Manfred egy fáradt sóhaj közepette lehuppant a reptér hideg padlójára, és míg az utastájékoztató a vihar miatt hangosan recsegte a törölt járatok sorát, kényelembe helyezte magát. Lefeküdt pihenni, mint a régi szép időkben, amikor a fiúkkal hosszú órákat kellett várniuk a parkolókban, mire jött valaki, aki felvette őket. Egyik újdonsült táskáját a feje alá tette be, másikra a lábait pakolta fel. Kényelmesen bevackolta magát az alváshoz, de a berlini reptér nyüzsgése, a recsegő bemondó hangja túl idegennek hatott, és idegen környezetben nem volt képes nyugodtan pihenni.

- Nem vagyok normális - sóhajtott fel, miközben megdörzsölte az arcát. Egy pillanattal később eszmélt rá, hogy még nem állt át az agya, és hogy még mindig pastut beszélt. Halkan, egyszerre szórakozottan és elkínzottan felkuncogott ezen a tényen.

Jobb dolga híján elővette a telefonját. Ördögi kísértés fogta el attól, hogy felhívja Rahimot. Ott hagyott neki egy telefont, három kontakttal a névjegyzékben, beüzemelt Instagram oldallal, és egy rövid üzenettel, hogy utóbbi oldalt tessék szépen használni és képeket meg videókat megosztani, mert így tud majd munkát keresni magának, mint idegenvezető és tolmács. Ebben volt a biznisz, a megélhetés, akár tetszett ez Rahimnak, akár nem. És Manfred a kis üzenetben megígérte, hogy a srácokkal fel fogják futtatni az oldalát. Axel egészen felbátorodott egy utazáshoz, míg Luke motoros baráti körében akadtak világjáró lelkek, akik csak a megfelelő alkalomra vártak. Persze Manfred azt is megírta neki, hogy az első pár alkalommal majd Dimitrivel és Shell-lel intézik a posztokat, amíg Rahim is kitapasztalja az Instagramot.

Szinte látta maga előtt az afgán szórakozott, gunyoros mosolyát, ahogyan a szemét forgatva röhögött az egészen. Manfred mélyen felsóhajtott. Talán hasonló fejet vághatott arra is, mikor a névjegyzékben a kapitánya telefonszáma mellett ott szerepelt Vaskáé, és persze Rahim apjáé. A két orosszal pedig Rahimé lehetett szinte a fél világ, olyan összeköttetéseik voltak.

Manfredot mardosta a tudat, hogy nem tudott rendesen elköszönni. Hogy úgy kellett elhagynia a kis lakást, ahogyan a hajnali napsugarak fényében eltűnő éjszakai árnyak.

Maradt volna még. Bejárta volna Rahimmal az ország minden zegét és zugát. Megismerte volna végre igazán a második otthonát olyannak, amilyen volt. Színesnek, zajosnak, sokszor koszosnak és ijesztően primitívnek... Tele olyasfajta vendégszeretettel rendelkező emberekkel, akiket nyugati körökben aligha találna. Hiába vérzett a szíve a szigorú és ostobának tűnő szabályok miatt, szerette az országot. De mindez ellenére, mégsem bírt volna egy napnál is tovább maradni annál, amennyit maradt. Nem azok után, hogy Dimitri írt neki.

„Hiányzol."

Nem írt sem többet, sem kevesebbet. A Parunban töltött napok alatt kibeszélgették magukat videóban és írásban is. De Dimitri egyszer sem mondta ki igazán azt, ami ott rejtőzött minden szóban és pillantásban. Aztán, ahogyan visszatértek a hegyekbe, Dimitri sem írt „feleslegesen", hiszen tudta, hogy Manfred csupán napokkal később fogja tudni elolvasni az üzeneteit. Másfelől pedig megértette, hogy Manfrednak szüksége volt arra, hogy elszakadjon a nagyvilágtól és minden olyantól, amire addig jóval több figyelmet, energiát fordított, mint a saját lelki világára és traumáinak feldolgozására. Aztán abban a szerda hajnali órában, amikor talán az álmatlanság és magány annyira meggyötörte Dimitrit, hogy nem tudta tovább elviselni, mégiscsak írt.

