A szellemjárás után hosszú napokkal Rahim még mindig érezni vélte éjszakánként a csontig hatoló, furcsa erőket. Eleinte próbált egyedül boldogulni velük, annyi forró teát eliszogatva, hogy már attól tartott az amerikai angolja majd brit akcentusra fog váltani, és majd olyan ostobaságokat fog mondani, minthogy „Isten óvja a Királynőt!". Aztán Manfred felvilágosította, hogy a Királynő már meghalt. Rahim köpni nyelni nem tudott az információra, nehezen hitte el, hogy megtörténhetett ilyesmi. Az ember bele tudott kényelmesedni abba, hogy az öregek a maguk furcsa halhatatlan módjukon éltek. Aztán egyszer csak mégis meghaltak.

Wafi is ezen öregek közé tartozott. Rahim kiskölyökként már úgy ismerte meg, hogy ősz volt a haja és ráncos az arca. Az elmúlt negyven évben pedig az öreg alig változott valamit, a haja és szakálla talán teljesen kifehéredett, meg az arcán mélyebbek lettek a ráncok, de mindezt leszámítva egy napot sem öregedett. Manfred is hasonlót mesélt a vérszerinti nagyapjáról, az már túl volt a századik évén, és mégis vígan tengette a napjait a birtokán, ahogyan az elmúlt hetven évben tette.

Rahimot furdalta a kíváncsiság, hogy a kapitánya tervez-e majd ilyen sokáig éldegélni. De a kérdést megtartotta magának, tudta, hogy a veterán azok közé tartozott, akiknek szükségük volt valamire, ami miatt élni akartak. Ha megvolt ez a valami az életükben, akkor képesek voltak a halál képébe röhögni, és a lehetetlent is véghez vinni. De ha elvesztették az indokot, ami miatt élni akartak, ami miatt képesek voltak elviselni a világ minden mocskát... Akkor már inkább megóvták magukat a hosszas és értelmetlennek tűnő szenvedéstől.

A szellemjárás óta Manfred sem talált igazán nyugalomra. Amikor tábort vertek, sokszor elővette az elorzott tárgyakat. A fényképet, amin a két fiatal szovjet állt, egy másik képet, amin egy kislányka mosolygott vidáman, nem szégyellve, hogy két elülső tejfoga helyén sötét luk tátongott. De a tárgyak közt szerepelt még egy nyakláncra fűzött kulcs és mellette egy képes medalion, ami egy aprócska lepkét őrzött. Rahim nem tudta, mit lehetett annyit nézegetni ezeken a tárgyakon, de Manfred valamiért rengeteg figyelmet szánt nekik. Nem merte tőle megkérdezni, miért? Sem azt, hogy mi járt közben a fejében. Azt ugyanakkor nem értette, miért akarta ezeket hazavinni a barátjának, ha a karkötőt tőle nem kérte vissza. Rahim elmormogott egy káromkodást az orra alatt, amiért nem tudta előkotorni emlékei közül, hogyan került hozzá az ékszer.

- Emlékszel arra a településre, ahol majdnem ott hagytad a fogadat? - kérdezte Manfred elgondolkozva.

Rahim a tábortűz mellett gubbasztó kapitányára pillantott, aki elmerengve a csillagos eget bámulta. Emlékezett arra a helyre és minden mocskára. Az átkozott helyiek fegyvereket rejtegettek és tálib harcosokat, akik aztán rajtuk is ütöttek, mikor úgy érezték, hogy veszélyesen közel kerültek a lelepleződéshez. Mocskos egy vérfürdő kerekedett az egészből.

- Emlékszem - felelte nyersen.

- És a kölykökre? - kérdezte Manfred még mindig az eget kémlelve. - Koszos kis piszkok voltak, köztük egy vagy talán kettő tiszta fiúcska.

- A táncos fiúkra gondolsz?

