. - közölte Heinemann szanitéc a lehető legbarátságosabban.

- Hidd el, sokszor nem érzem csodának az életem. Valószínűleg már tudsz róla, hogy beteg vagyok. Neurodegeneratív zavarom van. Hamarosan minden sejtem és szövetem elhal. Az első barátommal való szakítás válthatta ki. Legalábbis az orvos szerint. Néha azt kívánom, bárcsak itt lenne még Martin. Ő tudná, hogy mit kellene tenni. És gyógymódot is találna nekem. - pislogott Gruber doktornő laposan és szinte érezte, ahogy az arcára kiültek a könnyek.

- Ha Martin itt lenne, valószínűleg tudni akarná, hogy mi zajlik benned. Mi lenne, ha elmondanád, hogy mi történt a múltadban? Amikor beköltöztél hozzám, találtam néhány levelet a dobozaid között. És amíg a kórházban lábadoztál, felhívott a korábbi felettesed, Ostermeyer tábornok. Azt akarta tudni, hogy van-e köze a támadásnak a régi ügyedhez. Milyen régi ügyről van szó? - kíváncsiskodott Nils, miközben a hintaszékkel szemközti ágyon helyet foglalva várta a választ, ami csak nehézkesen akart feltörni a vele szemben ülőből.

- Az utolsó katonaságnál töltött héten történt. Kiképzésen voltam, mikor a mama felhívott, hogy Martin meghalt. Azt hittem, hogy csak egy rossz álom és mindjárt felébredek. Kaptam egy pánikrohamot, de úgy tettem, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Folytattam a kiképzést, de valami rosszul sült el és véletlenül meglőttem az egyik társamat. A lövés a karján érte, de a lökés erejétől hátraesett és több métert zuhant. - sóhajtott fel Manuela letargikusan, minden szempontból gyengének érezve önmagát.

- Nem voltál hibás. Emberek vagyunk, érzésekkel. Én nem ismertem a Hegyidoktort, de a halál mindig szomorú. Kiváltképp azért, mert aznap Clarát, Torstent és Jenset is elvesztettétek. - vélekedett Heinemann szanitéc és hogy szavainak nyomatékot adjon, kicsit előredőlt, kezét pedig a másik fél térdére helyezte.

- Lehetek őszinte? Régen utáltam Martint és nem akartam megérteni, hogy a mama mennyire szerette őt. Okoskodónak és arrogánsnak tartottam. Hagytam, hogy Gregor és a nagynéném, Emilia ellene hangoljanak. Most viszont úgy hiányzik és nem értem, hogy miért kellett mindent eldobnia magától. A mama, Cecilia és Martin olyan szép család lehettek volna. A mai napig nem sikerült megértenem, hogy aznap mi történt odafent a hegyen. Miért kellett mind a négyüknek meghalnia? - értetlenkedett Gruber doktornő elcsukló hangon, végül sírásban tört ki és az egyetlen, ami meg tudta nyugtatni, az a finom babaillat volt és mivel jelen pillanatban mindenhez túl gyenge volt, az sem tűnt fel neki, ahogy a ház előtt egy baljós fekete furgon parkolt le.

<><><><><>

Manuelát és Nilset elrabolták. Gruber doktornő és Heinemann szanitéc tartózkodási helyzete továbbra sem volt ismeretes, noha a rendőrség gőzerővel dolgozott a lokalizáláson. Eközben a Medicopter támaszpontján Karin, Gina és Peter vették fel a szolgálatot. Az aggodalom mindenki arcára oda volt írva, amit mindenki másként viselt. Thaler doktornő a falnak támaszkodva nézett ki az ablakon, Aigner pilótanő viszont karba tett kézzel dőlt hátra a forgószékben, mialatt Berger szanitéc egy kancsó kamillateát főzött le maguknak. Egy váratlan pillanatban végre megérkezett a sziréna, a csipet csapat tagjai pedig a helikopterhez futottak, hogy elfoglalják jól megszokott üléseiket. Miután a rotorok fordulatszáma elérte a kellő százalékot, a gép a kar segítségével emelkedett a levegőbe. A bevetés pontosabb részleteit ezúttal nem a mentőközpont adta meg.

- Lorenzo Ferretti a Medicopter 117-nek! Figyeljetek rám! Sikerült Manuela mobilját lokalizálni. Ő és Nils a régi lőtér épületében vannak. Hamarosan mi is ott vagyunk. Legyetek óvatosak! Vége. - ismertette az esetet Lorenzo.

- Értettük és vége. - zárta le a beszélgetést Gina.

