Parunba visszafele a poros kocsiút mellett döntöttek. Egyiküknek sem volt már kedve a pásztorok és kecskék által kijárt ösvényekhez. Manfred lába nem bírta a megpróbáltatásokat, Rahimnak pedig kedve szottyant stoppolni, habár a forgalom igencsak gyér volt. Előbb futottak bele egy kecskenyájat terelő pásztorba, majd a közeli, megmunkált földekről hazatérő nőkbe, mint bármiféle gépjárműbe. Rahim vetett egy lopott pillantást a kis csoportra, akik egészen az út szélére, a sziklás, száraz gaznövényekkel benőtt hegyoldalhoz húzódtak, minél távolabb tőlük. Az élen haladó két, talán idősebb asszony a kezével takarta el a szemét, amit sötétkék burkájuk láttatni engedett volna. Míg a sor végén járó harmadik, Rahim által fiatalabbnak gondolt hölgy lopva a szeme sarkából feléjük pillantgatott. Az égszínkék szempár ragyogott a napfényben, és leplezetlen kíváncsisággal és figyelemmel követte nyomon Manfred minden mozdulatát. Rahim elfojtott egy szórakozott mosolyt. A veterán ugyan a helyiekhez hasonlóan lenge szalvárt és kamízt viselt, az örökké büszke, katonás mozgásával mégis elárulta magát. Pláne az európai arcvonásokkal, amik alig pár méterről könnyedén felkeltették a nurisztáni lány figyelmét. A burka alól felragyogó tekintet szemtelenül utánuk fordult, amikor elhaladtak egymás mellett. Manfred megtorpant, a lány után fordult, engedve, hogy vessen még rá egy utolsó pillantást, mielőtt az egyik idősebb rászólhatott volna. Rahim bevárta a veteránt, aki a válla felett még egyszer utoljára hátranézett, ahogyan a fiatal lány is tette, majd örökre búcsút intette egymásnak.

– Mindjárt elhányom magam, hát mégis mi a szar volt ez, Rómeó? – jegyezte meg Rahim csipkelődve. A veterán halkan felnevetett.

– Kellett neked végignézned ezt a romantikusan drámai pillanatot – vágott vissza Manfred vigyorogva, majd hátrapillantott a válla felett. – Volt valami a tekintetében, ami megfogott.

– A végén még kiderül, hogy... – kezdett bele fennhangon, majd mikor rájött, hogy tudása megakadt a hetero és homoszexualitásnál, elhallgatott. Nem tudta, mi volt a köztes út neve. Kellett, hogy legyen meghatározása, az emberek nem tudták megállni, hogy ne adjanak nevet minden létező és nem létező dolognak. Manfred természetesen kinevette érte.

– Biszexuális – felelte végül a veterán vigyorogva. – Sigmund Freud szerint mindenki az. Csupán jobban vonzódik egyik vagy másik nem irányába.

– Nem kértem felvilágosítást – bökte oda Rahim morcosan. – Annyi itt bőven elég, hogy a tálik nem tűrik a fajtádat.

– Az ilyeneken nem lepődök meg – vont vállat Manfred unottan. – Én még rendes diktatúrában nevelkedtem.

Rahim felröhögött, a veterán pedig vele együtt nevetett, miközben tovább indultak a poros úton. Pár perccel később motorzúgásra lettek figyelmesek. A szél fújta feléjük a hangokat, messze járt még a kacskaringós úton a jármű, nem láthatták a hegyoldaltól és fáktól, bokroktól. Lassan battyogtak tovább, Rahim olykor lerúgott egy kisebb kavicsot a meredek folyóvölgy falán, ami vígan pattogott el hosszúra nőtt, megsárgult fűszálak és keskeny törzsű fák között. Csupán akkor torpantak meg egy pillanatra, amikor már úgy vélték, látni fogják a kanyarból kiérő gépjárművet. A napfényben csillogó, mohazöld terepjáró láttán ugyanakkor elhúzták a szájukat. A Toyota ismerős volt számukra Parunból, az egyik étterem előtt látták parkolni, a sofőrje biztosan turistákat fuvarozott jópénzért. Nem törődtek többet a Land Cruiserrel, hagyták eldöcögni maguk mellett. Tartottak attól, hogy fizetőssé válna a stoppolásuk, ha egy ilyen jól karban tartott járművel próbálkoznának. Amikor a terepjáró elhaladt mellettük, Rahim megesküdött volna, hogy zenét hallott kiszűrődni a járműből. A homlokát ráncolva nézett a porfelhőben eltűnő terepjáró után.

– Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik – jegyezte meg Manfred vigyorogva. Rahim halkan felnevetett, majd fintorogva félrelegyezett némi port az arca elől.

– Tény, csak aztán nehogy kifogjanak egy morcosabb ellenőrzést. Papírjaid, remélem, nálad.

– Nyugi, nálam vannak – felelte Manfred nyugtatóan, megpaskolva a mellkasán levő zsebet, amiben becsomagolva ott utazott vele az összes személyes irata, engedélye és útlevele.

A zeneszótól felbuzdulva Manfred dúdolva indult tovább. Rahim csupán a szemét forgatta, de a szíve mélyén örült az ismeretlen daloknak. Felidézett benne régi emlékeket, amikor Manfred fiai lazább napokon mulattak és énekeltek, ha kedvük tartotta. Egy dalt sem ismert azok közül, amiket Manfred dúdolt, és a stílusokra sem emlékezett már, hogy bárhova is be tudja sorolni őket.

Egy óra múltával ismét egy terepjáró hangjára lettek figyelmesek. A motorzúgást kiegészítő fémes hangokat hallva abban reménykedtek, hogy ezúttal már fuvart is tudnak szerezni. Egy rozogább jármű platóján simán helyet tudnak maguknak kérni. Az út szélére húzódva bevárták a rozsdásodó, öregebb Toyotát, aminek lehúzott ablakán hangosan áradt ki a zeneszó. Manfred halkan felkuncogott a Bollywood-i zenére emlékeztető dal hallatán, míg Rahim arca fintorba torzult. Túl színesek és szagosak voltak neki ezek a számok, a fülét pedig bántotta az énekesnők hangja. De azon jót mulatott, ahogyan Manfred fiai egykor egy Bollywood-i számra táncoltak, próbálva utánozni az indiai színészek mozgását.

Rahim leintette a járművet, aminek fiatal sofőrje lejjebb halkította a zenét, és mosolyogva könyökölt ki az ablakba, hogy megtudja, mit akartak. A terepjáró platóján egy csapat fiatal gyerek meg egy kecske abban a pillanatban, hogy megálltak, máris kíváncsian hajolgatott kifelé, és halkan összesúgtak a veterán láttán. Rahim a lehető legdrámaibb módon adta elő a helyzetüket, és még azt is sikerült kikönyörögnie Manfredtól, hogy a protézislábát megmutassa az idegennek. A gyerekek közt persze nagyobb port kavart a műláb látványa, mint a sofőrben, de a kívánt hatást így is elérték. Helyet kaptak a platón a gyerekek és a kecske mellett, akik immáron néma ámulattal nézték Manfredot.

A veterán eleinte furcsán pillantgatott a „Nagy Sándor porontyokra", ahogyan Rahim nevezte a világosabb bőrű, kék szemű, szőke nurisztániakat. De aztán megbékélt a gyerekekkel. Rahim ugyanakkor igyekezett távol maradni a kölyköktől, de nem kellett megerőltetnie magát. A veterán egyhamar a kétlábon, vagy másfél lábon járó csoda lett a gyerekek szemében. Kérdések hadával kezdték bombázni a németet, aki minden erejével azon volt, hogy semmi olyat ne mondjon, amiből bajuk származhat majd.

