Kínszevedés volt Rahim számára visszatérni a hegyekbe. A Parunban töltött napok éppen elegek voltak ahhoz, hogy zokon vegye a kemény, sziklás földön való alvást, a tábortűz mellett való kuporgást. Visszasírta a klímával felszerelt szobácskát, a faágyat és friss ágyneműt. Pláne a hotel által szolgált ételeket. De nem volt mit tenni, Manfrednak elege lett a modern környezetből, vagy legalábbis ezt hazudta. Rahim arra gyanakodott, – egy másik, titokzatos telefonhívás után –, hogy Manfred kapott egy fülest, és jobbnak látta felszívódni a hegyekben. Nem faggatta a veteránt, hogy miért döntött úgy, ahogyan, vagy miért választotta a kietlen ösvényeket, ha kereszteződéshez értek.

Elhagyott utakat jártak meg. Rahim utálta őket. Akárcsak a borzongató félelmet, ami ott suttogott a sziklás hegyoldalak közt. Úgy érezte, mintha valami szemmel tartaná minden lépésüket, de bárhogy keresett, sosem talált semmit, ami mindezt alátámaszthatta volna. Azzal nyugtatta magát, hogy Manfred hasonló gyanakvással fürkészte a környéket, mintha bármelyik pillanatban támadás érhetné őket. Emiatt éjszakánként felváltva őrködtek, és a barlangokat messziről elkerülték. Pedig akadt bőven belőlük. Volt amelyik medvétől bűzlött, és amiatt hagyták gyorsan maguk mögött. Míg pár egészen tűrhető állapotban volt első pillantásra, de ha az ember beljebb merészkedett, csonthalmokra bukkant, és hamar elment a kedve attól, hogy tábort verjen. És voltak olyan barlangok, melyeknek a szájában olyan csontig hatoló reszketés fogta el az embert, hogy sem Rahimnak, sem pedig Manfrednak nem volt mersze megnézni, mit rejtett magában a sötétség.

– Szerintem a levegőben van valami – jegyezte meg Manfred, miközben a sátruk felállításával küzdött. Rahim vetett rá egy pillantást, majd visszafordult a tábortűz felé.

– Pedig már azt hittem, hogy az óriásokra fogod majd a dolgot.

Manfred szórakozottan felröhögött.

– Ezzel most viccelődsz, de anno futottam bele ilyen úgynevezett óriásokba, mielőtt Allah a segítségemre küldte volna azt a lovat. Akkor még egészen józan voltam, már amennyire józannak lehet lenni megkínzottan, dehidratáltan, és napi egy-két óra alvásokkal – tette hozzá egy gunyoros vigyorral. Rahim a szemét forgatta, míg Manfred bemászott a kis sátorba és a hálózsákokat terítette ki. – Volt vagy két méter az egyik fickó, ha nem több. Medveszőr ruhában, Kalasnyikovval a hátán. Hosszú, bozontos szakállal és hajjal. Na meg hat ujjal az egyik kezén. De nem volt idős. Negyvenes, ötvenes lehetett talán. A legmókásabb az volt, hogy a szőrméje alól kilátszott a mellkasa. Lenin elvtárs megkopott pofájával együtt – tette hozzá Manfred szinte már nevetve, és amint kimászott a sátorból, mellkason veregette magát. Rahim nem értette.

– Ezt most úgy, hogy értsem – morogta az orra alatt.

– Az óriásunk nem más volt, mint egy itt felejtett szovjet katona – felelte Manfred vigyorogva. Rahim döbbenten pislogott, majd rábólintott, hogy már mindent értett. A veterán kényelmesen elhelyezkedett a sátor ajtajában. – Börtöntöltelék volt előtte, hogy pontos legyek. Azért volt rajta Lenin képe, mert így védte magát a kivégzőosztaggal szemben. Nem lőhettek a vezérek képmására, olyannyira becsben voltak tartva.