Ezzel egy időben a régi lőtér épületében Manuela a fejére mért ütésből csak nehezen nyerte vissza az eszméletét. Amikor végre ismét magához tért, a tarkójánál egy erős, éles fájdalomra lett figyelmes. Eleinte minden elmosódott volt és fátyolos, noha Nils arcszeszét már messziről megérezte, azonban őt magát sehol nem látta és a nagy csendességben is mindössze Heinemann szanitéc halk szuszogását vélte felfedezni. Nem sokkal később az emberrablásért felelős személy is megjelent, aki valósággal élvezte a félelemkeltést. Gruber doktornő vérmesen pattant fel a padlóról és úgy követelt magyarázatot.

- Hol van Nils? Mit csinált vele? - dohogta Manu, fejét önérzetesen felszegve, a rettegés legkisebb jelét sem kimutatva.

- Nils a közelben van és csak rajtad múlik, hogy életben marad, vagy ő is meghal, mint a barátom. Sokat tanakodtam azon, hogy hogyan öljelek meg. Aztán megláttam milyen cukin viselted gondját neki, meg a lányának és arra jutottam, hogy téged kell életben hagynom. Én is élek, a barátom viszont halott. Meghalt, mert megölted. - puffogott a fegyveres.

- Az egy fatális hiba volt. Senkit nem akartam megölni. Épp akkor tudtam meg, hogy meghalt a mostohaapám. - védekezett Gruber doktornő erélyes, érdes hangszínben.

- Tőled függ, hogy a kicsi Emma apja is meghal-e. Fogd a pisztolyt! Van három céltábla, amire lőnöd kell. Te választod ki, hogy a pisztolyban lévő egyetlen golyót melyik táblára lövöd ki. De vigyázz! Az egyik táblára Nilst is odakötöztem. Ha rosszul döntesz, újabb ártatlan hal meg a te hibádból. - morogta a támadó, miközben a másik fél kezébe nyomva egy pisztolyt várta, hogy az végre teljesítse a kapott parancsot. Néhány perces hezitálást követően úgy látszott, az erőszak győzedelmeskedett, ám mielőtt bármi végzetes történt volna, a hangárt váratlanul ellepték a rendőrök és a kommandósok és egy emberként vetették magukat a körözés alatt állóra.

- Mennyire kell betegnek lenni ahhoz, hogy valaki egy ilyen tervet eszeljen ki? A börtönben lesz ideje töprengeni. Jó pihizést! Vigyétek el! - jegyezte meg Lorenzo csipetnyi gúnnyal figyelve, ahogy a munkatársai elvezették a tettest. Miután ez megtörtént, a fiatal orvosnőhöz közelebb lépve győződött meg arról, hogy az valóban rendben volt. 

- Én jól vagyok. Megyek és megnézem Nilst. Te nyugtasd meg a mamát. - szipogta Manuela mivelhogy a távolból már hallani lehetett a mentőhelikopter közeledését, mire az olasz nyomozó a kérésnek eleget téve ment ki az épületből. A piros-sárga gép földet érését követően a csinos orvosnő izgatottan szaladt a lőtér bejáratához.

- Lorenzo! Merre van a lányom? Mondd, hogy nem esett baja! És Nils hogy van? - szólalt meg Thaler doktornő minden bátorságát összeszedve, kezét a másik fél vállára helyezve arra az esetre, hogy legyen kiben megkapaszkodnia, ha esetlegesen egy rossz hírt kapna.

- Mind a ketten jól vannak. Manu Nilssel van és arra kért, hogy nyugtassalak meg. - mosolyogta el magát Ferretti felügyelő, ezt követően kezét ölelésre nyitva hagyta, hogy a vele szemben álló a fejét a mellkasába fúrva megkönnyebbülten lélegezze ki az elmúlt napok negatív izgalmait és ahogy összeölelkeztek, az is remekül érzékelhető volt, hogy az anyai szív majd felrobbant a boldogságtól, elvégre most már minden a lehető legnagyobb rendben volt.

Egy héttel később az élet visszatért a rendes kerékvágásba és az emberrablás okozta idegesség már a múlté volt. A Gruber család birtokán és annak panziójában egy újabb dolgos munkanap vette kezdetét, viszont amíg a többiek a szállóvendégekkel voltak elfoglalva, addig Elisabeth a hálószobájába visszahúzódva, a pihe-puha franciaágyára ledőlve merengett az életén és megállás nélkül azzal a bizonyos belső hanggal hadakozott. Magánya szerencsére nem tartott sokáig, ugyanis a ház előtt Manuela robogója hajtott be. Miután a motor leállt, Gruber doktornő a sisakját levéve, egy doboz fagylalttal indult meg a szobák felé, ahol Ostermeyer doktornő egy szerető, meleg ölelés kíséretében szorított neki helyet.