Ugyan Manfred legális engedéllyel tartózkodott az országban, és az első Kabulban töltött hete alatt több ember szájába rágta, hogy mint turista jött vissza, szerette volna elkerülni az esetleges bonyodalmakat. Ennek ellenére Rahim a fejébe vette, hogy az elkövetkező napokban közelebbről is megnézne egy tálib bázist, ami egy aprócska faház formájában egy fenyő tetején csücsült. Tudni akarta, milyen a kilátás odafentről. És hogy milyen munkát tudnának adni számára, ha esetleg úgy döntene, hogy itt akarna elhelyezkedni. Minél többet voltak a zöldellő völgyben, annál kevésbé akart visszatérni Kabul bűzös forgatagába. Lopva Manfredra pillantott, aki éppen az amerikai őslakos indiánokról mesélt a gyerekeknek, akik néma áhítattal hallgatták minden szavát. Hatalmas vigyor ült ki az arcukra, és vidáman felkacagtak, mikor Manfred az ujjaival tollas fejdíszt imitált, majd valami furcsa kiáltás és huhogás közötti hangot hallatott, miközben a száját csapkodta a tenyerével. Rahim a gyerekekkel együtt nevetett, igazán mókás volt az a hang, amit Manfred produkált. Úgy tűnt, még a kecske is a veterán szavain csüngött. Rahim keserűen elhúzta a száját, felkönyökölt a plató nyekergő oldalára, és a tenyerébe támasztotta a fejét. A lelke mélyén abban reménykedett, hogy van még idejük. Hogy Manfred nem tervez a közeljövőben hazamenni. De a napok teltek, beköszöntött a nyár, és Rahim tartott attól, hogy a kapitánya előbb haza fog utazni, mint ígérte neki. Nem akarta még elengedni. De mégis ki volt ő, hogy bármiféle beleszólása legyen a dolgokba? Elfordult Manfredtől és a gyerekektől, inkább a zöldellő fákat nézte, néha látta felbukkanni a folyó türkiz színű fodrait, majd inkább a mozdulatlan, kék hegyekre emelte a tekintetét. Azok legalább biztos pontot jelentettek az életében.

~*~

Álmatlanul forgolódott, és hiába vackolta be magát kényelmes pozíciókba, sehogy sem volt jó. Próbált emlékezni, de az emlékek valahogy nem akartak tisztulni a fejében, vagy olyan képet festettek eléje, amit nem akart elfogadni. Beleunt a szenvedésbe, a homályos képekbe, amik szerették volna elhitetni vele, hogy felelős volt Manfred barátainak haláláért. Kivergődött az ágyból, és a matrac szélén ülve egy hosszú pillanat erejéig a sötét szobasarkot bámulta, mígnem elhatározta magát, hogy átkopog Manfredhoz. Hiú ábrándnak vélte, hogy a veterán még ébren van, de egy elkeseredett próbát megért neki az a pár méter.

Legnagyobb meglepetésére fényt látott kiszűrődni a szoba ajtaja alól. Rahim akaratlanul is elmosolyodott a megkönnyebbüléstől. Halkan bekopogott, amire egy tompa „Gyere be" felelt számára. Mintha egykori kapitánya számított volna a látogatására. Szinte maga előtt látta Manfred önelégült mosolyát, mielőtt behívta volna őt a folyosóról. Rahim félretette az enyhe sértettséget és grimaszt, ami elfogta volna, és csendben benyitott, majd anélkül, hogy felnézett volna, belépett a szobába. Éppen csak Manfred bakancsát látta az ágy mellé készítve, majd mikor becsukta maga mögött az ajtót, az ágy nyekeregni kezdett, és a veterán a matrac szélére ült. Egyetlen láb érte csupán a földet, a másik, térd alatt csonkolva lógott a levegőben. Rahim gyomra ismét összeugrott a látványtól, pedig nem először látta a csonka lábat. Látott már sokkal rosszabbat is, de a kapitányáról őrzött emlékek azoknál a sérüléseknél jobban fájtak. Tisztán emlékezett, milyen embert próbálóan tudott futni, ugrani és súlyt emelni ez az ember. Hogyan kapta fel a vállára a sérült társát, mintha az nem nyomott volna többet, mint egy zsák krumpli.

Rahim szája keserűen megrándult, majd amikor a veterán megpaskolta maga mellett az ágyat, leült melléje és a combjára görnyedve felsóhajtott. Manfred keze vigasztalóan a hátára simult, és finoman simogatta, lapogatta őt, újabb fájó grimaszokat kiváltva Rahimból.

– Nem voltál ott – szólt suttogva a német.

– Honnan tudod? – kérdezett vissza Rahim kétkedve. A szobasarkot nézte, ahol Manfred felgöngyölt hálózsákja pihent már jó pár napja. Ugyan Rahim azt a választ kapta, amit hallani akart, nem volt megelégedve a hallottakkal. Nem szerette, ha valaki csupán a vakvilágba beszélt megfoghatatlan információkkal.