Manfred éppen csak a kijelzőn felbukkanó értesítést látta. Fogalma sem volt, hogyan történhetett mindez. Legalábbis épeszű magyarázatot nem talált rá. A telefonja ki volt kapcsolva, a kietlen barlangban pedig nem volt térerő. Az üzenetet mégis megkapta, és látta. Mindezt pedig olyasfajta jelnek vette, amit nem hagyhatott figyelmen kívül.

- Az időjárást nincs kedved megbuherálni? - kérdezte maga elé motyogva, miközben a dögcédulák mellé fűzött gyűrűt morzsolgatta.

Lopva kipillantott a reptér hatalmas üvegablakán, de a szél még mindig tombolt odakint, olyasfajta özönvízzel elzúdítva a repteret, amiben egyetlen épeszű pilóta sem szállt volna fel. Megzörrent a zsebében a telefon. Manfred a homlokát ráncolva elővette, vetett egy pillantást a kijelzőn felbukkanó értesítésre, miszerint messengeren saját magától kapott üzenetet. Egy aprócska emoji formájában, ahol a néger kisfickó tiltakozóan keresztbe tette maga előtt a két kezét. Manfred felkuncogott, a szemét forgatta.

- De beszédes lettél.

Újabb üzenet ugrott fel, ezúttal egy középső ujjat mutató emoji formájában. Manfred halkan kuncogott, a mellkasára fektette a telefont. Elmerengve a reptér plafonját bámulta.

- El akarlak engedni - suttogta maga elé. - Ideje lenne. Békében nyugodhatnál... De te erre elkezdesz nekem ilyeneket művelni. Esküszöm, szándékosan csinálsz mást, mint amire kérnélek - tette hozzá némi szemforgatással, majd felsóhajtott. Ismét megzizzent a telefon. Újabb emojik bukkantak fel.

„👨🏿❤️👀🫵🏿😊💕🧑🏻‍❤️‍🧑🏼"

Manfred grimaszolva pislogott. Emberke, szív, szem, Uncle Sam mutató keze, szívecskék és két, ezúttal fehér fickócska köztük szívvel.

- Sammy, a morze nem lenne egyszerűbb? - sóhajtott fel.

„🤕"

A bekötött fejű emoji válasz láttán Manfred édesen elmosolyodott.

- Tudom, tudom. Nem volt soha az erősséged - felelte gyengéden. Ezúttal nem érkezett más reakció, így kénytelen volt visszatérni a hosszabb üzenet megfejtéséhez. Hosszasan nézte a jeleket, próbálva kitalálni, mit akarhatott Sam tőle.

- Szeretnéd látni, hogy... - gondolkozott hangosan. - Hogy boldog vagyok és szerelmes? Vagy azt szeretnéd látni, hogy boldog párkapcsolatban vagyok?

„🤔🤷🏿‍♂️"

Gondolkozó emoji és egy újabb kisember volt a válasz, aki széttárta a két kezét. Manfred felkuncogott.

- Gondolkozol, de igazából nem tudod, vagy mindegy, hogy a kettő közül melyik?

„🖕🏿"

Az újabb középső ujjas válaszon Manfred ismét csak mosolygott.

- Jól van, nem szivatlak, tudom, hogy nehéz - szólt szemforgatva, a telefont a mellkasára fektetve.

Ismét a plafont bámulta, fogalma sem volt, mit kezdjen az érzelmekkel, amik elfogták. A boldogsággal, ami elöntötte attól, hogy Sam mellette volt, és nem csak képes volt kommunikálni, de akarta is mindezt. Míg a másik oldalon beléje mart a gondolat, hogy Sam ugyanolyan tébojgó lélek, mint Vaska babochkája, akivel a hegyekben találkoztak. Nyugalmat akart volna végre kívánni és adni a párjának. Manfred szemét könnyek öntötték el.