Manfred lassan bólintott, majd feléje fordult. Rahim gyomra fájó görcsbe fordult attól a sötét pillantástól, ahogyan a kapitánya nézett rá.

- Azóta sem ment ki a divatból, igaz?

- Igaz.

Az olyan dolgok, mint az embercsempészet, prostitúció és pedofília sosem fognak kimenni a divatból. Mindig lesz rá kereslet. Manfred lassan bólintott, elfordult tőle, hogy a tábortűz lángjait nézze. Rahim ennyiben hagyta a dolgot. A kapitánya talán azokra a kicsinosított kisfiúkra gondolt, akikkel összefutott a háborús évek alatt. Talán akkor is tudta, miért voltak jól tartva, szépen öltöztetve, talán tudta, hogy bérbe vették őket a szüleiktől, hogy nagyobb közönség előtt kellett táncolniuk, majd eltűrniük olyat, aminek sosem szabadott volna megtörténnie. Talán a kapitány eszébe jutottak azok a szövetséges afgán katonák, akiknek a járművébe beszálltak ezek a gyerekek, és valahova elvitték őket. De talán az is megfordult a fejében, hogy a saját katonáik közt is akadt olyan, aki igénybe vette ezeket a szolgáltatásokat.

- Te sosem akartál gyereket? - pillantott végül feléje Manfred.

Rahim hangosan felröhögött.

- Olyannak ismersz, aki képes lenne eltartani egy családot? - kérdezett vissza gúnyosan. - Az asszonyokkal meg úgyis csak a baj van. A fene se akarja hallgatni, mit kárognak a szigor miatt.

- Igaz, igaz - kuncogott Manfred jóízűen. - Nem is tudnálak elképzelni asszonnyal és gyerekkel.

- Én sem téged - vágta rá Rahim. A veterán egyetértően bólintott. - Pedig jól bánsz a kis mocskokkal.

- Rövid időkre jól megvagyok, Sam unokaöccseit is szeretem, a nagyobbik olyan fasz tud lenni, mint Sam volt - tette hozzá fintorogva, amitől Rahimnak ismét nevethetnékje támadt. - Le kellett rendeznem vele, ki a főnök. Azóta jól megvagyunk, de csak kis időkre.

- És Dimitri? Ő akar magának gyereket?

- Nem - felelte Manfred halkan. - Hati bőven elég neki. Négylábú, szőrös gyerek. Egyébként Dima jól bánik a gyerekekkel, de ha sajátja lenne, szerintem belerokkanna idegileg. Rettegne, hogy valamit elront, hogy a gyerek úgy járna, mint ő. Másfelől pedig fiatal és szabad lélek, nem olyan az életritmusa, amibe beleférne. És tudod, az az érdekes, hogy a fiatalabbak közt is egyre több az ilyen. Pedig aztán a politikusok ilyen meg olyan támogatásokkal dobálóznak! - tette hozzá szemforgatva. Rahim halkan nevetett rajta.

- Nálunk meg épp az ellenkezőjét akarják elérni - röhögött magában Rahim. - Hallottam olyan pletykákat, hogy Biden bácsi óvszert küldet ide, és egyéb hasznos dolgokat.

- A pletykák sosem pletykák - felelte Manfred szemforgatva. - Ez az egész egy nagy mocsok. A felszerelésünket szuvenírként árulják a piacon. Miközben a járműveinkkel és a fegyvereinkkel tartanak rendet.

- Egyébként mi a szart kerestél idekint? - kérdezte Rahim őszinte kíváncsisággal. - Német vagy, báró. Miért az USMC?