– Onnan, hogy beszéltem Wafival.

Rahim gúnyosan felröhögött. Kételkedett az öreg szavában, Wafinak hiába nem volt szokása hazudni. De öreg volt már, biztosan megkopott az emlékezete.

– Kabulban voltál akkoriban – folytatta Manfred nyugtatóan, magabiztosan. – Az öreg azt mondta, lett volna egy randevúd valakivel, de az illető nem jelent meg, és te napokig dühöngtél.

– Nem rémlik semmi ilyen – sóhajtott fel Rahim lemondóan.

Szerette volna elhinni, hogy a veterán igazat beszél. De nagyon keveset volt Kabulban az aktív évei alatt, éppen csak akkor tért be a városba, ha más dolga nem volt. A szeme sarkából Manfredra pillantott, aki őt nézte, és ezúttal finoman megszorította a vállát.

– Hidd el, hogy így volt – bíztatta őt. A tekintete nem hazudott, meg volt győződve arról, amiről beszélt. Rahim fanyarul elmosolyodott, bólintott, megadóan, mintsem igazat adva egykori kapitányának.

Manfred felsóhajtott, tudta, hogy nem győzte meg. Még egyszer finoman vállon veregette, majd visszaheveredett az ágyba, és elfeküdt a hasán.

– Gyere, mutatok valamit – szólt immáron mosolyogva a hangja. Rahim hátrasandított a válla felett.

A telefonján fényképek és videók mappái közt pörgetett a veterán, miközben protézis kezével a felsőteste alá gyűrte a párnáját, hogy kényelmesebben könyököljön. Rahim féloldalasan fordult, megtenyerelt Manfred dereka mellett, miközben görnyedten, és oldalra billentett fejjel a telefon kijelzőjét figyelte. A tovasuhanó színes képek közül végre egyen megállapodott a veterán, és úgy billentette a telefont, hogy a lámpafény ne csillanjon meg rajta.

Rahim igazán még fel sem fogta, pontosan mit is lát a képen, máris nevethetnékje támadt, és szórakozottan felhorkantott. Manfred mosolyogva, csillogó szemmel figyelte őt. Rahim ugyanakkor ezzel nem törődött, a képen vigyorgó csapat tagjait próbálta felismerni, akik mögött egy hatalmas kékes és rózsás színekben pompázó kastély állt a háttérben. Érdekes módon Dimitrit ismerte fel elsőnek a társaságból, ahogyan egy bugyuta, nagyon furcsa kék kutyára emlékeztető figurás pólóban a csoportkép kellős közepén vigyorgott. A fején fekete Mickey egér füles hajráffal. Mellette Manfred állt, hasonló fülekkel, amik között egy kék mágussapka helyezkedett el. Rahimban akkor tudatosult igazán, mennyit fogyott a veterán az elmúlt hetekben, mennyire átformálta a saját arcára a sportos testet Hindu Kush. Elkergette ezeket a gondolatokat, a figyelmét ismét a képnek szentelte. Manfred a sapkához illő kék pólót viselt, aminek az ujjai rövidek voltak és nem akarták elrejteni mások elől a veterán protézisét. Körülöttük a többiek mind különféle egérfület, baseball sapkát viseltek, és a Marine Corps zászlójáról ismerős vörös színű pólóban díszelegtek, de a sas helyett egy sárga kiskacsa virított a földgömb és a horgony társaságában. Rahim széles mosollyal az arcán a fényképen szereplő bajtársak arcát fürkészte, mígnem mindben felismerte azoknak a fiataloknak a vonásait, akikkel egykor együtt szolgált. Aztán amikor Manfred arrébb lapozott a következő képre, Rahim hangosan felröhögött. Akkor már hátulról volt fotózva a csapat, ahol a vörös pólók hátán fehér felirat is virított. „If lost return to Mommy Duck." Míg Manfred kék pólójának hátán csak annyi volt írva, hogy „I'm Mommy Duck."

– Szóval Kacsamama – röhögött fel végül Rahim, miközben vetett egy pillantást a veteránra.

Manfred maga is csak nevetni tudott, miközben tovább pörgetett egy másik képre, amin a fiai már széles vigyorral, egyesek kinyújtott nyelvvel pózoltak, és egy háttal álló társuk pólóján levő feliratra mutattak.

