Némán figyelte, ahogyan a lángok közt izzó ágak lassacskán elfeketedtek, apró darabokra hullottak szét, majd hamuvá porladtak. A tábortűz közepére dobott ágak sokkal hamarabb égtek el, mint azok, amik a szélen heverve éppen csak érintve voltak egy-egy lángnyelv által. Rahim szája keserű mosolyra rándult. Az életüket látta ezekben az egyszerű ágakban. Fiatalon, nem törődve semmivel, milyen pompás tűzzel égtek. Azt hitték, hogy olyan áldozatot hoznak, aminek fényével és melegével jó szolgálatot tesznek. Nem érdekelte őket a fájdalom, hogy miféle sebeket szereztek, miközben porrá égnek. Rahim lemondóan felsóhajtott, egy kis gallyat a tűzbe dobott, majd lehajtott fejjel, lopva az alvó veterán irányába pillantott. A tábortűz gyengéd vöröse ott táncolt a nyugodt arcvonásokon, fakó sebhelyeket simogatva, és megcsillanva a lenőtt hajfesték alól felbukkanó, ősz szálakon.

Manfred nem mesélt neki azokról az ősz hajszálakról, amik ott fehérlettek a halántékánál. Vajon régóta viselte és rejtegette őket? Az elszenvedett traumákba őszült bele? Vagy csak azon emberek közé tartozott, akik genetikailag hamarabb kezdtek őszülni és kopaszodni? Annyi mindent tudott Manfredról és mégis oly keveset. Talán egy élet is kevés lenne ahhoz, hogy valójában megismerje ezt az embert. Már ha Manfred egyáltalán engedné, hogy megismerje őt. Ha nem csupán egy részletet mutatna csak magából. Rahim szórakozottan elmosolyodott az ezer arcú színész gondolatától. Hogy mennyire komplikált a világ, és mennyire hamis és bizonytalan minden, ami benne él. Nem lehet már semmiben bízni. Eszébe jutott, mikor Manfred gyanakvóan nézett egy kupac követ, mígnem rájött, csupán a képzelete játszott vele, és nem bujkált skorpió a kövek közt. Hogy óvatos volt-e vagy a katonai szolgálat tette paranoiássá, azt talán maga sem tudta volna megmondani, de a figyelme sosem lankadt addig, amíg biztonságban nem érezte magát.

De mi kellett ahhoz, hogy az ember bízzon? Bármiben is? Egy kupac kőben, egy hófedte hegyoldalban, netán fegyverben vagy az emberekben, akik körbeveszik nap mint nap. A kövek bármikor rejthetnek kígyót, skorpiót, a havas hegyoldal megcsúszhat az ember lába alatt, lavinát képezve, ami mindent magával ragad. A fegyverek is meghibásodhatnak, cserben hagyhatják a gazdájukat. És az emberek? Mégis hogyan lehet bennük bízni, ha oly sokan álarcot viselnek? Az átlag ember nem lát ezen maszkok mögé. Akkor mi alapján bízza rá az életét egy másik emberre? Honnan tudja, kiben lehet bízni?

Lopva visszapillantott Manfredra, felidézve magában az első közös bevetéseket. Benne megbízott, voltak fenntartásai olykor, de sosem okozott számára csalódást a kapitánya. De amikor másfél évvel később visszakerült a csapathoz, és Axel parancsait kellett volna követnie? Megrázta a fejét. Abban az emberben csak bajtársként bízott, de soha nem tudott volna úgy bízni benne, mint vezérében. Volt, akiben ennyire sem bízott, mert tudta, látta, mi rejtőzik az álarc mögött. Hogy ott bujkált az a mocskos kis skorpió a kövek közt. Neki volt ehhez tapasztalata, tudta, kiben bízhat, kiben nem. Megtanulta a leckét még gyerekként. De egy átlagos, hétköznapi ember mégis mire hagyatkozik, mikor kilép az utcára, vagy ha felszáll egy buszra, netán beül egy taxiba? Honnan tudja, hogy nem fog bántódása esni? Honnan meríti a bizalmát?

