„Minden nap elhozza az új kezdet csodáját. Számos előttünk álló pillanatot szokványos napnak látunk csupán, de mindannyiunknak megadatott a lehetőség, hogy különlegessé tegyük őket."

/Douglas Pagels/

2 évvel később

Innsbruck belvárosában egy őrült hajsza vette kezdetét. Nyikorgó kerekek, vad motorzúgás és halálos tempó. A szürke Mercedes és a fekete terepjáró egyre csak közelített a másikhoz, miközben egyik sofőr sem adta könnyen magát. Az üldözött autó tulajdonosa egyenesen Olaszországból érkezett és az új élet reményét várta az "Ausztria" feliratú határátkelési táblától. Sajnos ezen terv egy véletlen folytán csődöt mondott, hiszen nem messze a végállomástól, az üldöző jármű ismét rátalált. Barna haj és bronzos bőr, amihez egy majdnem 190 centiméteres magasság társult, azonban hiába a robosztus megjelenés, Lorenzo pulzusa a kilométerórán jelzett értékkel együtt emelkedett. Ferretti felügyelő ameddig csak lehetett, viszonozta a golyózáport, ám egy ponton túl okosabbnak találta meglépni, mint támadni. Egy váratlan pillanatban száznyolcvan fokos fordulatot vett, majd kihasználva az egyik lehajtót, sikerült magának egy kis egérutat nyernie. Miután lerázta a nyomába szegődőt, a mobilja után kapott és egy számára fontos személy, Elisabeth számát kezdte el tárcsázni. Az egykori mentőorvos, Ostermeyer doktornő szinte azonnal fogadta is a hívást. 

- Lorenzo, végre! Már nagyon vártam a hívásod. Sikerült épségben megérkezned Ellmauba? - szólt bele a vonalba Eli a rá jellemző csilingelő hangszínében, a lelke mélyén viszont hatalmas aggodalommal.

- Még el sem jutottam Ellmauig. Szerencsére sikerült leráznom a fekete terepjárót, de ezek nem adják fel. Már nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt hallgatni rád. Nem akarok még több ártatlant belekeverni. Nem bírnám elviselni, ha Karinnak valami baja esne. Olyan hirtelen csöppentem bele az életébe. - magyarázta Lorenzo rendőrös higgadtsággal, legbelül mégis forrongott a dühtől, ha azokra gondolt, akik emögött a rémes ügy mögött álltak.

- Nyugodj meg! Vegyél egy mély levegőt és figyelj rám! Lia és Manu mindent tudnak. Segíteni fognak neked. Csak annyi a dolgod, hogy tartsd magad a megbeszéltekhez és minden rendben lesz. Hamarosan én is repülőre ülök és megyek utánad. Addig is vigyázz magadra! Pusszancs és szeretlek! - válaszolta Ostermeyer doktornő a szavakat enyhén hadarva.

- Te vigyázz magadra, hugicám. Ha megérkeztem a házhoz, küldök egy üzenetet. Szeretlek és köszönöm! - tette hozzá Ferretti felügyelő, immáron mosollyal a hangjában, majd a telefon végeztével az anyósülésre dobta mobilját és az ujjaival a kormányon dobolva várta a legközelebbi benzinkút felbukkanását. 

Mindeközben a légimentők támaszpontján egy verőfényes tavaszi nap vette kezdetét. A fák lombkoronáját lágy szellő fújdogálta, miközben a Nap előbukkant a hegyek mögül. A Medicopter embereinek élete szép lassan visszatért a régi kerékvágásba, noha az elmúlt hetek és hónapok történései mindenki életére kihatással voltak. Bár a mai egy túl szép nap volt ahhoz, hogy az ember a múlton merengjen, a társalgó egyik körasztalán továbbra is ott díszelgett két, fekete szalaggal átkötött gyászfotó. Ez idő alatt a szolgálatot a megújult B-csapat vette fel. Karin az újdonsült asszisztense, Nils, valamint a régi-új kolléganő, Gina társaságában ült ki a körasztalhoz. Thaler doktornő és Heinemann szanitéc az elmaradt jelentéseiket gépelték, Aigner pilótanő viszont a reggeli lapokat olvasta át. A nyugodt perceknek a diszpécser hangja vetett véget. A központ egy rövid tájékoztatót adott az esetről, mialatt a háromfős csapat minden tagja a helikopterhez futott, hogy elfoglalják üléseiket. A műszerek egymás után kapcsolódtak fel, végül a gép a karok segítségével az égbe emelkedett. A jelentések megtételét követően a helyszínre vezető út néma csendben folytatódott tovább. A jóleső nyugalom azonban nem tartott sokáig.