– Nincs is jobb érzés, mikor egy kisgyerek, vagy maga Donald kacsa hozza vissza neked az elveszett kiskacsádat!

– Elvesztettél egy kiskacsát? – kacagott Rahim hitetlenkedve, majd leintette a veteránt, mielőtt válaszolhatott volna neki. – Hadd találjam ki. Derek volt az. Nem emlékszem olyan bevetésre, amikor nem vágtad volna nyakon, amiért elmászkált.

– Bizony ő volt – kuncogott Manfred, és megkeresett egy videót.

A felvétel halkan recsegett, majd a képernyőn feltűnt Axel nap pirította, izzadtságtól gyöngyöző arca, ahogyan hunyorogva körbenézett a színes tömegben.

– Na szóval – csettintett egyet a nyelvével a férfi. – Az van, hogy elvesztettünk egy kiskacsát. Két órája vagyunk a parkban, és máris hiányzik egy – tette hozzá, miközben a telefont egy fa árnyékában gubbasztó és szórakozottan nevető barátaira fordította. Dimitri éppen egy szendvicsen teli pofával rágódott, és a hörcsögpofát kézzel takarva, sebtiben el is fordult a kamera elől, amin Manfred halkan felnevetett mellette. Axel is kuncogott a jeleneten, majd visszafordította magára a telefont, és elfintorodott. – A reakcióból asszem látszik, hogy Derek volt a hülyegyerek, akit már megint elvesztettünk. Esküszöm, ez az ember nem lenne, úgy kellene kitalálni.

– Ott jön! – kiáltott fel Chris a háttérben.

Axel felkapta erre a fejét, kék szeme a tömeget pásztázta, majd röhögve abba az irányba fordította a telefont, ahol barátja feltűnt a tömegben.

– Az elveszett kiskacsánk! – kiáltotta oda bajtársának, akit maga Donald kacsa kézen fogva vezetett feléjük. Derek csak vigyorgott, lopva integetett nekik.

Donald mielőtt átadta volna a kiskacsát a „Mamájának" kioktatta arról, hogy nem szabad így elkóricálni, és többször figyelmeztetően megrázta az ujját Derek orra előtt, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt elnézte neki, és legközelebb bizony tomporon fogja őt rúgni. Axel és a többiek mind csupán nevettek, míg Max és Ramirez mély meghajlások közepette hálálkodott Donald kacsának. Axel megengedett magának pár csípős megjegyzést, majd ismét maga felé fordította a kamerát.

– És akkor most innen irány a céllövölde! Megnézzük, Dimitri mennyit tanult a főnitől – szólt vigyorogva, majd egy peace jel kíséretében leállította a felvételt.

Rahim vidáman felröhögött, kis híján Manfredra borult, mikor megbicsaklott a könyöke. A veterán is vele együtt nevetett, és helyet szorított neki, hogy Rahim kényelmesen el tudjon feküdni mellette hason.

– Bassza meg – kuncogott Rahim, miközben maga alá gyűrte a kezét, és végigsimított a hasán. – A kurva srapnelek. Remélem, nem így akarsz kinyírni.

– Nem, dehogy – kuncogott Manfred. – Érdekel a többi is?

– Ki nem hagynám – felelte egy grimaszos mosollyal, vállal meglökve Manfredot, majd kérdőn végigmérte a veteránt. – Tényleg megtanítottad lőni a szépfiút?

– Meg – bólintott Manfred büszkén, majd a fejét fogva kínjában felröhögött. – Szegényt párszor letapiztam közben. Olyan zavarban volt, hogy a táblát alig találta el. Szóval megkértem Malvinát, hogy vegye át, amíg én előszedem a Kalasnyikovot a régi szép idők emlékére. Sammy húga egyébként a csaj, rendőrtiszt.

– És utána tudott már koncentrálni? – vigyorgott Rahim pimaszul. A veterán csak nevetett, és még mindig a tenyerébe temetve az arcát, megcsóválta a fejét.

– Áh, dehogy tudott. Egész napra kiakasztottam, felém sem tudott pillantani anélkül, hogy elvörösödött volna.