- Örülök, hogy itt vagy - suttogta reszketeg hangon. - De nem akarom, hogy kényszerből maradj mellettem. Betartottad az ígéreted. Innentől boldogulok. Mindent elrendeztünk, Sammy, nincs több elvarratlan szál. Szabad vagy. Menj békével, bármi is van odaát. De ha... Ha mégis maradnál... - Manfred hangja elcsuklott a könnyek közt, keserédesen elmosolyodott. - Önfejű szamár voltál mindig is. Rád bízom. Tudod, hogy nálunk mindig akad hely a családnak.

Várta a választ, de az nem érkezett ezúttal. Talán sikerült zavarba hoznia Samet, vagy éppen csak a megfelelő emojikat nem találta egykori párja. Manfred fáradtan felsóhajtott, az utastájékoztatót hallgatta. Szeretett volna pihenni pár órát, de a reptérrel még mindig nem békült ki. Egy ideig nem is fog tudni kibékülni a modern világ nyüzsgésével. De majd megszokja, ha anno sikerült visszarázódnia, akkor ezúttal is sikerülni fog. Maximum pár éjszakát a földön fog aludni, mire a teste azt mondja, nem fogja mindent elnyelő fekete lyuknak hinni a puha ágymatracot. Sköll biztosan morcos lesz érte, nem szeretett a földön aludni. Mindezen elmosolyodott. Borzasztóan hiányzott neki, és csupán reménykedni mert abban, hogy ezzel a húzással nem sértette meg négylábú barátját. Hat év együttlét után egyik napról a másikra egyszerűen kisétált az életéből. Sköll biztosan nem értette, de talán Hati és Dimitri enyhíteni tudott a bánatán. A videóhívások pedig biztosan megnyugtatták. Azt persze nem érthette a németjuhász, hogy Manfred miért nem hozhatta magával, és hogy a veterán sosem bocsájtotta volna meg magának, ha Sköllel történik valami a kis utazásuk alatt. Sköll nagyvárosi kutya volt, az az egy-két kirándulás, amire elmentek, a nyomába sem ért a Hindukusban töltött hónapoknak. De nemsokára ismét együtt lehetnek majd. Pár órányi repülőút kellett csak hozzá. Manfred felsóhajtott. Remélte, hogy hamar el fog ülni a vihar, és hogy még időben haza fog tudni érni. Szerette volna meglepni Dimitrit, maholnap születésnapja lesz.

Ismét kézbe vette a telefont, megnyitotta a messengert, ahol még mindig olvasatlan üzenetként virított Dimitri vallomása. Elérhetőnek jelezte a profilt, pedig New Orleansban hajnalok hajnalán járt az idő. Manfred keserűen elmosolyodott, megnyitotta a beszélgetést.

„Nekem is hiányzol."

Alighogy elküldte az üzenetet, Dimitri aprócska profilképe azonnal a beszélgetés aljára ugrott. Manfred elmosolyodott, remélte, hogy jobb kedvre tudta deríteni mindezzel a tárlatvezetőt.

„Nem tudsz aludni?" kérdezte Manfred kíváncsian, amire reakcióként egy kínosan nevető emojit kapott.

„Lebuktam" szólt Dimitri válasza. Aztán tovább hullámzott a három kis pöty az üzenet alatt. „Gondolkoztam. Rólad. Rólunk. Sok mindenről. Egyébként hogy vagytok? Merre jártok?"