- Mondd csak Nils! Sikerült már beleszoknod az apaságba? - kérdezősködött Gina a maga kíváncsi habitusával.

- Feleség nélkül eleinte minden nagyon nehéz volt. Ha az igazat akarod hallani, még mindig nem tudom elhinni, hogy Katharina képes volt a lányunk születését követően lelépni egy másikkal. Még csak el sem köszönt tőlünk. Egy cetliben tudatta velem, hogy nem akar anya lenni és valami másra vágyik. - sóhajtott Nils lemondóan.

- Az elmúlt két év mindenkinek nagyon nehéz volt. - állapította meg Aigner pilótanő, miközben egy jelentőségteljes pillantást vetett hátul ülő munkatársa irányába, aki erre válaszul, a szótlanságot megtörve maga is becsatlakozott a beszélgetésbe. 

- Nehéz időszak áll mögöttünk, de az a legfontosabb, hogy nem adtuk fel és kitartottunk. Valaki azt mondta, hogy az élet egy gyönyörű káosz. Azt hiszem igaza volt. - vágta rá Thaler doktornő csendesen, mégis optimistán, amitől az elöl lévők is elmosolyodtak. A társalgásnak nem sokkal később vége szakadt, ugyanis hála a gyors repülésnek, percekkel később már a szóban forgó terep fölött köröztek. Földet érést követően a piros-sárga mentőhelikopter oldalsó ajtói kinyíltak, a mentőorvosnő és az ápoló pedig a zsákokkal együtt szaladtak az ellátásra váróhoz. A sebesült egy nagyobb ütközést követően vérző fejjel feküdt az aszfalton, miközben a tűzoltók egyike igyekezett annak nyakát végig stabilan tartani. Ami a továbbiakat illette, az már a légimentőkre hárult.

- A vérnyomása 70 per 60. Oxigéntelítettség 88 százalék. - olvasta le az értékeket Nils, mire felettese mindössze egy aprót biccentett.

- Kérek egy ampulla Fentált és 0,5 mg Diazepamot! Tegyük fel rá a nyakfodrot és utána mehet a vákuumhordágyra. - adta ki az utasítást Karin, közben kedves mosolyt küldött a sérült felé, aki a sokkhatás miatt nem volt egészen magánál. Mialatt a mentősök dolgoztak, a hordágy is megérkezett, melyet a pilótahölgy közvetlenül a munkatársai mellé helyezett. A húsz perces ellátás végeztével, az EKG kijelzőjén mért értékek ismét normalizálódni látszódtak.

- Az előbb beszéltem a központtal. A Szent Ferenc Kórházban van egy szabad ágy. Ha nagyon sietek, tíz perc múlva ott is vagyunk. - szólalt meg Aigner pilótanő.

- Jelen pillanatban mást nem tehetünk érte. Induljunk! - mondta ki a végszót Thaler doktornő egy kis mosoly kíséretében.

<><><><><>

Ellmauban, a gyönyörű tiroli faluban egy újabb munkanap kezdődött meg. Az egykori rendelő mára ismét megnyitotta a kapuit. Új betegkör, új felszerelések, a színvonal viszont a régi. Mialatt a bejáratnál egy asszisztensnő köszöntötte az előjegyzetteket, addig a vizsgálóban egy húszas évei végén járó, sötétbarna hajú, középmagas, vékony hölgy vette magára hófehér köpenyét, hogy annak rendje és módja szerint fogadhassa a vizsgálatra várókat. Ellmau első női Hegyidoktora, aki Karin és első férje, Gregor házasságából született, szeretve tisztelt mostohaapja, Martin Gruber nyomdokaiba lépve, valamint annak vezetéknevét felvéve nyitotta meg praxisát. Miközben az udvaron egymás után parkoltak le az ellátásra várók, addig Manuela még gyorsan lefertőtlenítette az orvosi felszereléseket. Az iroda és annak berendezése is a letisztult stílust tükrözte, mely remekül illett tulajdonosa megjelenéséhez. A polcokon megannyi emlék sorakozott, többek között néhány fénykép azokból az időkből, amikor Gruber doktornő önkéntesként szolgált a katonaságnál. A reggeli készülődés lassan a végéhez ért, ám mielőtt az ajtó kinyílt volna, a mobil váratlanul megcsörrent. A hívó Elisabeth volt, akinek jelentkezésére már számítottak. A hívott fél szinte azonnal fogadta is Ostermeyer doktornő telefonját. 