– Hát ez nagyon tetszik – röhögött fel Rahim. – Szóval találtál egy ruszkit.

– Nem csak egyet – emelte fel az ujját a veterán. – De hogy szerencsétlen ördög lábon kihordott három szívrohamot, amikor oroszul megszólítottam, az is biztos – tette hozzá nevetve.

Rahim jót mulatott a történeten, elképzelte az egész jelenetet, és hogy a hegyomlás méretű szovjet milyen arcot vághatott. Manfred csendesebben, de még mindig mosolyogva folytatta.

– Aztán persze megnyugodott, és felfogta, hogy a tálib ruha rajtam csak kölcsönben van. Felvitt a barlangjukhoz. Volt két társa még a háborúból, egy szovjet meg egy német. Hogy ezek hárman milyen szívszorítóan tudtak sírni... – sóhajtott fel végül a fejét ingatva. – Dezertőrök voltak, elvesztek a hegyekben, aztán nem volt merszük másokkal kapcsolatba kerülni. Azt hitték, még mindig ugyanaz a háború zajlik, látták a helikoptereket, a repülőket, az utakon masírozó katonákat és járműveket. De mind félelmetesen ismeretlen volt, nem tudták, kik járnak erre. Szóval tovább bujkáltak.

– Gondolom, felvilágosítottad őket – gondolkozott el Rahim hangosan. Már korántsem volt olyan mulatságos a történet, mint ahogyan indult. Úgy érezte, ismét rájuk telepedett a hegység komorsága.

– Valahogy úgy – bólintott a veterán. – A fontos dolgokat elmondtam nekik. Meg azt is, hogy ha úgy döntenek, hogy haza szeretnének kerülni... tudok segíteni. De látszott rajtuk, hogy féltek, hogy tudták, eljárt felettük az idő. Hogy talán sosem tudnának visszatérni a nagyvilágba. A családjaik meg már régen eltemették őket. Ettől függetlenül segítettek, egy-két napig magukhoz vettek, aztán útba igazítottak, mikor már nem tudtam tovább maradni. Pedig könyörögtek, hogy pihenjem ki a sebeim. Mondtam nekik, hogy nem lehet, hogy a társam betegre aggódja magát, amíg én idekint vagyok. Sammy tudta, hogy vagyok olyan őrült, hogy élve vissza tudjak térni – tette hozzá egy fanyarú mosollyal.

Rahim aprót bólintott, lesütötte a tekintetét, a tábortűz fényében csillogó karkötő gyöngyeit nézte. Szerette volna tudni, hogyan került hozzá. Szerette volna visszaadni Manfrednak. De az emlékei cserben hagyták, bárhogyan kutakodott.

– És a három katona?

– Ha még élnek... szerintem idekint vannak valahol – sóhajtott fel Manfred, miközben a naplementében fürdő hegyvonulatot nézte. – De az is lehet, hogy hallucináltam az egészet, mert nem emlékszem, hol találkoztam velük, vagy hogy mi volt a nevük. A ló viszont igazi volt – emelte fel a mutatóujját, mielőtt Rahim megkérdőjelezhette volna a dolgokat. – A srácok a tanúim.

~*~

Az éjszakával együtt sűrű köd ereszkedett a hegyekre. Rahim a pokrócába burkolódzva gubbasztott, igyekezve a puskát szárazon tartani a furcsa időjárásban. Mintha esett volna valami, vagy csupán a köd szitált, Rahim nem tudta eldönteni. És hiába lobogott a tábortűz, a teste lassacskán csontig átfagyott a nyirkos éjszakában. Olykor feltámadt a szél és furcsa zajokat fújt feléje, amik egészen emberinek hangzottak. Szerette volna az alvó Manfredra fogni mindezt, hogy biztosan ő motyogott álmában, de a veterán olyan csendben aludt, mint akit agyonvágtak. Rahim reszketve összébb húzta magán az átnedvesedett pokrócot, megpróbált körbenézni, de a tűz furcsa fényárjában, ahogyan megvilágította a sűrű ködfüggönyt, még a kis sátruk körvonalait sem tudta teljesen kivenni. Halk neszezést hallott, Manfred forgolódott a hálózsákban aztán felsóhajtott. Rahim elfojtott egy grimaszt.