Manfred hirtelen nem tudta, mit írjon. Túl sok információ zúdult egyszerre a nyakába. Dimitri gondolkozott, méghozzá kettejükről... De mégis mit? És ha mindezt figyelembe veszi, akkor az a „hiányzol", talán még annál is többet jelenthetett, mint Manfred eddig hitte? Senki másnak nem hiányzott annyira, hogy azt az illető meg is írja neki. Dimitri volt az egyetlen. Vajon az a „hiányzol" magába foglalta a magányos éjszakák tépelődését? Mikor az ember az álmok világában keresett vigaszt? Mert csupán ott lehetett azzal, akit szeretett? És mégis mit feleljen Dimitri kérdéseire? Meglepetésnek szánta, hogy haza utazik. Rahimtól pedig két idegtépő napja köszönt el. Azóta nem beszéltek. Mondjuk nem mintha annyi ideje lett volna Manfrednak ilyen dolgokra.

Alighogy Berlinbe érkezett, randevúznia kellett Rahim apjával, beszámolva mindenről, ami történt. Majd találkozott Franz és Charlie papával, (aki mint kiderült, a nyár egy részét Németországban töltötte), hogy átbeszéljék a végrendeleteket. Manfred utálta az efféle dolgokat, nem akart tudomást venni arról, hogy Franz betöltötte a száznegyedik évét, (habár ebből húszat minimum letagadhatott volna), míg Charlie papa a kilencvenkilencediket taposta, és bőszen készült a bűvös százasra. Arról meg végképp nem akart tudni, miféle drámát fog maga után vonni az, hogy Charlie is minden ingóságát őrá akarja hagyni. Manfred próbálta a lelkére beszélni az öreget, emlékeztetve, hogy a megboldogult lányának amúgy van két gyereke, de Charlie tudomást sem akart venni az unokái létezéséről. Azok ketten sosem foglalkoztak vele, akkor ő miért foglalkozzon azzal, hogy a nevüket a végrendeletbe írja? Látni sem akarta őket. Manfred ezzel nem tudott vitatkozni, de mint fattyú, aki egyik szülejének sem kellett, nem értette az öregek logikáját. Mielőtt pedig Charlie papa felbosszanthatta volna magát, Manfred kitűzte a fehér zászlót, és beletörődött abba, hogy újabb indokkal fog bővülni a két kistestvér gyűlölködésének listája.

„Zavarok?" ugrott fel egy újabb üzenet Dimitritől. Manfred megrázta a fejét.

„Nem. Csak elgondolkoztam" felelte kapkodva, majd folytatta őszintén, amennyire csak lehetett anélkül, hogy elrontotta volna a kigondolt meglepetést. „Két napja eljöttem."

„Hogyan?" kérdezett vissza Dimitri szinte azonnal. „Miért? Minden oké? Történt valami?"

„Nyugalom" felelte Manfred, mielőtt szerencsétlen Dimitri annál is jobban bepánikolhatott volna, mint amennyire tette. „Minden oké. Megbékéltem mindennel, ami történt. Rahim is összekaparta magát. Így két napja érzelgős búcsút vettünk. Még levelet is írt nekem. Sosem néztem volna ki belőle. De a lelke mélyén mégiscsak lappang benne némi orosz vér" gépelte le már-már kuncogva. Dimitri nevetős emojival reagált. „Minden rendben van, Dima. Ne aggódj! Még vannak elintézni valóim Berlinben. De az eltolódás már egy kicsit barátibb."

„Tíz és fél óra helyett, csak hét... Nem is értem, miért mondod, hogy barátibb" jegyezte meg Dimitri nevető emojikkal. Manfred elmosolyodott. „Azt a fél órát még mindig nem értem amúgy."

„Ha vigasztal, én sem. Na, Dima, nyugodj meg szépen, és menj aludni végre."

„De csak akkor, ha felhívsz."

Manfred mosolyogva a szemét forgatta, majd a telefonja ismét megzörrent, ezúttal saját magától kapott üzenetet egy kis telefon emoji formájában.

- Persze, hogy fel fogom hívni, nem ment el az eszem... Legalábbis nem annyira, hogy ne akarnám hallani a hangját - mormogta az orra alatt, majd áttért a névjegyzékbe, és kikereste Dimitri telefonszámát. Alig csengett kettőt a készülék, máris felcsendült benne Dimitri álomittas, mégis boldogan csengő hangja.