- Eli! De jó ismét hallani felőled. Mesélj! Mi újság veletek? - kérdezte Manu, majd önfeledt mosolygással helyet foglalt a kényelmes karosszékben. 

- Velem minden rendben. Hála Sandynak, sikerült feldolgoznom a veszteséget. De inkább mesélj te! Mi újság a Gruberekkel? - felelte Eli egyre élénkebben, noha mondataiban továbbra is ott bujkált az elmúlt évek eseményeinek súlya.

- Ellmau mesés hely. Két év után végre kezdek belejönni a rendelő vezetésébe. A katonaságnál eltöltött évek után ez nagy váltás, de ennyivel tartoztam Martinnak. - vallotta meg Gruber doktornő, arcára pedig felváltva ült ki a mosoly és a szomorúság a szóban forgó személyre gondolván. Töprengéséből a másik fél zökkentette ki.

- Őszintén szólva engem jobban érdekel, hogy mi a helyzet Ceciliával. - tudakolta Ostermeyer doktornő modorosan.

- Te is ismered a mamát. Olyan, aki egyedül is helyt áll. Mindent összefog és egyben tart. Hála neki, a húgom egy gondtalan, boldog kislány. Ami Lorenzót illeti, Lián és rajtam kívül senki nem tud a kilétéről. Most viszont hallani akarom az egész történetet! - jelentette ki Manuela lényegre törően, hiszen az előtérből beszűrődő zajok alapján odakint már javában feltorlódtak a betegek.

- Az előző munkahelyén Lorenzo belekeveredett egy veszélyes ügybe. A főnökei rossz hírét keltették és ráküldtek valakit, hogy az megölje őt. Kénytelen volt hamis papírokkal a városba jönni és a szó szoros értelmében megváltoztatni az inkognitóját. Ezt még nem mondtam, de ő Karin első szerelme és Cecilia papája is. Jelen állapotában viszont én is alig ismerem fel őt, így jobb, ha nem mondasz a mamádnak semmit. Amit még kérdezni akartam babuci, hogy tulajdonképpen milyen kapcsolat volt Karin és Lorenzo között? Félek, hogy Lorenzo nem sokáig fog tudni titkolózni az anyukád előtt. - váltott témát Elisabeth, hangjában némi óvatossággal.

- Ferretti felügyelő volt a mama gimnazista barátja. Első szerelem volt, de sajnos hamar véget ért. Évekkel később, amikor anya és Martin külön éltek, a mama pedig Avignonban nyaralt, ismét találkozott Lorenzóval. Az avignoni körhintánál látták meg újra egymást, majd ebből a kapcsolatból született Cecilia. Ha nincs Gregor, a húgom egy szerető családban nőhetett volna fel. Egyébként mire ez a sok kérdés? Miért viseled ennyire a szíveden Lorenzo sorsát? És te most komolyan azt kéred tőlem, hogy titkolózzak a saját anyám előtt? - kíváncsiskodott Gruber doktornő, tudat alatt viszont tökéletesen tisztában volt azzal, hogy kérdésére úgysem fog magyarázatot kapni.

- Édes drága kicsi kincsem, a kiképzésen nem tanította meg nektek az apám, hogy a jó katona ismérve a türelem? Hamarosan a városba megyek és akkor minden kérdésedre választ kapsz. Törpicúr is üdvözöl téged. Szeretlek és pusszantom azt a cuki kis pofikádat! - búcsúzott el Ostermeyer doktornő dallamos hangon kacarászva, majd meg sem várva a választ, kinyomta a hívást. A beszélgetés végeztével a válaszok nélkül maradott értetlenül rázta meg a fejét, végül asszisztense figyelmeztetésének hatására az agyalást abbahagyva nekikezdett a munkájának. 