– Miért nem alszol? – kérdezte rosszallóan.

– Csend van – felelte a veterán halkan. Mocorgott még egy kicsit, aztán ismét csupán a tűz ropogását lehetett hallani. Rahim összevonta a szemöldökét.

– Csend?

– Mhm. Most még igen.

– Ezt nem értem – felelte zavarodottan. Mi az, hogy még csend volt?

– Csend van, mert én azt akarom.

– És?

– Inkább; De.

– Kezded felbaszni az agyam, Manfred – horkantott fel Rahim morcosan. Nem szerette a félrebeszéléseket, a körmondatokat. Egyenes választ akart hallani.

– Csend van, de nem éppen az egészséges fajta, ha megpróbálok pihenni, aludni, akkor már nem lesz csend – felelte Manfred egy drámai sóhaj közepette.

Rahim még mindig nem értette, átmozgatta átfagyott, szúró érzéssel égő lábujjait, majd némi morgolódás közepette átköltözött a sátor oldalára, hogy közelebb legyen a veteránhoz. Innen már látta, ahogyan Manfred a hátán fekve a sátor belsejét bámulta.

– Miért nem lesz?

– Mert... Mert elfáradtam – sóhajtott fel a veterán. – Ilyenkor kicsúszik az ember kezei közül az irányítás. Sebezhetővé válik. És ilyenkor sok dolog alattomosan előkúszik az elme mélyéről. Eleinte a kis dolgok, a friss karcolások, amiket nem veszünk komolyan. Sok kicsi apróság, ami miatt csak vállat rántunk. Aztán, ahogyan elkezdjük ezt figyelgetni, egyre több és több ilyen bukkan fel, némelyik friss, némelyik már régen gyógyult, vagy csupán azt hisszük róla. Aztán egyszer csak valahogy eljutunk azokig a mély sebekig, amiket lefedtünk, de igazán sosem tisztítottunk ki. A nyílt sebhez nem mertünk nyúlni, hagytuk, hogy majd az idő, meg az élet rendje tegye a dolgát, elfedtük, nem törődtünk vele, nem volt rá időnk. Ha valaki kérdezett felőle, azt hazudtuk, hogy minden rendben. Egyszer-kétszer talán kértünk segítséget, megtisztítani a már gennyesedő sebet, de éppen csak a felszínét téptük fel, így inkább félbe hagytuk a munkát. Friss fedést tettünk rá, hogy a világ ne vehessen róla tudomást. Próbáltunk megfeledkezni róla, de ez nem ilyen egyszerű. És nagyon ritka, hogy bárkinek beszélnénk róla, netán megmutatnánk másnak. Nem akarunk senki terhére lenni, tudjuk, hogy mindenkinek megvan a maga gondja, minek neki még egy, úgy sem törődik velünk és a sebeinkkel.

– Pesszimista felfogás.

Többet nem tudott mondani. Ahhoz hagynia kellett volna, hogy Manfred szavai megérintsék őt. Ahhoz együtt kellett volna éreznie. És Rahim nem akart együttérezni. Nem akart igazán semmit sem érezni, aminek bármiféle köze volt ahhoz, amiről Manfred beszélt. Pedig nagyon is jól tudta, miről volt szó. Ezért sem értette, hogyan mondhatta azt, amit. Egyáltalán miért hangzott úgy, mintha bármiféle reménye lenne a világgal szemben. Miért akarná győzködni Manfredot, hogy nem úgy van, ahogyan gondolja? A veterán felsóhajtott.

– De igaz – jegyezte meg Manfred halkan.