- Talán azért, mert amikor Vaska hozzánk került, állandóan a nyakán lógtam, és kértem, hogy meséljen - sóhajtott fel, aztán a szája mosolyba rándult. - Eleinte nem akart, mert fájt neki. Aztán... aztán mégis mesélni kezdett. A kék hegyekről, amik akkorára nőttek, hogy még a sasok sem tudnak átrepülni felette. Mesélt az éjszakákról, olyan égboltot lefestve, amiről azt állította, hogy még Van Gogh sem tudta volna megörökíteni - tette hozzá, miközben tekintetét a ragyogó, csillagos égboltra emelte. - Máshol nemigen látsz ilyet. Mesélt a sivatagról, a különféle bogarakról, megannyi olyan kalandról, amiről egy vidéki bárócska álmodni sem mert. Világot akartam látni, katona akartam lenni, ahogyan ők. Így Vaska megtanított mindenre, amire csak lehetett. Rengeteget mondogatta; „Figyeld csak meg, kölyök, azok a rohadt jenkik bele fognak ugatni abba, ami idekint folyik. Csak a megfelelő pillanatra várnak!"

- Tudok egy helyet, ahol szép szőnyeget árulnak a tornyokkal - felelte Rahim mint egy mellékesen, ahogyan eszébe jutott a történet hallatán Wafi egy ismerőse. Manfred szórakozottan elmosolyodott.

- Gondolkoztam ám, hogy onnan a szovjet kivonulást feldolgozó szőttest hazaviszem Vaskának - felelte gunyorosan. Rahim elmosolyodott.

- Egyébként mit gondolsz róla? Mármint a tornyokról.

- Azt, amit a Reichstag leégéséről is - felelte egy utálatos fintorral. - Lehet, hogy felesküdtem a jenkiknek, és igyekszem tiszteletben tartani mindazt, amiben hisznek... De nem azért jöttem ide, amiért ők küldtek. Világot akartam látni, és a srácaimat épségben hazavinni. Ez egy gyönyörű ország, Rahim, rengeteg gyönyörű emberrel. És nem ti tehettek arról, hogy a világ olyan, amilyen. Ahogyan a tálib barátainkat, úgy Hitleréket is meg lehetett volna állítani, de abból nincs pénz. Minden a pénzről szól. Ezért nem zavart soha egy pillanatig sem, hogy zsoldosként kerültél mellénk.

- Szomorú, hogy az ilyen okos emberek távol maradnak a politikától - sóhajtott fel Rahim fanyarul. Olyanoknak kellett volna irányítania az országokat, mint amilyen a kapitánya volt. Manfred halkan felkuncogott.

- Bókolsz itt nekem... - kuncogott jóízűen. - Isten őrizz. Amerikának hiába lenne szüksége okos emberekre, ha nem fogadják el őket. Rengeteg a fanatikus. És valamiért az sokkal logikusabb, hogy fegyveres támadásokra úgy reagálnak, hogy még több fegyver kell, hogy meg tudják védeni magukat - sóhajtott fel komoran, majd átdörzsölte a tenyerével az arcát. - Nemsokára választások lesznek ismét. Tudom, mi lesz belőle, és előre félek - tette hozzá sötéten. - Okosnak lenni nem könnyű, sőt... Nagyon sokszor szeretnék a boldog tudatlanságban élni.

- Miért nem költözöl haza a birtokra? - kérdezte Rahim csendesen, átérezve kapitánya minden fájdalmát és félelmét. Sokszor ő is szívesen maga mögött hagyta volna a világot, minden szarságával együtt. Manfred a fejét ingatta.

- Nincs ott semmim... Adlert leszámítva - felelte fájóan. - Az a szerencsétlen ló sokkal jobb társat érdemelt volna, felneveltem, aztán elhagytam őt. Pár évente meg tudtam látogatni pár napra, aztán azóta nem láttam, hogy a nagyapám elkergetett otthonról. Vaska szerint Adler még mindig vár rám...