Ezzel egy időben a városi temető előtt egy sötétkék Mini Cooper parkolt le, melyből a motor leállítását követően Karin szállt ki egy hatalmas csokor fehér rózsával a kezében és úgy kereste fel annak a bizonyos személynek sírkövét. Két esztendő. Ennyi telt el azóta a baleset óta, aminek következtében Ellmau szeretett Hegyidoktora, Martin Gruber örökre távozott az élők sorából. Rövid időzés után sajnos eljött az újabb búcsú ideje, Thaler doktornő pedig egy szomorú mosollyal az arcán távozni kényszerült. A parkolóba menet lógó orral szemlélte a macskaköveket, a körülötte zajló események viszont hamar visszarángatták a valóságba. Az Olaszországból érkező Lorenzo épp a temetőkerttel szemközti benzinkúton tankolt, amikor egy ismeretlen fegyveres rátámadt. Ferretti felügyelő azon volt, hogy hatástalanítsa a támadóját, ám az erősebbnek bizonyult nála és egy határozott rúgással egy vaskerítéshez lökte. Mint egyetlen szemtanú, a szőke orvosnő is belekeveredett a zűrzavarba és mire észbe kapott, addigra már a barna hajú nyomozó háta mögött találta magát, aki teljes testével védeni próbálta őt. Ami ezt a feszült helyzetet megtörte, az egy mély, öblös, fenyegető hang volt.

- Ha csak egy hangot kiadtok, nektek annyi. A főnökeim szerint túlságosan pörögsz felügyelő. Inkább magaddal kellett volna törődnöd ahelyett, hogy nyomozol. - morogta a túszejtő.

- Mit akar velünk csinálni? - mondta Karin ijedten, minden bátorságát összeszedve kikukucskálva a széles vállak mögül.

- Ne aggódj szépségem, hamarosan meg fogod tudni. És most befelé a kocsimba! - vigyorgott a fegyveres groteszkül, mialatt túszait egyesével terelte a szóban forgó terepjáró irányába.

- Legalább a hölgyet engedje el. Velem van baja, nem? - jegyezte meg Ferretti felügyelő, válasz helyett azonban egy nagyobb ütést kapott az arcába, minek hatására elvesztette egyensúlyát és a földre zuhant.

<><><><><>

A Medicopter támaszpontján a délutáni műszakot az A-csapat vette fel. Gloria, Mats és Peter számára a mai egy nyugodt napnak bizonyult. Este hatig nem érkezett egyetlen bevetés sem, de azért mindenki talált magának elfoglaltságot. Vollmer pilóta a robotpilótát szerelte be, Berger szanitéc viszont egy nagy bögre kávéval a kezében foglalt helyet a hangárban lévő guruló leszállópályán. Magánya és elkeseredettsége lerítt az arcáról, ami a többiek figyelmét sem kerülhette el. Az egyedüllétet Gruber doktornő léptei szakították félbe. 

- Tehetek érted valamit Peter? - érdeklődött Lia szelíden, majd hasonlóan óvatos mozdulatokkal helyet is foglalt. 

- Minden olyan jól ment Sandra és köztem. Összeházasodtunk. Boldogok voltunk. Aztán jött Martinék balesete és minden megváltozott. Borzasztóan nehéz volt, hisz akkor nem csak Martint, de Clarát, Torstent és Jenset is elvesztettük. Bíztam benne, hogy a gyász majd összekovácsol minket. - lehelte Peter tanácstalanul, távolba révedő szemekkel.

- Én abban a balesetben a fivéremet vesztettem el, de szép lassan sikerült új életet kezdenem. Viszont mindenki másképp dolgozza fel a gyászt. Alexandra azért költözött el, hogy az anyjával legyen. Te is tudod, hogy Jens halála után Eli kis híján idegösszeomlást kapott. A lánya szeretete kellett ahhoz, hogy talpra tudjon állni. - nyugtázta Gruber doktornő halkan, mégis határozottan.