– Egy szóval sem mondtam, hogy ne lenne igaz – vágta rá Rahim. – Csak azt, hogy elég negatív világképet festesz le.

– Ez van. Az emberek elidegenedtek egymástól – sóhajtott fel a veterán fanyarul. Rahim szája grimaszba rándult. Ezzel nem tudott vitatkozni, és igazán nem is akart.

– Voltak valaha is közel egymáshoz?

– Szerintem voltak, talán valakik még mindig vannak. De sokan csak... érzelmi szemetesnek használnak másokat, de nem kíváncsiak arra, amit más mondana.

– Téged ismerve, voltál ilyen szemetes, igaz?

– Voltam – bólintott, majd alkarra lökve magát Rahimhoz fordult. – De ha kérdezték is, hogy vagyok, akkor pedig hazudtam. Nem akartam teher lenni mások életében.

– Bolond vagy. A barátaid a tűzbe mentek és mennének még mindig érted.

– Mondjuk azt, hogy mikor segítségre lett volna szükségem, az élet pofán vágott, csalódnom kellett. És emiatt már félek segítséget kérni. Elhitetem inkább magammal, hogy ez egyedül is menni fog, meg tudom oldani. Önerőből. Nincs szükségem senkire. Ismerősen cseng, igaz?

– Eddig is tudtuk, hogy ugyanolyan elcseszett mind a kettőnk – felelte Rahim egy félmosollyal. Manfred halkan felkuncogott.

– Csak éppen más cseszett el minket.

A feltámadó szél vetett véget a beszélgetésüknek. Rahim megborzongott, megfordult valamiért a széljárás, sokkal jegesebbé vált, mintha a hófedte hegycsúcsokról hömpölygött volna lefelé. Beljebb húzódott a sátor ajtajában, Manfred pedig helyet biztosított maga mellett.

– Mocsok egy idő – morogta Rahim vacogva, a keze ügyében hagyta a puskát, miközben száraz pokrócot kerített magára.

– Az bizony – suttogta Manfred, immáron hason fekve, könyökölve fürkészve a környezetüket, néha oldalra billentette a fejét, mintha a szél zúgását hallgatta volna. – Nyugtass meg, hogy te is hallod a hangokat.

Rahim éppen büszkén kijelentette volna, hogy a saját foga vacogásán kívül nem hallott ezúttal semmit, amikor a szél furcsa zajokat hozott ismét magával. Értelmetlen motyogást, halk sírást. Kirázta a hideg, egész testében reszketett. Lelapult Manfred mellé, a puskát lövésre készen a kezében tartva, a veterán a saját pokrócát még átvetette Rahim válla felett. Rahim érezte minden porcikájában, hogy a veterán ugyanolyan ideges és feszült volt, mint ő. Némán gubbasztottak, a zajokat hallgatták. A halk sírást, az elkeseredett motyogást, amit néha csoszogó léptek alatt csikorgó kavicsok hangja törte meg. Rahim némán káromkodott. Nem bírta idegileg.

– Orosznak hangzik – suttogta Manfred olyan halkan, ahogyan csak tellett tőle. A hangja remegett, ami kicsit sem nyugtatta meg Rahimot.

– Remélem, az egyik haverod – morogta az orra alatt.

Nem kapott erre választ. A szél halkan zúgott, vészjóslóan csapkodta a sátruk ponyváját, miközben a hátborzongató hangok egyre kivehetőbbé váltak. Rahim remegő ujjakkal markolta a puskát, míg Manfred némán egy kendőt a tűzfényben csillogó puskacsőre terített. Rahim csupán biccentett, lopva felpillantott a veteránra, aki feszülten figyelt és lapult. Az ismeretlen egyre közeledett, lomha, nehéz és ingatag léptekkel. Halkan sírt, néha motyogott. A hangok alapján alig pár méterre járt tőlük, mégsem látták sehol. Rahim a hangok irányába fordította a puskát, vakon is képes lesz lelőni az ismeretlent, ha úgy hozza a helyzet. Manfred közvetlen melléje sunyult.