– Te is vörös vagy ám, mint a Corps zászlója, ha nem figyelsz oda magadra – cukkolta őt tovább Rahim, ismét megtaszítva a kipirult Manfredot a vállával. A veterán halkan felnevetett, majd vissza taszította őt, kis híján lelökve Rahimot az ágyról. – Anyád, még egy ilyen, és felkenlek a falra.

– Csak próbáld meg, kisköcsög – nevetett rajta Manfred vidáman, majd ismét kézbe vette a telefont és újabb képek és videók után kezdett kutatni.

Rahim pedig boldogan vette tudomásul, hogy többet is meg fog tudni a Disneylandben töltött napról. A veteránnal együtt jókat nevetett a mókásabbnál mókásabb képeken és felvételeken. Ramirez kihúzta a gyufát két rohamosztagossal szemben, Rody a hercegnőknek bókolt, akár egy vérbeli úriember, Max kivívta maga ellen Demóna haragját, míg Dimitri éppen Pán Péterrel folytatott egy furcsa diskurzust a fényképezőgépe kapcsán, és mind a ketten arra próbáltak rájönni, hogyan is került bele a gépbe az emberek kicsinyített, mozdulatlan mása. Aztán előkerült a videó, ahol Dimitrinek nem sikerült elnyernie a Stitch nevű plüss figurát a céllövöldében, de Luke, a hős megmentő – és a csapat egykori legjobb lövésze – azonnal a kezébe vette a dolgokat, és elnyerte az áhított plüssfigurát az orosznak. Rahim csipkelődni kezdett emiatt Manfreddal, hogy miért nem ő sietett a szerelme megmentésére, mire a német csak annyit felelt, hogy hagyni akarta a fiait kibontakozni. Szerette volna, ha Dimitri láthatná, hogy igazi barátokra lelhet az ő bajtársaiban. Mert nem voltak egyébként barátai.

Rahim ezt nehezen tudta elképzelni, mert Dimitrit egy igazán szociális és nyitott embernek ismerte meg, aki bárkivel képes barátságot kötni, de aztán Manfred hozzátette, hogy nagyon kevesek iránt érez bármit is az orosz, és hogy csak azokkal tartja a kapcsolatot, akikkel megvan egy bizonyos kapocs. A csapatból sem mindenkivel kötött tartós barátságot. De ha összeverődnek, akkor szívesen élvezi a társaságukat.

– Te is ilyen vagy ám, csak neked még durvább a rostád, amin átengeded az embert – tette hozzá végül a veterán.

– Sokszor pofán vágott az élet – bólintott Rahim egyetértően, majd az oldalára fordult, mikor zsibbadni kezdett a karja a könyökléstől. Túl sokat csalódott már ahhoz, hogy csak úgy bárkit is a bizalmába fogadjon.

– El tudom képzelni – sóhajtott fel Manfred megértően, majd hogy több helyük legyen, ő is az oldalára dőlt, és a hátát nekiszorította a hideg falnak.

Rahim szája megrándult egy halovány, grimaszos mosolyba. Nem tudott mit kezdeni a helyzettel, amiben voltak. Ha együtt is aludtak, akkor valamelyikük mindig háttal volt a másiknak, és jórészt ez a valaki Rahim volt. De ezúttal szemtől szemben feküdtek, alig egy leheletnyire a másiktól. Rahim szinte érezni vélte a veterán által kifújt levegőt, ahogyan az arcát simogatta. Hát még a fürkésző, sötét szempárt, mely karok nélkül magához ölelte őt, és még valami olyat is sejtetett, amitől Rahim zavarba jött, és görcsbe fordult a gyomra. Megköszörülte a torkát.

– Valamit tisztázzunk, jó? – szólt komoran, kerülve Manfred tekintetét, majd felsóhajtott. – Nincs az a pénz, oké?

– Nem értelek.

Rahim elmormogott egy káromkodást, és tenyérrel vállon csapta Manfredot.

– Tudod, hogy miről beszélek, köcsög – morogta, miközben dühösen a veteránra pillantott. Manfred szája megrándult egy olyan mosolyba, amit Rahim nem tudott értelmezni. – Most meg mi van?

– Várom, hogy megmagyarázd.

– Menj a fenébe – morgott Rahim továbbra is, mikor kiérdemelt magának egy önelégült mosolyt. – Nincs az a pénz, hogy dugjak veled. Most boldog vagy?