- Sandy nem csak a feleségem, hanem a bázis vezetője. Nem hagyhat itt mindent. Arról nem is beszélve, hogy Eli már réges-rég felgyógyult, ellenben Sandra továbbra sem jött haza. - húzta el a száját Berger szanitéc morcosan, hangját megemelve. A két fél közti beszélgetésnek a szolgálat első bevetése vetett véget. A központ egy rövid tájékoztatót adott az esetről, mialatt a háromfős társaság minden tagja elfoglalta ülését a gépben. Az oldalsó ajtók záródását követően a rotorok is megkezdték működésüket. Miután a fordulatszám elérte a kellő százalékot, a helikopter a karok közreműködésével a levegőbe emelkedett.

- Medicopter 117 a központnak! Kérem a bevetés további információit. - szólt a mikrofonba Vollmer pilóta, miközben a napszemüvegét magára véve várta, hogy fogadják a hívását. 

- Központ a Medicopter 117-nek. A városi temető parkolójában két személyt túszul ejtettek. Az esetről egy szabadnapos rendőr értesített minket. Az emberrabló egy fekete terepjárót vezet és jelenleg a B35-ös keleti szakaszán halad az elhagyatott raktárak irányába. A kommandósok is úton vannak. Álljanak át a rendőrök frekvenciájára és ne tegyenek semmit a rendőrség utasításai nélkül. Vége. - hangzott a diszpécser válasza, ezt követően a vonalkapcsolat megszakadt.

- Miért mindig mi kapjuk a túszejtéseket? A munka nehezét úgy is megint mi fogjuk elvégezni. - rántotta meg a vállát Mats.

- Jó meccs lesz ez is. - vonta le a következtetést Gloria.

Eközben a régi ramsaui raktárban Karin és Lorenzo összekapaszkodva, reszketve várták, hogy rabságuk véget érjen, mialatt elrablójuk odakint cigizve szívott egy kis friss levegőt. Noha különböző okokból nem került kimondásra, az elrabolt felek nagyon jól, sőt még annál is jobban ismerték egymást. Mi több, ők ketten valaha az első szerelmet jelentették egymás számára, csakhogy a sors fintora volt, hogy az olasz nyomozó nem fedhette fel inkognitóját a csinos orvosnő előtt, holott számos kérdést intézett volna hozzá, kezdve annak hogylététől, egészen addig, hogy miként teltek számára az elmúlt évek. Bármilyen bizarr is volt ebben a szituációban, Ferretti felügyelő szélesen vigyorogni kezdett a viszontlátás örömétől és határozottan képtelen volt gondolkodni Thaler doktornő közelében, amit az csak azért nem érzékelt, mert egymásnak háttal ültek. A környék és a raktár ürességébe mindössze kettejük beszélgetése vitt életet. 

- Jól érzi magát felügyelő? És a szája vérzik még? Lehet, hogy agyrázkódást kapott. Minél előbb kórházba kell vinni önt. Semmi szükség nem volt arra, hogy közém és a támadó közé álljon. Meg is hallhatott volna. - pityergett Karin csöndesen, lelkiismeret furdalással küszködve, miközben rémülten körbenézett a félig elsötétített helységben.

- Nyugodjon meg kisasszony! Erősebb ököl kell az én államnak. Inkább azt mondja meg, ön hogy érzi magát.  - sziszegte Lorenzo a fájdalomtól erőtlenül, miközben szavainak nyomatékot adva gyengéden rászorított a másik fél remegő kezére, aki a bátorító érintést követően már nem érezte magát annyira egyedül.

- Velem minden rendben, de ha már meg kell halnom, szeretném megtudni, hogy miért. Kikről beszélt a fickó? Kik után nyomoz felügyelő? - folytatta Thaler doktornő, közben érezte, ahogy a mögötte ülő szorgosan dolgozott azon, hogy megpróbálja valahogy lehámozni magukról a csuklóikat szorító kötelet.