– Őrültségnek fog hangzani, de ez szerintem nem élő dolog – suttogta a veterán. Rahimot minden ízében kirázta a hideg.

A sűrű ködből egy sötét árnyalak bontakozott ki, megrogyott alakkal csoszogott a maga ingó lépteivel. Embernek tűnt, a hangja alapján pedig férfinak, de valahogy mégsem hangzott teljesen emberinek. Két lábon járt, két karja volt, a feje volt csupán furcsa gömb formájú, de ahogyan egyre közelebb ért a tábortűzhöz, úgy kivehetővé vált egy törött pilótasisak formája. Rahim lélegzetvisszafojtva nézte a sötét kezeslábasban botorkáló jelenést, ahogyan sírt és motyogott magában. Az arcát valami sötét fedte, leginkább egy oxigénmaszkra hasonlított. Talán azért nem lehetett olyan tisztán kivenni a hangját. A tábortűz mellett elhaladó ösvényen járt, úgy ment el a tűz mellett, mintha az ott sem lett volna.

– Ez kibaszott ijesztő – suttogta Rahim remegő hangon, az immáron távolodó alakot nézve. A pokrócokon keresztül is érezte, ahogyan Manfred reszketett mellette. – Értettél bármit is?

– Igen – suttogta, majd hirtelen fellökte magát. – Gyere.

– Megvesztél? – fakadt ki magából Rahim fojtott hangon. Kénytelen volt felkelni hacsak nem akarta, hogy Manfred a sátorral együtt őt is elcsomagolja.

– Nem kizárt – felelte a veterán remegő hangon. Elkezdte bontani a sátrat, amint Rahim már ott állt mellette puskával a kezében. – Követni fogjuk.

– Te tényleg megőrültél! Nem fogok szellemre vadászni a kibaszott éjszaka kellős közepén!

– Akkor maradj itt, én meg vadászok egyedül – vágta rá Manfred.

Rahim felhorkantott. Na azt már nem engedheti! Sosem bocsájtaná meg magának, hogy Manfred eltűnjön, vagy egy rossz lépés után a halálába zuhanjon a sötétben. Segített neki inkább elrámolni a sátrat, és előkotorni a zseblámpákat. Alighogy a tábortűz lángjai kialudtak, zseblámpával indultak a szellem után. Rahim elől, Manfred mögötte. Ha zuhanni kell, akkor Rahim zuhanjon. Őt nem várta senki haza. Nem voltak barátai, családja, szerelme. Őérte nem volt kár, ha odaveszne.

Hamarabb utolérték a szellemet, mint azt Rahim várta volna. Igyekezett tisztes távolban maradni tőle, nem direkt megvilágítani a ködből feltűnő véres kezeslábast. Minden porcikája reszketett, idegtépő volt a pilóta nyomában sétálni. Lépésről lépésre követni, ahogyan rogyadozó lábakkal csoszogott, motyogott és sírt.

– Nem vagyunk normálisak – súgta hátra Manfrednak, aki a vállában kapaszkodva sétált mögötte. – Mégis mi a faszért csináljuk ezt?

– Kettőt és könnyebbet.

– Baszd meg, te mondtad, hogy kövessük! – fordult hirtelen hátra Rahim. – Legalább, ha mondanál egy jó indokot arra, hogy kinyirassuk magunkat, mint egy kibaszott szar horrorfilmben!

– Egy barátom nevét motyogta – felelte Manfred halkan, kétségekkel tele. Rahim dühösen fújt egyet, amire a veterán felsóhajtott. – Értem, kevés indok, de nekem éppen elég. A barátomnak volt egy pilótája, aki lezuhant nyolcvanhatban. Egy ideig várták, keresték is, aztán feladták.