- Meg tudom érteni. Olyan vagy, akit nehezen felednek el azok, akiknek volt szerencséje megismerni - jegyezte meg Rahim vigasztalóan. Manfred szája halovány mosolyra görbült. Biztosan jólesett neki ezt hallani, még ha valahol fájt is mindez neki. Rahim lesütötte a tekintetét, elgondolkozva bámulta a tábortűz fényében csillogó kavicsokat. Mondja el neki, hogy amikor Wafi teaházában meglátta őt, felismerte? És abban reménykedett, hogy valóban ő volt az? Lopva visszanézett Manfredra, aki a táncoló lángnyelveket nézte, miközben pólója alól előhúzta a dögcéduláit és azt morzsolgatta. Rahim halkan felsóhajtott. - Amikor Wafinál beléd futottam, felismertem a vonásaid - szólt halkan, magára vonva a veterán figyelmét. - És azzal az ostoba reménnyel néztem rád, hogy talán tényleg te vagy az. Röhejes gondolat volt, de aztán bebizonyítottad, hogy nem hiába reménykedtem. És bevallom, nagyon régóta nem éreztem magam olyan boldognak, mint aznap.

- Az érzés kölcsönös volt, kisköcsög - felelte Manfred, olyan édesen használva a becenevet, hogy Rahim beleborzongott. - Féltem visszajönni, szembenézni mindennel... De nem bántam meg. Tudtam, hogy számíthatok rád. Köszönöm.

Rahim aprót bólintott, egészen zavarba jött az érzelgéstől. Unottan körbenézett, hátha talál valamit, amivel lekötheti majd a figyelmét, de az éjszaka csendes volt, csupán a csillagos égboltban talált bármiféle nézni valót. Valóban szép volt, Kabulból nézve már nem volt ilyen szép, a városi fények bemocskolták. De a hegyekben nem volt semmi, ami megtörhette volna a milliónyi, ragyogó fény szépségét. Manfred mindeközben leheveredett mellé a hálózsákjára, és hanyagul magára rángatott egy pokrócot.

- Jó éjt - szólt Rahim, mrgelőzve a veteránt, aki mindezen döbbenten pislogott, majd halkan felkuncogott.

- Jó éjt - felelte Manfred mosolyogva.

~*~

Az esős napok ismét a barlangokba kergették őket. Rahim nem bánta, hogy pár napra kénytelenek voltak megpihenni. És talán a kapitány sem bánta, hogy pihentethette a lábát még azelőtt, hogy a protézis ismét kidörzsölte volna. Takaros kis barlangot sikerült találniuk, és jóval kényelmesebb volt így átvészelni az esőzést, mint egy átázott sátorban kuporogva. Mindemellett az eső jó partnerül szolgált a fürdéshez és a hosszú napok mocskát magába ivott ruhák tisztításához. Utóbbi feladat Rahimra hárult, habár Manfred olykor megpróbálkozott azzal, hogy egy kézzel boldogulva segítsen neki. Habár ezek a próbálkozások csúfosan elbuktak.

Rahim a nyársra tűzött húst nézte árgus szemmel, ahogyan kevéske zsír és víz csepegett ki belőle. A halk sercegés elvegyült az eső zúgásával, akárcsak a sült hús szaga a barlangba beszökő friss eső illatával. Rahim felsóhajtott, éhes volt, a gyomra fájóan korgott, és néha olyan hangokat idézett, mintha valamiféle furcsa szörnyecske lakott volna benne. Elmerengett, hogy amíg sül a hús, megnyit egy babkonzervet, de aztán letett róla. Még tíz percbe nem fog belepusztulni. Jót ebédel majd, aztán átalussza a délutánt. Mást úgysem nagyon tudott volna csinálni. A ruhák száradtak, amit meg kellett foltozni, azt pedig már megfoltozta a minap.