- Nyomozástechnikai okokból nem beszélhetek. Csak annyit mondhatok, hogy a túszejtő főnökei kegyetlenek és meg akarnak ölni. Hamis papírokkal, álnéven jöttem a városba és abban bízom, hogy hamarosan a nagyfőnök személyére is sikerül fényt derítenem. Amíg ő nincs meg, addig ezt a hálózatot sem számolhatom fel. - fortyogott Ferretti felügyelő halkan és hiába törte a fejét, egyszerűen képtelen volt előző munkahelyéről csak egyetlen embert megnevezni, mint lehetséges árulót, mivel jelen pillanatban bárkiből kinézte volna, hogy ő volt a tégla.

- Ha jól értem, azért érkezett hamis névvel, hogy ne találjanak magára? - gondolkodott el Karin, további kérdéseit viszont megtartotta magának, abból kiindulva, hogy ez nem a hozzá hasonló civilekre tartozott és bár nem mondta ki, de szívből csodálta a rendőröket, amiért képesek voltak ezekben a megfoghatatlan, keszekusza és logikára épülő bűnügyekben eligazodni.

- A túszejtőnk az egyetlen, aki tud a hollétemről. Feltéve, ha előtte nem értesítette már a banda többi tagját. Ebben az esetben, nekem végem. - fűzte hozzá Lorenzo zaklatottan és ahogy ezeket a szavakat kimondta, az ajtó először ki, majd megint becsukódott, az emberrabló pedig a kezében lévő benzineskanna tartalmát szétlocsolva tüzet gyújtott, ám ekkor valami váratlan történt.

- Itt a rendőrség beszél! Az épületet körülzártuk. Jöjjön ki felemelt kezekkel és engedje el a túszokat! - hallatszott be az egyik kommandós hangja, mire a raktárban lévők között kitört a nyugtalanság és mindenki tartott a számára nem túl kedvező végkifejlettől. A túszul ejtettek együttes erővel dobták le magukról a kötelet és szintén együtt vetették rá magukat a túszejtőre, mire az egy nagyobb ütést követően vérző fejjel, holtan rogyott a porba. 

- Az ajtó be van reteszelve. De az ablak nyitva van. Ott tudunk csak kimenekülni. - mutatott a tetőre Ferretti felügyelő és már készült is felmászni a korhadó gerendákra.

- Felügyelő, hallja ezt a hangot? Ez egy BK117-es. Hamarosan megmenekülünk. - derült fel Karin arca, ahogy a szétoszló füstben meglátta a piros-sárga helikopter és a csörlő végén himbálózó körvonalát. Percekkel később a felmentősereg végre földet ért.

- Karin! Mit keresel itt? Minket a rendőrök értesítettek és kértek meg rá, hogy kötélmentéssel szabadítsuk ki a túszokat. De, hogy pont téged kell megmentenem. - döbbent le Peter, végül gyorsan ráeszmélt, hogy magyarázatok helyett okosabb volt kimenekülni innen. A hevederek egymás után kerültek fel és amint a jel elhangzásra került, a kötél is megindult felfelé.

Tíz perc elteltével a kedélyek végre lecsillapodtak. A felgyújtott raktárban szép lassan eloszlott a füst, mialatt a tűzoltók, valamint a rendőrök tették a dolgukat. Karin a mentőhelikopter csúszótalpán foglalt helyet és a füstmérgezés hatására nagyokat köhögött, ennek ellenére boldog volt, hogy sikerült épségben megúszniuk ezt a napot és már nagyon várta, hogy végre ismét magához ölelhesse gyerekeit és szeretteit. Kicsivel később Lorenzo csatlakozott hozzá, aki szíve szerint most azonnal világgá is kürtölte volna valódi személyiségét és a másik féllel való magázódás is nehezére esett, ám kénytelen volt belátni, hogy ha életben akart maradni, tartania kellett magát bizonyos szabályokhoz. Az egykori szerelmesek egy ideig még néma csendben ültek, mivel csak nehezen találták meg a hangjukat. Thaler doktornő pedig maga se értette miért érezte szükségét annak, hogy közelebb húzódjon Ferretti felügyelőhöz, aki ettől akaratlanul is elmosolyodott.

- A kollégák megtalálták a túszejtő mobilját. Az elmúlt pár órában nem telefonált senkinek. - könnyebbült meg Lorenzo, mint aki újjászületett.

- Tehát a halott túszejtőn kívül más nem is tud a hollétéről. Vannak még csodák. - bólintott Karin örömtelien mosolyogva.