– Jó, ez már elfogadható így – sóhajtott fel Rahim beletörődően, visszafordult a szellem irányába, aki ismét eltűnt a ködben, de a csoszogása és motyogása a közelből szólt. – Kurvára remélem, hogy nem csak körbe-körbe fogunk bolyongani.

Követték a szellemet, habár fogalmuk sem volt, merre jártak a ködben. Az út néha emelkedett, néha lejtett. Párszor kiszélesedett, majd olyan keskennyé vált, hogy Rahim szíve minduntalan a torkába ugrott, ha a lábfeje egy része a szirt szélén csupán lebegett a semmi felett. Teltek a percek, az órák. Habár mindezt addig nem érzékelték, amíg a köd oszlani nem kezdett, és a hegycsúcsok fölött feltűntek az első aranyló napsugarak. Rahim döbbenten pislogott az arany és rózsás színekben fürdő égbolt felé. Egy szemernyit sem érezte magát fáradtnak. Az adrenalin és reszketés éberen tartotta egy hosszú éjszakán át. A szellem ugyancsak fáradthatatlanul ment tovább, sírva és ugyanazokat a szavakat motyogva újra és újra. Manfred szerint bocsánatért esedezett, amiért nem tudott hazatérni, amiért hallgatott annak ellenére, hogy beszélnie kellett volna, és amiért tétlen maradt, pedig cselekednie kellett volna. Volna... volna... A bűnbánás és megannyi elfecsérelt szó és tett megtépázta Rahim szívét. Neki sosem voltak ilyen gondolatai. Talán ezért sem érdekelte, hogy él-e vagy hal. Az, hogy mások miért küzdöttek, hidegen hagyta. Talán ez a szellem is hidegen hagyta volna, ha nem Manfred kérte volna, hogy kövessék. De így, hogy a kapitányának köze volt hozzá, így már érdekelte, és... már-már sajnálta a halott pilótát a maga módján.

A hajnali fényárban oszló köddel együtt a szellemük alakja is veszíteni kezdett a formájából. Eleinte csupán a kezeslábast borító vérfoltok tűntek el, majd az alak egyre inkább áttetszővé vált. Mintha maga is a köddel együtt szeretett volna eltűnni a szemük elől. Rahim kezdett idegessé válni, hogy a szellemük még azelőtt a semmivé lenne, hogy megtudnák, merre ment, mikor a napsugarak valamin megcsillantak a közeli hegyoldalon. Rahim zsigerből vágta a földre magát, maga után rántva a veteránt is, hogy fedezékbe kerüljenek. A puskát a fényvillanás felé kapta, kész volt lőni, mikor a ködből valami furcsa forma tűnt fel.

– Az csak egy MiG – morogta Manfred sértetten, amiért a földre rántották, és minden bizonnyal beütötte magát, mert németül káromkodva és zsörtölődve tápászkodott fel. Rahim dühödten fújt egyet.

– Akkor legközelebb hagyom, hogy agyonlőjenek, ha mégsem egy... – Nem tudta befejezni, hirtelen nem tudta, mit nevezett meg a veterán ártalmatlan csillogó dolognak. – Mi a szart mondtál?

– Mikojan-Gurevics, röviden MiG. A vadászgép típusa – felelte Manfred, miközben leporolta magát, majd csípőre tett kézzel végigmérte a ködből feltűnő gépezetet. – Hidegháború gyöngye. Vén rohadék, valami altípusa lehet a 21-esnek.

– Ha te mondod – morogta Rahim a földön ülve.

A ködből feltűnő, csillogó vasmadárra emelte a tekintetét. Ott hevert alig pár méterrel felettük egy szirten. Rahim nem értette, hogyan maradhatott egyben a repülő, miért nem robbant fel, amikor a hegyoldalba vágódott. Elgondolkozva nézte a rozsda rágta gépezetet, aminek a fülkeablakán néha megcsillant a napfény. Talán éppen tél volt akkoriban, és a vaskos hóréteg felfogta a becsapódás erejét. Lopva a szellemükre pillantott, aki egy meredek, keskeny ösvényen elindult felfelé a gép irányába, majd ismét a vadászra nézett, aminek a vezérsíkjáról megannyi év sem tudta teljesen letörölni a vörösen festett csillagot.