A barlangba besüvítő hideg szélfuvallattól megborzongott. Káromkodva magára rángatott egy pokrócot, és behúzódott egy szélvédettebb sarokba, hogy onnan vessen egy utálatos pillantást a kijárat felé. A haragja ugyanakkor hamar elszállt, amikor megpillantotta az esőben álló kapitányát. Rahim értetlenkedve felhorkantott, majd a pokrócába burkolódzva kibattyogott a barlang szájához, hogy élcelődve odakiálthasson a veteránnak; "Megvesztél, Fritz? Mit ácsorogsz az esőben?" De alighogy szólásra nyitotta száját, a szavak szertefoszlottak, mintha sosem léteztek volna, és csupán a zuhogó esőcseppek dobogása visszhangzott gondolatai közt. Némán figyelte az esőben álló férfit, aki lehajtott fejjel, a kezében tartott dögcédulát simogatta hüvelykujjával. Rahim reszketve felsóhajtott, a komor arcvonásokon alácsorduló vízcseppek útját fürkészte, és meg mert volna esküdni, könnycsepp is akadt köztük. Szívszorító látványt nyújtott. Ázott, kivert kutya volt a zord hegyek árnyékában. Rahim be akarta őt hívni, leültetni a tábortűz mellé, főzni neki egy teát, és talán még pár kedves szót is ki tudott volna préselni magából, hogy jobb kedvre derítse Manfredot, de tervei olyan hamar foszlottak szét, ahogyan éppen kigondolta őket. Valami láthatatlan és megfogalmazhatatlan némaságba taszította őt, hogy csupán csendes megfigyelője lehessen mindannak, ami zajlik körülötte.

Hallgass és figyelj... szólt egy hang a fejében, amely nem volt számára ismerős. Rahim nem tudta eldönteni, hogy hallucinált és véglegesen megbolondult, vagy maga Allah elégelte meg a hitetlenségét, és így próbálta megtéríteni őt. Ettől a gondolattól röhöghetnékje támadt volna, de az a valami kordában tartotta az érzelmeit és mimikáját. Egy pillanattal később pedig már nem tudta volna felidézni, miért akart volna nevetni. Így hát hallgatott és figyelt. Manfred arcát fürkészte, mely olyan búskomor volt, akár a hegységre rátelepedő fellegek. Aztán... mintha megrándult volna a szája csücske. Rahim a homlokát ráncolva figyelt, úgy hitte, csupán a képzelete játszott vele. De akkor Manfred ajkai ismét halovány mosolyba rándultak, és a veterán lassacskán az égbolt irányába emelte arcát. Lehunyt szemmel állt... és mosolygott. Rahim nem tudta mire vélni mindazt, amit látott, és a szomjúságot, amit érzett. Mintha a lelke kopár sivataggá vált volna. Ajkai elnyíltak, némán mozogtak, utánozták mindazt, amit látott, ahogyan a veterán mosolyogva nyelte a szájába eső vízcseppeket.

Rahimot keserves szomjúság kínozta, de nem is a víz, sokkal inkább a békével és nyugalommal átitatott boldogság után sóvárgott. Manfred mindeközben felkuncogott, megrázta a fejét, akár a vizes kutyák, ha bőrig áztak. Rahim fájóan nézte őt, látta, ahogyan a férfi testét és lelkét borító sebeket tisztára mosta az esővíz. Úgy tűnt, megannyi év után nyugalomra lelt, megbékélt a sebeivel... Rahim szíve összeszorult, amikor a veterán mosolyogva feléje pillantott. "Te nem jössz?" kérdezte őt az éjsötét szempár, mely úgy ragyogott, akár a legfényesebb csillagok az égen. Rahim reszketve húzta össze magán a pokrócot, alig láthatóan a fejét rázta. Nem. Nem... Könyörögve nézett vissza Manfredra, akinek lassacskán lelohadt a mosoly az arcáról.

"Nem akarom, hogy menj. Maradj... kérlek..." suttogta egy hang Rahim szíve mélyén. Nem állt még készen a búcsúra.