- Sajnos számomra még nem ért véget az ügy. Amíg meg nem találom az árulót, addig nem tudok nyugodtan aludni. - dünnyögte Ferretti felügyelő vehemensen, mivel nem ment a fejébe, hogy miként képes valaki feladni az elveit.

- A családomnak van egy kis panziója a közelben. Ha szeretné, nálunk mindig lesz egy szabad szoba. A Gruber birtok nincs messze. Hamar oda fog találni. Gondolja át! - ajánlotta fel Thaler doktornő kedvesen és bár nem esküdött volna meg rá, de a másik fél arcszesze valahonnan nagyon ismerős volt a számára.

Órákkal később a Nap nyugovóra tért. Sötétedést követően a Gruber birtokon élők többsége már mind visszavonult a szobába, Hans viszont addig képtelen volt békés álomra hajtani a fejét, amíg Gloriát otthon nem tudta. Várakozás közben tüzet gyújtott az udvar közepén, majd egy pohár bor társaságában kiült a teraszra. Fél órás várakozást követően az úgy várt autó végre felhajtott a birtokra vezető útra. Miután a motor leállt, Gruber doktornő a táskájával a vállán lépett közelebb a teraszon ülőhöz. A Gruber fiú egy rövid csókkal köszöntötte az érkezőt, ezután helyet szorított neki a padon. Bár az elmúlt két év életük legnehezebb két éve volt, azért akadtak örömteli események is. A kettejük közti fagyosságnak mára nyoma sem volt, mi több, ők ketten immáron férj és feleség voltak.

- Tudod Lia, folyton ugyanaz a kérdés kering a fejemben. Mit keresett Martin a hegyekben? - morfondírozott Hans gondterhelten, miközben lassan belekortyolt a finom nedűbe.

- Ez nekem sem világos. Mindig azt mondta, hogy utál síelni. - rebegte Lia és bár kívülről rideg volt és közönyös, legbelül rettentően szenvedett. A Gruber házaspár egy rövid csendet követően egymásnak dőlve élvezte a tűz melegét, noha a szóban forgó családtag hiányát továbbra sem tudták feldolgozni. Kis idő elteltével végül sikerült összeszedniük magukat, így a társalgás egy sokkal vidámabb mederben folytatódhatott tovább.

- Mondd csak Lia! Tulajdonképpen mi a helyzet a testvéreddel? Hogy is hívják? Lorenzo? Alig beszélsz róla és mintha fagyos lenne a viszonyotok. Egyáltalán hol van most? - nyomott egy puszit a Gruber fiú a mellette ülő vállára.

- Lorenzo az apám eltitkolt fia. Évekig élt nevelőszülőknél, amíg a papa magához nem vette. Anya sosem fogadta el, hogy megcsalták őt, ahogy Lorenzót sem fogadta el. Lorenzo és én nagyon sokáig közel álltunk egymáshoz, de ez egy idő után megváltozott. Ami részben az én hibám is. A sokadik családi veszekedés után meguntam, hogy mindig én legyek a békéltető. De most inkább beszéljünk kettőnkről! A madridi kórház visszaigazolt. Már a jövő hónapban kezdhetek a kutatólaborban. Alig várom, hogy te, Sofia és én végre új életet kezdjünk Spanyolországban. - pusmogta Gruber doktornő álmosan, gondosan ügyelve arra, hogy még véletlenül se fedje fel testvére inkognitóját.

- Én a magam részéről addig nem tudom itt hagyni Ellmaut, amíg ki nem derítem, hogy Martinnak miért kellett meghalnia. - tiltakozott Hans.

- Életem legszebb éveit töltöttem Ellmauban, a panzió megnyitása pedig segített elterelni a figyelmemet Martin elvesztéséről. De a madridi munka a nagy álmom és nem akarok lemondani róla. Ahogyan rólad sem. -  makacskodott Gloria, majd bízva abban, hogy a másik fél meggondolja magát, ajkaira varázsolta legcsábítóbb mosolyát. 

<><><><><>

Kedves Olvasóim!

Remélem, hogy az új sztori felkeltette az érdeklődéseteket és a továbbiakban is velem, illetve kedvenc hőseitekkel tartotok majd. 😉