Rahim a tábortűz lángjait nézte, elmerengve megannyi olyan gondolaton, amiken azelőtt sosem tépelődött. Nagyon sok dologra nem talált választ egészen addig, amíg elég mélyre nem ásott. Amíg fel nem idézte gyerekkorából azokat az éveket, amikor Wafi tanítani próbálta őt. Mikor elmagyarázta számára, miért is van szükségük vallásra és a vallás által alátámasztott szabályokra. Hogy mindezek nélkül a társadalom és a világ olyasfajta káoszba torkollana, mint olykor a nurisztáni íjászversenyek. Mikor az emberek összekapnak az eredmény miatt, és az addigi békés verseny tömegverekedésbe torkollik, mígnem a rendészet fegyveres erővel csitítja le a népet. Szabályok és társadalmi normák nélkül az emberiség pusztulásra ítéltetett. De nagyon sok különbség volt egyes társadalmak közt. És Rahim tudta, hogy azért félnek nagyon sokan a kultúrától, amiben él, mert nem értik a működését. Ahogyan azt sem értik, hogy miféle káoszt szült a hazájában hosszú évek háborúskodása, és hogy ezen a káoszon nem lehet máshogy, csupán erős kézzel rendet teremteni. És Rahim nem bánta ezt, mert ahogyan a nyugatiak, úgy ő is félt másoktól. Félt attól, amit Manfred és a fiai mellett tapasztalt. Emlékezett, Kiko és Ramirez mennyit küzdött azért, hogy amerikai állampolgárságot kapjanak, hogy jórészt emiatt csaptak fel a seregbe. Hogy Manfredot mennyit bántották a származása miatt, a nagyapja háborús múltja miatt. És hogy Sam Anderson is azért vált azzá a seggfejjé, akit ő is megismert, mert egyetlen bűne a puszta bőrszíne volt.

Rahim keserűen elmosolyodott, a karkötője gyöngyeit simogatta. A többiek is talán hasonló, de elhallgatott történettel rendelkeztek. Talán nem volt mit veszíteniük, nem volt igazán senki, aki sírt volna utánuk. És talán pont emiatt működött olyan jól a csapat, mikor igazán megismerték egymást. Mindannyian kivert kóborkutyái voltak a társadalomnak. Nem volt családjuk, így hát kerestek és csináltak maguknak egyet. Lopva ismét felpillantott az alvó veteránra, elgondolkozva, hogy vajon Manfred tudta-e akkoriban, hogy mit csinált. Vagy csupán évekkel később jött rá, mikor kicsit megöregedett és tisztábban látta a múlt eseményeit, mint akkor, amikor megélte őket. Mi vezérelhette abban, hogy kézben tartsa a fiait? A jövő biztosan nem, abban nem hitt, akkoriban mindannyian a jelennek éltek, nem törődtek azzal, mit hozhatnak az eljövendő napok. Valamit mégiscsak tudhatott, valamit látott bennük, amit még ők maguk sem láttak. Rahim nem értette, honnan fakadt Manfred kitartása, a bizalom, amivel fordult idegenek felé, és még azon bajtársak felé is, akik nem láttak benne mást csak egy náci fattyát.

Szerette volna tudni, hogy nem ábrándult ki egykori kapitánya? Hogy maradhatott emberséges, mikor embertelenül bántak vele. Tény, viselt egy páncélt, vastag volt a bőre, de nem vesztette el a hitét, mint ahogyan Rahim elvesztette. Pedig gyerekként még hitt a jóban, hogy Allah majd segít neki, ha úgy hozza a sors. De nem nyújtott neki segítő kezet, és nem engedte őt önerőből sem talpra állni. Egyre mélyebbre és mélyebbre zuhant, mígnem már nem volt hova tovább. Mikor már csak a halál maradt számára. És akkor a semmiből felbukkant ez az eszement őrült. Rahim szája mosolyba rándult, visszanézett az alvó veteránra. Manfred segítő kezet nyújtott neki, mikor már elvesztette minden hitét. És majd' húsz évvel később visszajött hozzá. Mintha tudta volna, hogy szüksége van rá. De ezúttal nem golyózáportól és gránátoktól mentette meg, hanem önmagától. A méregtől, amivel gyerekkora óta mérgezte magát.