Manfred látványosan gondolkozni kezdett, amiért cserébe Rahim ismét tenyérrel vállon ütötte.

– Aucs. Miért?

– Mert! – mordult fel Rahim dühösen.

– Szóval már érzel is valamit – bólintott megértően a veterán. Rahim megadóan bólintott. – És ezt nem akarod elrontani.

– Testvérek nem szoktak dugni, Manfred – felelte komoran.

– Aranyos tőled, hogy a testvérednek nevezel – szólt a gyengéd felelet, ami furcsa érzést keltett Rahim gyomrában. Nem volt fájdalom, de éppen kellemesnek sem nevezte volna. Manfred a feje alá gyűrte a párnáját, csendben, mosolyogva nézte őt.

– Most meg mi van? – mordult rá Rahim, nem tudva mit kezdeni a zavarral, amibe hozta őt a német.

– Csupán jólesett, amit mondtál – szólt a mosolygós felelet, amiért cserébe Rahim maga is megpróbált egy halovány mosolyt magára ölteni.

– Ez a legkevesebb, nem? Befogadtál és törődtél velem. Wafi volt az egyetlen, aki valaha is... szeretett – tette hozzá suttogva, elmerengve a fájó emlékeken.

– Meg tudom érteni.

Rahim szája mosolyba rándult az együttérző felelettől, és attól, hogy Manfred keze az övére simult, finoman megszorította, mint húsz évvel ezelőtt, amikor az orvosi sátorban voltak. Halovány mosollyal felelt az érintésre, a finom kézszorításra, ami a karkötő gyöngyeit a bőrébe nyomta.

– Kérdezhetek valamit? – szólt a veterán bizonytalanul. – Valami elég személyeset, amire nem kell választ adnod, ha nem akarsz.

Rahim a szemét forgatta. – Kibaszott hajnali három van, lehetne ezt egyszerűbben?

– Komolyan gondoltad? Hogy annak adod el magad, aminek megvesznek?

A kérdés görcsbe rándította a gyomrát. Rahim lesütötte a szemét, nem akarta látni az aggodalmat és fájdalommal telt csalódottságot Manfred szemében. És a veterán hiába simogatta a kézfejét, egyre inkább eluralkodott rajta a rosszullét.

– Röviden; igen – felelte komoran, majd elhúzta a száját, felsóhajtott. A szavak nehezen akartak jönni, hiába feszítették a mellkasát. – Tudod, hogy nem egyszerű. És hogy mindig jól jön a plusz pénz. Munka, az munka – sóhajtott. – Tény, szívesebben öltem embert, mint szoptam faszt, de ez van. Valamiből meg kell élni. Valaki azért fizetett, hogy megbasszam, más meg azért, hogy megdughasson. Tudták, hogy tartani fogom a szám.

Rahim lemondóan felsóhajtott, nem tetszett neki a csend. Próbálva terelni a témát, de mégsem túl messzire menni, fintorogva felnézett Manfredra.

– Mi a faszt lehet élvezni abban, ha az embert megbasszák?

Manfred arcán átsuhant egy szórakozott mosoly. Rahim nem éppen erre a reakcióra számított, de a szíve mélyén örült, hogy nem taposott bele a veterán lelkébe.

– Pont azt – felelte Manfred vigyorogva, amivel kiérdemelt magának egy szemforgatást. – Őszintén? Halványlila gőzöm nincs – tette hozzá drámaian, majd felkuncogott. – A fájdalom leköti az ember agyát, ki tud kapcsolni, koncentrálni valami olyanra, ami csendet teremt az addigi gondolatai közt. A részemről pont ennyi pozitívum van benne.

– Szarügy lehet így melegnek lenni – horkantott fel Rahim grimaszolva. Azt hitte valami költőibb választ fog kapni, nem azt, amit már eddig is tudott arról, ha valakit seggbe basznak.

– Úgy valóban szar, ha a partner szexjátéknak használ csupán – húzta el a száját fanyarul. – Ha több benne a nyers fájdalom, mint az élvezet. Egy ideig jó, mert hatásos, és voltak olyan alkalmak, hogy a világomról nem tudtam, olyan jólesett, hogy Sammy megbaszott. De sosem volt meg az a... love making rész. Tudod? – Manfred keserűen feldóhajtott. – Gyengédség, finomság... szeretet. Amikor tudod, hogy biztonságban vagy, hogy otthonra találtál, hogy a partnered figyel rád, hogy nem csak magát akarja kielégíteni. Hanem tudja, hogy mit szeretsz, mit nem... hogy egyenlő felek vagytok.