– Gondolom, megyünk utána – nézett fel Manfredra fintorogva. A veterán biccentett.

– Valahogy úgy. De egyedül is megoldom, nincs olyan magasan.

– De ha nekem te leesel onnan, Allah nevére esküszöm, megverlek! – morogta Rahim az orra alatt.

Manfred halkan felnevetett, és kezet nyújtott neki, hogy felsegítse. Rahim elfogadta a segítséget, majd amint elég helyük akadt, maga elé engedte a veteránt. A táskáikat és a puskát lepakolták a kis ösvényecske elején. A szellemük mindeközben felmászott a szirten heverő gép szárnyára, majd onnan be a zárt fülkébe, ahol eltűnt a szemük elől. Rahimot kirázta ettől a hideg. Mindeddig reménykedett, hogy a pilótájuk földi maradványait majd valahol a vadászgépen kívül fogják megtalálni. Manfredot még felkísérte a meredeken, és támaszt adott neki, ha a veterán protézislába megcsúszott a köveken, de alighogy fent álltak a vadászgép mellett, a repülő orránál tovább Rahim nem ment. Tökéletesen érezte ott magát, ahol éppen volt, rálátva Manfredra és a fülkében ülő alakra. Esze ágában sem volt segíteni a kapitányának, amikor az megpróbálta kinyitni a berozsdásodott ablakot.

– Nem úgy van, hogy a holtakat illik békében hagyni? – kérdezte Rahim morcosan, amikor az egyre ragyogóbb napsütés ellenére is jeges reszketés fogta el.

– Neked békés halottnak tűnik egy tébolygó szellem? – kérdezett vissza Manfred grimaszolva. Rahim vállat rántott. Nem nagyon akadt dolga szellemekkel. A veterán visszafordult a fülkeablak felé, majd oroszul motyogva feszegette tovább az üveget.

– És mégis mi a terved? – nyavalygott Rahim, amikor a kapitánya fintorogva megkerülte a gépet. Rahim pár lépés erejéig követte, rosszallóan figyelte, ahogyan Manfred a vaskos üvegen keletkezett rést kezdte el nézegetni.

– Megtudni, ki az emberünk – felelte szinte már tárgyilagosan. Kesztyűs protézis kezét belepróbálta a törött résbe, majd grimaszolva felsóhajtott, amikor a kézfeje nem fért át a résen. Morcosan, csípőre tett kézzel nézett maga elé, aztán káromkodott. – Idióta...

– Te? – kérdezte Rahim meglepetten. Manfred az arcára kötött egy vastagabb kendőt, visszament a gép bal oldalára.

– Ezért utálom, hogy nincs egységesen kitalálva, mi és hogyan nyílik... – zsörtölődött a kapitány. Valamit a fülkeablak környékén matatott ismét, majd némi káromkodás és erőfeszítés közepette sikerült felnyitnia az ablakot. Rahim zavarodottan figyelte, ahogyan az üveg a gép orra felé emelkedett, majd valahogy Manfrednak sikerült kitámasztania, hogy meg is álljon. – Tessék, ez például előre nyílik – intett halkan lihegve.

– Ha vigasztal, erre én nem jöttem volna rá – felelte Rahim, döbbent pillantásokkal illetve a fülke ablakát. Visszanézett a kapitányára, aki ismét oroszul beszélt, minden bizonnyal a fülkében ülő csontváznak intézve a szavait.

– Tartanál bakot?

– Meg a fenéket! Old meg! – vágta rá habozás nélkül, és tiltakozóan összefonta a kezét. Manfred a szemét forgatta.