Rahim halkan felsóhajtott, majd kipillantott a barlangból. A hófedte hegycsúcsokra felhők ereszkedtek alá, ezüstös folyamként csillogtak a holdfényben. Szép látvány volt. Lopva vetett egy pillantást Manfredra, majd amilyen halkan csak lehetett, maga mögött hagyta őt. Megborzongott az éjszakai hidegben, amikor kilépett a barlang száján. A tábortűz melege után vágyakozott, míg a szíve egy másik része a csillagos égboltot szerette volna fürkészni. Halkan felsóhajtott, lehellete fehér fellegként emelkedett a magasba. A sötét eget kémlelte, a milliónyi csillagot, amik drágakőként ragyogtak fel, majd tekintetét az ezüstös folyamra emelte, ami lomhán áthömpölygött a sötét hegyek közt. Hiányozni fog neki a Hindu Kush, minden átokverte kövével, pókjával és kecskeszaros útjával együtt. Az utolsó éjszakájuk volt a hegységben, és nem értette, Manfred miért nem akarta élvezni az utolsó órákat, mielőtt örök búcsút venne. Talán nem örökre szólna a búcsú? Vissza akarna még térni ide? Rahim lemondóan felsóhajtott, megborzongott a hidegben. A felkarját dörzsölve hátranézett a válla felett, majd vissza a csillagos égboltra.

- Ne hitegessél - suttogta bele az éjszakába. - Nem fogok ábrándozni. Az a gyerekek dolga, meg az ostobáké. Nem fogok olyan szavára adni, aki az én szavaimat is semmibe vette. Veled ellentétben Manfred meghallgatott, ha mond valamit azt... A kurva életbe is. - Rahim káromkodva felsóhajtott, összefonta a mellkasa előtt a kezét, vetve egy utálatos pillantást az égbolt felé. - Ezért küldted, nem igaz? Mert azt a nyelvet beszélte, amit én. Eltévedtem, és csak egy ilyen eszelős őrült tudott visszaterelni az útra, amit talán szántál nekem. De mi a fasz szükség volt erre a kitérőre akkor? Miért hagytál cserben, mikor szükségem volt rád? - kérdezte fogcsikorgatva, küzdve olyan érzelmekkel és könnyekkel, amiket harminc éve érzett utoljára. Rahim tekintete az égboltot pásztázta, de az éjszaka csendes volt, csupán a szél suttogott a hegyek közt. Csalódás, fájdalom és harag furcsa egyvelege marcangolta. - Miért? Mi szükség volt erre az egészre? Lehettem volna jó ember, családdal, gyerekkel, unokával. De elfordultál tőlem, mikor gyerekként szükségem lett volna rád - szólt könnyek közt elcsukló hangon. - Miért? Miért hagytál cserben? Az egyetlen kibaszott jó dolog, ami valaha is történt velem az ez az ember. Aki meghallgatott, aki törődött velem, aki visszajött húsz év után, mert bízott bennem, mert tudta, hogy számíthat rám... - Rahim torkán akadt a szó, és a felismeréstől kibuggyant egy könnycsepp a szeme sarkán. - Miatta? - kérdezte hitetlenkedve. - Ezért nem hagytál soha megdögleni? Mert tudtad, hogy szükségünk van a másikra? Tudtad, hogy vissza fog jönni? Nem értem. Mit érdekel ő téged? Neki más istene van, már ha egyáltalán hisz valamiben - tette hozzá mormogva. - Miért foglalkozol vele? Mi olyat... Oh. - Rahim felsóhajtott. - A tisztelet miatt, igaz? Mert tisztelt téged és azokat, akik a szavaid követték. Mert nem tett olyat, amivel magára haragította volna. Ezért? - kérdezte az éjszakába suttogva, de választ nem kapott.