- Szívemre vettem volna, ha nem hívsz fel.

Manfred halkan kuncogott. Eddig is tisztában volt azzal, hogy hiányzott számára Dimitri, de amikor újra hallhatta a hangját, még erősebben tépett bele a tudat, hogy hosszú hónapok óta nem lehetett mellette. Szinte előre érezte, hogy a viszontlátás után alig lesz hajlandó elengedni a férfit a karjai közül.  Remélte, hogy Dimitri is hasonlóan érzett. És hogy készen fog állni arra, hogy Manfred hivatalosan is elhívja egy randira. Már éppen válaszolt volna, amikor ismét felcsendült az utastájékoztató. Dimitri pedig halkan kuncogott a zajok hallatán.

- Amint hallom, a reptéren csövezel.

- Igen, kicsit esik az eső, meg fúj a szél - felelte Manfred egy szemforgatás közepette, majd felkuncogott. - Bocs, ha az angolom kicsit keleties, még próbálom átállítani az agyam. Hogy vagy, Dima? Miért nem alszol? - kérdezte gyengéd aggodalommal. Dimitri felsóhajtott.

- Mondtam. Gondolkoztam.

- Értem. És azt nem akarod elmondani, mire jutottál?

- Nem - felelte csibészesen. Manfred a szemét forgatta, halkan nevetett. - Gyere haza, és elmondom.

- Rendben - felelte vigyorogva, majd felsóhajtott. Ismét meg kellett várnia az utastájékoztatót. Nem szerette ezeket a helyzeteket, háborúban annyira sem, mint nyugodt civil napokon. Miért nem lehetett kimondani, amit az ember mondani és a másik hallani akart? Talán Dimitri is azért mert élcelődni, mert úgy érezte, a veterán már biztonságos körökben mozgott. Manfred mély levegőt vett. Ha Dimitri nem lép, akkor majd ő maga. - Elő akarok bújni a srácoknak.

- Azta - felelte Dimitri őszinte döbbenettel. - Hűha, ez komoly lépés, Manny. Azta, alig tudok szóhoz jutni. Hallod, én most baromi büszke vagyok rád! De tényleg!

- Narniából már kikeveredtem, a ruhásszekrényből már könnyebb dolgom lesz kilépni - felelte Manfred némi gunyoros nevetés közepette. Dimitri tudtára akarta adni, hogy neki komoly tervei voltak. A tárlatvezető szórakozottan kuncogott.

- Ajánlom is, hogy előmásszál abból a ruhásszekrényből, mert terveim vannak veled.

Manfred szíve nagyot dobbant, elképedve pislogott maga elé, majd az arca teljesen kivörösödött a zavartól. Jól hallotta?

- Valóban? - kérdezett vissza fülig pirulva és mosolyogva. Dimitri vidáman nevetett.

- Valóban. Na, jóccakát!

- Hihetetlen vagy. Jó éjszakát - kacagott Manfred vidáman, és hagyta, hogy Dimitri rányomja a telefont.

A hívás után Manfred még hosszú perceken át csak mosolygott, a reptér plafonját bámulta, és immáron egy szemernyire sem érezte fáradtnak magát. Legszebb álmaiban sem hitte volna, hogy amíg távol lesznek egymástól, képesek elrendezni magukban mindent annak érdekében, hogy aztán együtt lehessenek. Az a röpke öt hónap egyazon pillanatban tűnt kevésnek és temérdek sok időnek. Manfred hitetlenkedve bámulta a plafont, Dimitri előtt az a tizenöt hosszú év is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy úgy érezze, képes lenne adni egy esélyt bármiféle párkapcsolatnak. Aztán megismerte Dimitrit, és olyasfajta célt kapott az életében, amiért érdemes volt küzdeni. Ebből állt az élete, de talán sokan másoké is. Küzdeni azért, hogy az álmok valóra váljanak. És a boldogság, az igaz szerelem pedig olyan álom volt, amiért ostoba lett volna nem küzdeni. Manfred mosolyogva felsóhajtott, majd vetett egy pillantást a telefonjára, amikor az megzörrent a mellkasán. Újabb emoji saját magától. Egy fáslival bekötötött szív.