Tekintetét mindvégig a veterán sötét szempárján tartotta, miközben Manfred lassacskán eléje sétált, és vizes kezével egy kusza, göndörödő tincset félrefésült a füle mögé. Rahim megborzongott a hideg, vizes érintéstől, fájóan mosolygott, próbálva nyugtatni az aggodalommal telt pillantást, mely a vonásait fürkészte. Bocsánatot akart tőle kérni. Bocsánatot, amiért önző módon marasztalni akarta volna. Manfred nem tartozott ide, bármily szép is volt a hazugság, amivel mindenkit hitegetett. Messze, nagyon messze megannyi barát és család várta. Itt... itt nem volt senkije. Ide csupán nyaralni tért vissza, összegyűjteni a lelke elvesztett darabkáit. Talán mindet megtalálta, talán hiányzott még pár darab, de azzal már nem törődött. Nem volt értelme már tovább keresgélni. Ideje volt hazatérni...

Rahim szeme sarkán kicsordult egy könnycsepp, mikor Manfred vizes homloka az övének simult. Halkan felszipogott, megköszörülte a torkát, féken akarta tartani érzelmeit, bármily fájdalmat is vont mindez magával. Mintha ismét betörték volna a szegycsontját, mintha csontjai ismét össze akarták volna préselni a tüdejét és szívét egy láthatatlan erő súlya alatt.

- I'll fucking miss you... - nyögte ki magából könnyek közt elcsukló hangon, suttogva. - Bastard.

- Nekem is hiányozni fogsz - felelte Manfred csendesen.

Rahim torka összeszorult, káromkodni akart. Homlokát erősebben nekitolta Manfredének, karok nélkül átölelve őt. És a veterán megértette, mindig megértette, mit akart. A hajába markolva húzta magához, miközben homlokával már fájóan az övét nyomta. Rahim orrlyukai kitágultak, hangosan fújtatott, minden erejével saját érzelmei ellen küzdve.

- I hate you - szólt a fogait csikorgatva. Sírás fojtogatta, halkan felnyüszített, mikor immáron Manfred is fújtatva vette a levegőt. - I fucking hate you!

- Három nap - suttogta Manfred ziláltan. Rahim a fejét csóválta, miközben homlokát még mindig a veteránénak nyomta. "Kevés! Kevés!" Manfred reszketeg levegőt vett. - Három nap, Rahim. Tovább nem maradhatok. Az a három nap viszont a tied. Szeress, gyűlölj, amit akarsz... Nekem mindegy, az a három...

- Éppen erről van szó! - mordult fel Rahim, és ellökte magát Manfredtól. Egy dühödt kézmozdulattal letörölte arcáról a kicsordult könnyeket. - Hogy neked mindegy! Neked mit sem számít ez az egész! A kurva életbe is!

- Tényleg azt hiszed, nem számít? - kérdezett vissza a veterán élesen. - A fenébe is, Rahim! Ne gyere nekem azzal, hogy ez az egész nem jelent semmit! Nem lennék itt, ha így lenne!

- Hat hónapról volt szó - fordult vissza hirtelen hozzá Rahim, majd megragadta a veterán nyakában lógó dögcédulát, és azzal rántotta magához a férfit. - Hat hónapot ígértél nekem, Manfred Wittmann!

- A pénzedet...

- Szarom le a kurva dollárjaidat! - csattant fel élesen, farkasszemet nézve Manfreddal. "Nekem te kellesz, te... utolsó senkiházi seggfej!" - A nyakadat töröd egy olyan férfiért, aki nem képes viszonozni az érzelmeid. És amíg te idefent a kurva isten háta mögött próbálod rendbe szedni magadat mentálisan, addig a drágalátos szerelmed egy szőke bombázóval kurogat. A fenébe is, Manfred! Mi a faszért töröd magad feleslegesen azért a ruszkiért?!

- Azért töröm magam... - szólt reszketeg hangon a veterán. - Pont azért töröm, amiért jelenleg te is marasztalni próbálsz.

A felismeréstől elgyengülve, Rahim reszketve hátrált meg. Kedvelte őt... Kötődött hozzá... Jobban, mint valaha is szabadott volna. Nem szabad kötődnie, abból csupán csalódás származik és fájdalom. A pokrócba burkolódzva rogyott le a tábortűz mellé, de a vöröslő lángok nem tudták felmelegíteni jéghideg testét.