- Megkaptam az üzeneted Eli. Látni akartál? - puhatolózott Manu könnyed mosollyal, mire a mellette ülő sóhajtott egy nagyot, de tudta és érezte, hogy jobb minél előbb túlesni a válaszadáson, ezért egyből a közepébe is vágott.

- Miután ott hagytam a Denali túracsoportot, visszamentem Tirolba, de Jens halála után képtelen voltam visszatérni a régi munkahelyemre. Egy idős, haldokló, török asszonynál kezdtem el dolgozni, mint gondozó. Nem sokkal a halála előtt ez az asszony bevallotta, hogy volt egy fia, akiről lemondott. - kezdett bele a mondandójába Eli, miközben kézfejével a halántékát megtámasztva az ágy támlájának dőlt.

- Csak nem azt akarod mondani, hogy az asszony, akit ápoltál, az Lorenzo mamája volt? - billentette oldalra a fejét Gruber doktornő erőteljes kíváncsisággal küzdve, majd a kezével a száját eltakarva lelkes izgatottsággal, mégis félve várta a továbbiakat, a kérdésére adott válasz pedig egy egyértelmű igen volt.

- Meryem asszony a férje halála után depressziós lett, ezért döntött úgy, hogy örökbe adja a fiát. - folytatta Ostermeyer doktornő, ám itt megint a szavába vágtak.

- És mi köze ennek hozzád? Úgy értem, hogy ezt eddig miért nem mondtad Lorenzónak is? - gondolkodott el Manuela. 

- Egyszer már említettem, hogy a szüleim gyakran fogadtak örökre intézetben élő gyerekeket. Mindig telve volt a lakás idegenekkel és a többségük mind velünk nőtt fel. Kivéve Lorenzót. A karambolt, amiben Lorenzo apja, vagyis a mostohaapja meghalt és minek hatására az anyja depressziós lett, azt az apám okozta. A nagy Ostermeyer tábornok eltussolt egy balesetet és amikor megtudta, hogy a figyelmetlenségével a legújabb kis kedvencének a családját tette tönkre, egészen egyszerűen megszabadult Lorenzótól. Visszaküldte őt az árvaházba, engem pedig megesketett, hogy hallgatok. Nem sokkal később Lorenzo kikerült az otthonból, mert az igazi apja magához vette, ám ekkor az élete még rosszabbra fordult, mert a mostohaanyja szívből gyűlölte őt. Külön éltünk, de Lorenzo és én gyakran hívtuk egymást. Nem sokkal a tizedik születésnapja után sírva hívott fel, hogy a mostohája megverte őt. Légy őszinte Manu! Hogy mondjam el a testvéremnek, hogy az apám miatt kellett elviselnie azt a sok megaláztatást? - hüppögte Elisabeth egyre inkább megkönnyebbülten, hogy annyi év titkolózás után most végre kiadta magából a lelkét nyomasztó titkot. Mindentől függetlenül a göndör fürtű tudta, hogy egy hosszú út kezdetén állt, kiváltképp azért, mert egy kellemetlen beszélgetés Lorenzo Ferrettivel még váratott magára. A kavargó érzések a barna hajú orvosnő számára is egyértelműek voltak, emiatt kötelességének tekintette megszólalni.

- Tudom milyen, amikor az ember egy mosoly mögé rejti a szenvedését. Örülök, hogy sikerült megszabadulnod ettől a tehertől és Lorenzo is biztosan meg fog érteni téged. Ő egy jó ember. De szerintem eljött az ideje annak, hogy végre nekikezdjünk a fagyinak. Mert többek között ez is a női lét egyik előnye. Ha rossz kedved van, halomszámra eheted az eper fagyit. És ha akarod, századjára is megnézhetjük a Pretty Womant. Ettől giccsesebb és nyálasabb filmet nem ismerek, de azt hiszem, most pont erre van szükségünk. - tette hozzá Gruber doktornő egyre inkább vigyorogva és a szobát betöltő önfeledt kacaj végre ismét életet vitt a szürke mindennapokba. A hatás természetesen nem maradhatott el, ami javarészt annak volt köszönhető, hogy a szóban forgó film minden körülmények között nyerő volt.

- Imádom, mikor Julia Roberts és Richard Gere egymásra találnak. És téged is imádlak cukipofi. Megengeded, hogy megpusziljalak? - rebegtette meg a szempilláit Ostermeyer doktornő játékosan, ezek után a másik félhez közelebb hajolva és annak arcára egy puszit nyomva, mind a ketten nevetve vágódtak hanyatt az ágyon.