„❤️‍🩹”

Manfred keserédesen mosolygott, a képernyőn vöröslő szívet nézte hosszú percekig. És minél tovább nézte, a szeme sarkából annál tisztában látott maga mellett egy alakot, aki a táskára pakolt lába mellett ücsörgött. Tudta, ha a mellette ülőre fókuszálna a tekintete, az azonnal eltűnne a szeme elől. Így hát a telefonja képernyőjét nézte, egyre mélyebbre engedve a szívében mindazt, amit az a befáslizott szívecske jelentett. Gyógyuló félben volt a lelke, a szíve. De a sebeit esze ágában sem volt elfeledni. Úgy akart rájuk tekinteni, mint azokra a japán edényekre, amiket törés után arannyal ragasztottak össze. Protézis kezébe fogta a telefont, még mindig a képernyőt nézte, miközben vakon odanyújtotta balját a lábánál ülő homokszín, terepmintás egyenruhát viselő férfinak. Látta a szeme sarkából, ahogyan Sam meglepetten feléje fordult, majd édesen elmosolyodott, és a keze után nyúlt. Nem tudta megérinteni, Manfred kézfeje mégis bizsergni kezdett. Elmosolyodott a furcsa érintéstől.

- Akkor velünk maradsz? - kérdezte Manfred halkan. Sam elmosolyodott, bólintott. Manfred telefonja ismét megrezzent.

„👨🏿❤️👀🫵🏿🧑🏻‍❤️‍🧑🏼💍”

Manfred könnyes tekintettel, mosolyogva nézte a felbukkant emojikat. Emberke, szív, szem, mutatókéz, ismét a két kisfickó, akik közt szívecske lebegett, majd egy gyűrű. Eddig észre sem vette, hogy a két kisfickó közül az egyiknek fekete volt a haja, a másiknak szőkésbarna. Manfred mosolygott, miközben a szeme sarkán kibuggyant egy könnycsepp.

- Messze vagyunk még attól, Sammy - suttogta maga elé mosolyogva. - De örülök, hogy látni szeretnéd, hogy ilyen komolyra forduljon a dolog. Először bőven elég, ha randi meghívásra igennel felel.

Válaszul egy nevetős, majd kacsintó emoji érkezett. Manfred maga is mosolygott, a szemét forgatta a válaszon, miszerint nem volt miért aggódnia. Aztán felbukkant egy újabb üzenet, egy levélpapír formájában. Manfred meglepetten pislogott a kis emojira, majd halkan felnevetett, amikor utána jött egy afgán zászló is. Meg a néger kisember egy fül emojival.

- Ó, szóval a telefonomban simán garázdálkodhatsz, de a táskámban már nem? - kérdezett rá szórakozottan. Ezúttal csend felelt számára. Visszafektette a telefont a mellkasára, és kissé talán vonakodva, de bal kézzel a feje alatt pihenő táska külön zsebébe nyúlt Rahim leveléért. - Jól van, felolvasom, de előre szólok, hogy nem megy olyan gyorsan a fordítás pasturól angolra.

„Manfred,

Nem vagyok a szavak embere, de azért megpróbálkozom életem első és utolsó levelével, amivel búcsúzni tudok tőled. Kibaszott undorítóan nyálas és érzelgős lesz, keríts zsebkendőt, vagy tudom is én.

Haragszom rád, és nagyon jól tudod, miért. Halott szívvel születtem, és halott voltam negyvenegy éven át. Aztán megjelentél a semmiből, és feltámasztottad ezt a halott szívet. Pedig nem kértelek rá. És nem csak feltámasztottad, de megtanítottad élni... szeretni. Ha kérdeznéd, maradtam volna halott. De akkor nem élhettem volna át nyomorult életem legszebb 108 napját.