- Tizenhat éven át hallott voltam, Rahim... - folytatta Manfred csendesen. - Visszaadta az életem, a... a boldogságot. Tudom... mit érzel, Rahim. Nagyon jól tudom, hogy fáj, és ha nem lenne olyan bolond mód jó szíved, akkor láncra vernél és elrejtenél a világ elől, hogy soha senki ne találjon rám!

- Mellettem maradnál... - biccentett élettelenül. - De... - Rahim arcán lecsordult egy könnycsepp. - De semmi sem lenne olyan, mint most.

Manfred nem felelt semmit, csupán sóhajtott, és leült mellé a tábortűzhöz. Vizes felkarja az övének simult. Rahim a könnyeivel küzdött és a torkában nőtt gombóccal. Sehogy sem tudta lenyelni. Ahogyan a mellkasába gyúlt fájdalomtól sem tudott szabadulni, bármennyire szeretett volna. Nem akarta őt elveszíteni. A pattogó lángokat nézte, miközben a pokrócot Manfred válla fölé emelte. A veterán még közelebb húzódott hozzá, és a homlokát a vállára támasztotta.

- Sajnálom, Rahim... Sajnálom - suttogta reszketeg hangon. Rahim felhorkantott, próbálva féken tartani a könnyeit.

- Minden tengerészgyalogos olyan érzelgős kis picsa, mint te?

- Tényleg így akarod eltölteni azt a három napot? Egyedül is vissza tudok találni Kabulba.

"Ne merészelj!" Rahim dühösen felmordult.

- Haragszom rád, bassza meg.

- Tudom - sóhajtott fel Manfred. - Tudom... Én is haragszom. Haragszom, hogy haza akarnálak vinni, miközben tudom, hogy milyen elbaszott és félelmetes világ van odakint.

- Ez kedves - mormogta Rahim az orra alatt. Manfred befogadta volna őt, ahogyan régen is tette. Tartozott volna végre valahova, valakihez.

- Sajnálom, kisköcsög - suttogta a veterán, majd feltolta magát a válláról, és inkább a tábortűz felé fordult, a táncoló lángokat nézte.

- Ez nem egyszerű hazamenetel - pillantott feléje Rahim fájóan. Kellett lennie valaminek még a háttérben, aminek köze volt ahhoz a békéhez, ami miatt Manfred úgy érezte, kész hazamenni.

- Nem - sóhajtott fel. - Úgy érzem, most már meg tudok békélni mindennel, ami történt. És ez azt jelenti, hogy Sammy is békében tud nyugodni. Megígértettem vele, hogy mellettem fog maradni, amíg össze nem szedem magam. És velem volt, tudom... még mindig velem van. Ennél jobbat érdemel, nem akarom, hogy tovább szenvedjen két világ közt a saját önzőségem miatt.

- Ez nem önzőség, Manfred - felelte Rahim csendesen, egy aprócska ágat bedobva a tűzbe. - Anderson azon kevesek egyike volt, akire támaszkodni mertél. Az nem önzőség, hogy szeretnénk valaki olyat magunk mellett tudni, akire számíthatunk, akihez futhatunk, ha baj van. De tény, hogy van egy határ. És ezt megértem. Te viszont ne ostorozd magad. Értsd meg inkább, hogy a sebeknek idő kell.

- Most már jó úton vagyok. És azt hiszem, te is... - felelte egy halovány félmosollyal, Rahim felé fordulva, aki eleinte zavartan, majd kellemes melegséggel fogadta a gondolatot. Manfred mosolya keserédessé vált. - Habár sajnálom, hogy az útjaink szét fognak válni.

Rahim bólintott, ismét beléje mart a fájdalom, hogy búcsút kell intenie ismét. Három nap... Túl kevés volt.