Rahim a szemét forgatva felsóhajtott, mikor feltámadt a szél, átdörzsölte a felkarját, hogy melegen tartsa magát.

- Kevésbé érezném magam őrültnek, ha mondjuk válaszolnál, vagy valami - morgolódott az orra alatt. - Lehet, Manfrednak igaza van, és már süket vagyok hallani bármit is. De ha igaz, hogy te küldted... akkor hálával kéne tartoznom, nem? Neked is, meg neki is, hogy hallgatott rád és elviselt engem. Csak azt mondd meg, hogy a jó bánatba tudom én ezt meghálálni? - kérdezte elkeseredve, majd összefont karral aprót legyintett. - Veled ezt rendezem majd, de Manfred el fog utazni, és lehet, többet nem látom. Vele mégis hogyan? Hogyan lehet hálát kifejezni? Szavakkal? Tettekkel? Hogyan? És ha szeretni akarom, amíg itt van, mégis hogy csinálom? Egyáltalán mi az hogy szeretni? Hogy működik? Ahhoz, hogy törődj valakivel, szeretni kell? Vagy lehet anélkül is valakivel törődni? Az, hogy foglalkozunk egymással, az már szeretet? Mikor pakolt el nekem piát, mikor magához ölelt, mert tudta, hogy fázni fogok. És amikor hoztam le neki havat a hegyről, hogy a csonkjait borogassa? Vagy amikor azt mondtam neki, hogy a testvérem? Ez már szeretet?

Rahim lemondóan sóhajtott, mikor csupán a szélzúgás felelt számára.

- Kérlek, ne várd, hogy magamtól jöjjek rá a válaszra - suttogta. - Én ehhez hülye vagyok. Te is tudod. Ahogyan azt is, hogy félek ilyet kérdezni olyantól, aki válaszolni is tudna.

Válaszokban reménykedve a csillagos eget és a szél zúgását figyelte, de az éjszaka néma maradt. Hiába figyelt, hiába várt. Lemondóan felsóhajtott. Fázott, egyedül maradt a gondolataival. A magány érzete pedig megtépázta a szívét. Nem tudta elképzelni az eljövendő napokat, heteket, hónapokat... Nem úgy, hogy Manfred távozni fog ismét az életéből. Marasztalni ugyanakkor nem merte. Rahim megborzongott a hideg éjszakában, ideje volt visszatérni a tábortűz mellé. Csendben visszaosont, a pokrócuk alá bújva visszakuporodott Manfred mellé. A szíve mégsem talált nyugalmat.

Viszafojtott lélegzettel figyelte az alvó veteránt, ahogyan a hollófekete hajon megcsillant a tábortűz aranyló fénye, és ahogyan a lángnyelvek melege gyengéden a férfi arcát simogatták. Félve az érzelmektől, melyek nem hagyták Rahimot nyugodni, remegő kezét Manfred arcához emelte. Nem volt mersze megérinteni, torkában dobogó szívvel csupán a levegőt simogatta pár centivel a napbarna bőr felett. Félt, hogy felriasztja, hogy mindent elront. Az utolsó éjszakájuk volt a hegyekben, az utolsó esélye, hogy szeresse ezt a férfit. Rahim idegesen nyelt egyet, remegő ujjait egészen addig közelítette Manfred arcához, mígnem ujjbegye a veterán halántékát érintette. Ijedten megrezzent, elkapta a kezét, pedig ő volt az, aki megérintette a másikat. Arra számított, hogy Manfred felriad majd, de nem így történt, csendben aludt tovább. Rahim reszketve felsóhajtott, teljesen megbolondult. Ismét megemelte a kezét, és mutatóujjával finoman, akár a tábortűz fényei végigsimított Manfred homlokán, halántékán, óvatosan félrefésülve egy kósza tincset. A veterán szemhéja megremegett, a légzése megváltozott, de nem adta jelét annak, hogy teljesen magához tért volna. Rahim szíve majd' kiugrott a helyéről, úgy dobogott. Közelebb húzódott hozzá, és felbátorodva immáron a tenyerét rásimította a tábortűz fényétől meleg arca, hüvelykujjával finoman Manfred szemöldöke vonalát simogatta, ahol egy régi sebhely nyoma is húzódott. A veterán szemhéja ismét megremegett, a homlokán ráncok szaladtak össze, és miközben lomhán a hátára fordult, értelmetlen szavakat motyogott az orra alatt. Rahim ismét visszafojtotta a lélegzetét, csendben figyelt, miközben még mindig a sebhely vonalát simogatta hüvelykujjával. Manfred hunyorogva felnyitotta résnyire a szemét, majd grimaszolva lehunyta, mintha zavarta volna a tábortűz fénye, vagy csupán becsipásodott a szeme az alvás alatt. Mindezt még kétszer elismételte, mielőtt a még álomittas tekintete találkozott volna Rahim fürkésző pillantásával. Manfred arcára kiült egy fáradt mosoly, mélyen magába szívta a levegőt, mintha egy ásítást szeretett volna elfojtani, miközben fejét finoman Rahim keze felé döntötte.