Légy büszke magadra, Manfred Wittmann, és ajánlom, hogy azzal az önelégült pofáddal olvasd ezeket a sorokat, amivel minduntalan fel tudtad baszni az agyamat. Ha nem így teszed, hanem azzal az arccal olvasod, ami azokat az éjszakákat juttatja az eszembe, amikor egész éjjel ázol a kurva hideg esőben, szélben és az égbolt egyetlen fekete maszlag, mert még villámok sincsenek... Akkor inkább nem is akarom látni az arcodat. Inkább lőjenek még vagy háromszor hátba, az is kellemesebb érzés, mint téged nézni, mikor saját magad emészted.

Tudom, hogy nem ez volt a terved. Az én terveim közt sem szerepelt ez az egész érzelgős nyavalya.

Az igazat megvallva, nekem tetszett ez a kis nyaralás. Még ha cserébe olyan érzelmeim is vannak, amik túl bonyolultak ahhoz, hogy szavakba öntsem őket. Egyik szó sem tűnik megfelelőnek. Ha találok is olyat, amiről azt hiszem, hogy jó lehet, kimondva már pont olyan, mint az ember fogai közé ragadt homok csikorgása. Egyik szó sem adja vissza azt, amit éreztem, ha rád néztem, ha mosolyogni láttalak, ha hallottam a nevetésed. Azokról a percekről pedig ne is beszéljünk, amikkel megajándékoztál. Hát ez kibaszott kétértelműre sikeredett.

Valamiért azt szeretném, hogy ez az egész ne jelentsen semmit egyikünknek sem. Mert ha nem jelent semmit, akkor nem fáj, vagy nem annyira fáj, mint ahogyan akkor fájna, ha beismernénk mindent.

Megpróbálok őszinte lenni, és bevallani, hogy mocskosul fáj így utólag minden. Túl sokszor bántottalak meg, még ha nem is mutattad. És mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy nem érdemeltem meg azt a szeretetet, amivel szerettél.

Tudom, azt írtam, hogy haragszom rád. De ez nem igaz, vagyis... nem csak ennyiből áll az egész, még ha próbálom is elhitetni magammal. Ez annál jóval bonyolultabb, és kérlek, kíméld meg a levelemet a szánakozó pillantásaidtól. Tudod, hogy mennyit szenvedek ezekkel a sorokkal és érzelmekkel, de azt is tudod, hogy megérdemlem ezt a szenvedést. Többet is érdemelnék, bárki bármit mond. Ettől függetlenül maradok az a faszkalap, aki mindig is voltam. Vagyis megpróbálok az maradni, habár ezt a háborút már abban a pillanatban elvesztettem, hogy törődni kezdtem veled. Ezért is kérlek meg most arra, hogy tartsd be az ígéreted. Jó? Kérlek. Ígérem, nem öletem meg magam. Már van okom élni, adtál egy célt, amiért élni akarok. Tudod, milyen ez.

Ahogyan azt is tudod, hogy sosem hittem semmiben, hogy soha semmiért és senkiért nem imádkoztam. De az, hogy te megjelentél az életemben, nem csak most, hanem régen is, valami olyan dolognak a műve, amiért egy ideje úgy érzem, hogy hálásnak kellene lennem. Majd hálát adok Allahnak, amiért az útjaink keresztezték egymást. Talán még imádkozni is fogok érted, Manfred Wittmann. Hogy épségben hazatérj a szeretteidhez, és azért is, hogy boldog életed legyen. Remélem, még találkozunk.”

وروره، خدای دې برکت درکړي.*
رحیم

⛰️ Vége ⛰️

Rahimmal még találkozni fogunk a "Társkeresésre képesítve" kötetben.

*Testvér, Allah áldjon meg.
Rahim