– Megoldom, ha idehozod azt a követ – mutatott felé, vagyis inkább valahova Rahim háta mögé egy nagyobbacska kőre.

Rahim morgolódott, hogy bele fog szakadni a dereka, meg a srapneleknek sem fog tetszeni a dolog, de végül csak odavitte a veteránnak a követ, hogy rá tudjon állni. Nem várta meg a köszönetnyilvánítást, amint letette a követ, visszahátrált a gép orrához. Manfred valamit ismét oroszul beszélt, majd a kövön egyensúlyozva behajolt a fülkébe.

– Hé, ez sírrablás! – szólt fel Rahim rosszallóan, amikor Manfred egy fényképpel a kezében ismét felegyenesedett, majd a képet a nadrágja zsebébe süllyesztette. – Halottaktól csak lőszert és fegyvert lopunk! Személyes tárgyakat tilos! A kurva életbe is, Manfred, már csak az hiányzik, hogy felbosszantsuk azt a szellemet!

– Nem fog rajta bosszankodni! – felelte a veterán a hangja alapján vigyorogva, majd a válla felett lepillantott rá. – Csak nem berezeltél, kisköcsög?

– Én aztán nem! – vágta rá Rahim sértetten. De azt nem tagadta, hogy utálta a szellemeket és minden földöntúli dolgot.

Manfred halkan nevetett rajta, majd visszafordult a fülke irányába. Még egy-két holmit kivett a műszerfaltól, majd a csontváz kezeslábasánál matatott egy ideig. Rahim már kész volt arra, hogy elrángassa onnan a kapitányát, mielőtt örökre rajtuk ragad a halott átka, amikor Manfred végre méltóztatott békében hagyni a pilótát, és lezárta a fülke ablakát.

– A helyében úgy elátkoztalak volna, hogy még az ükunokád is attól koldulna – morogta Rahim, de a morgolódása csak vidám nevetést vont maga után. Manfred levetette a kendőt az arcáról.

– Még szerencse, hogy nem tervezek gyereket nemzeni! – felelte vigyorogva, majd vetett egy pillantást a válla felett a pilótára, mielőtt visszafordult volna Rahimhoz, ezúttal egy sokkal gyengédebb mosollyal. – Nem kell aggódnod, nem fog minket elátkozni.

– És ebben miért vagy olyan biztos? – kérdezett vissza sértetten, amiért ki lett nevetve.

Manfred halkan kuncogott, olyan édesen, hogy Rahim már azon bosszankodott, hogy nem tudott rá így haragudni. A veterán előtúrta a fényképet a zsebéből, és feléje fordította. Rahim vetett egy gyors pillantást a sárgás árnyalatokban úszó fekete-fehér fotóra. Két férfi volt rajta, egy magas szőke, meg egy kicsit alacsonyabb sötét hajú. Fiatalok voltak, huszonévesek, olyan kitüntetésekkel tarkított egyenruhákban, amit Rahim nem ismert. Vidáman mosolyogtak, egymás mellett állva, fél karral a másikat ölelve, a szőke keze a másik vállán pihent, míg a sötét hajúé a szőke oldalát fogta.

– A barát... vagy sokkal inkább a seggfej nevelőszülő, akit emlegettem, az ez a szőke itt – kocogtatta meg Manfred a képet. – Ez pedig mellette a pilótánk. Így már érted?

– Szóval barátok voltak – bólintott Rahim. Így már minden érthető volt. Főleg akkor, ha Manfred elregélte a szellemnek, hogy kicsoda volt ő, és hogy miért zaklatta. A veterán halkan kuncogott, a fejét ingatta.

– Éppen ez az, hogy nem barátok voltak... – szólt gyengéden, majd felsóhajtott. – Menjünk, kisköcsög, hosszú éjszakánk volt. A pilótánkra is ráfér már a pihenés, harminchat év hosszú idő.