- Ha nem ismernélek, most nagyon, de nagyon morcos lennék, amiért felkeltettél - suttogta Manfred álomittas hangon, majd halkan és gyermekien felkuncogott.

Rahim egy pillanatra megszédült a megkönnyebbüléstől, maga is elmosolyodott. Oldalra billentette a fejét, hogy kócos haja ne legyen útban számára, ne takarja ki a látványt, amit szeretett volna mélyen az emlékei közé vésni. Továbbra is Manfred arcát simogatta, hagyva, hogy felébredjen és az elméje kitisztuljon.

- Nézzenek oda, kisköcsög - suttogta a veterán mosolyogva. - Ki hitte volna, hogy ilyen gyengéd is tudsz lenni.

- Csak... szeretném, ha szép véget érne - sóhajtott fel Rahim keserűen. Manfred megértően, aprót bólintott neki, és egy aprócska fejmozdulattal jelzett számára, hogy szeretne felülni. Rahim hagyott neki helyet, maga is felült, megborzongott a hideg levegőtől, amikor a pokróc lecsúszott a válláról.

- Szép véget fog érni - ígérte neki Manfred olyasfajta gyengédséggel és meggyőződéssel, ami képes volt eloszlatni Rahim kétségeit. Közelebb húzódott Manfredhoz, mikor a veterán bal keze finoman végigsimított az arcán, és tarkójánál a hajába túrva óvatosan magához húzta őt.

Rahim lehunyta a szemét, mikor a homlokuk egymásénak simult. Halk sóhajjal engedett az érzéseknek, a békés nyugalomnak, ami lassacskán megszállta a testét. Együtt lélegzett Manfreddal, megélve és mélyen az emlékeibe vésve minden apró pillanatot. Az éjszaka csípős, hideg levegőjét, a tábortűz halk ropogását, Manfred gyengéd érintését, ahogyan a hajába túrva a fejét simogatta. Óvatosan elfordult a veterántól, és a fejét a vállára hajtva magához ölelte őt. Érezte a veterán szívének dobogását, ahogyan megtöltötte mellkasa üres oldalát. Boldogan fogadta Manfred érintését, ahogyan protézis keze ügyetlenül a hátára simult, próbálta magához ölelni, miközben baljával még mindig a hajába túrva a fejét simogatta. Gyengéden, óvón, olyasfajta szeretettel, amit mindaddig Rahim nem ismert és sosem tapasztalt. Lehunyt szemmel még szorosabban ölelte magához kapitányát, egyetlen és igaz barátját, aki óvatosan oldalra fordította a fejét, aprócska csókot nyomott a halántékára, mielőtt ismét nekidöntötte volna fejét az övének. Rahim szíve megremegett, suttogva káromkodott, mikor a szemét könnyek lepték el. Nem akart sírni. Nem akarta őt elengedni. Manfred halkan sustorgott, csitította őt, a fejét simogatta, hogy megnyugodjon.

- Minden rendben van, kisköcsög - suttogta édesen, újabb, leheletnyi csókot adva a halántékára. - Én is szeretlek.