– Szép kis álom – fintorgott Rahim. Soha egy partnere sem kezdeményezett semmi olyat, amiről Manfred beszélt. De nem is lett volna helye gyengédségnek azokban a helyzetekben. Azokban a percekben csak az számított, hogy az ember fejében csend legyen. Hogy megfeledkezzen minden másról. Manfred lemondóan sóhajtott, a kezét simogatta, egyre gyakrabban eltévedve a kézfejéről a csuklóján levő karkötő irányába.

– Az, álom – suttogta maga elé a veterán szomorúan. – Talán valóra vált volna, ha több időnk lett volna. De lehet, csak én voltam a hülye, aki ilyen dolgokról ábrándozott – tette hozzá sötéten, és hirtelen elhúzta a kezét, mintha undorodna az érintéstől. Rahim szíve összeszorult, nem értette, mi baja volt a veteránnak. Miért rántotta el a kezét úgy, mintha rájött volna, miféle undorító csótányt simogatott előtte. Aztán némi habozás és egy bocsánatkérő mosoly közepette Manfred ismét megfogta a kezét, és finoman megszorította. – Volt egyébként gyengéd oldala is, csak nem éppen szex közben.

– Nem tett jót nektek a hadsereg – sóhajtott fel Rahim szomorúan.

– Sem az, amit belénk neveltek – tette hozzá Manfred lemondóan, majd finoman megpaskolta Rahim kézfejét. 

– És Dimitri? – kérdezte Rahim halkan. – Azt mondtad, történtek dolgok köztetek. 

Manfred az alsó ajkába harapva elvigyorodott, majd látványosan és jólesően beleborzongott mindabba, aminek az emlékét felidézte. Rahim halkan felröhögött, még sosem látta így viselkedni a kapitányát. 

– Ez sok mindent elmondott – szólt vigyorogva. Manfred halkan kuncogva bólintott. 

– Egyszerűen maga volt a gyönyör, az elejétől a végéig és még utána is. Életem legszebb éjszakája... – sóhajtott fel vágyakozva, majd egy féloldalas mosollyal ismét megpaskolta Rahim kézfejét. – Köszönöm, hogy meghallgatsz.

– Itt a végszó, hogy húzzak a fenébe? – kérdezett vissza csipkelődve. Manfred halkan felnevetett.

– Csak akkor, ha menni akarsz, kisköcsög.

Rahim elmosolyodott, fontolóra vette az ajánlatot. A veterán csendben nézte őt, a kézfejét simogatta egészen addig, amíg Rahim ki nem bújt az érintése alól, hogy magukra tudja húzni a takarót. Nem volt hideg a szobában, csupán a puha súlyt akarta érezni magán, ami a védelme alá vonta őt. Manfred tekintete felcsillant, de nem szólt semmit, csak nézte őt. Zavarba ejtő gyengédséget tükrözött a tekintete, Rahim csupán nehézségek árán tudta vele tartani a szemkontaktust. Valamit akart tőle a veterán, valamit némán kérdezett tőle a sötét szempár, de sehogy sem tudott rájönni, mi is volt az a valami. Érintés? Ölelés? Vagy arra várt, hogy lekapcsolja a villanyt? Netán elég lenne annyi, hogy visszategye a kezét oda, ahol addig is volt, hogy Manfred ismét ráfektethesse az övét?

– Mi a terved? – kérdezte végül a veterán halkan, megtörve a közéjük ereszkedett csendet. Rahim először nem értette, majd arra gondolt, hogy a túrázással kapcsolatban érti a kérdést.

– Megnézhetnénk a régi borászat romjait – vetette fel az első gondolatot, ami az eszébe jutott. – Meg véletlenül eltévedhetnénk az egyik őrbódéhoz a fenyvesben. Aztán még ott vannak a barlangosabb részek, ha érdekel pár mohás kavics meg a patak, ami keresztülfolyik. Vagy a vízesések. Vagy a folyómenti lécházas falvak, ha kedvet kaptál volna a kölyköktől, hogy másfél lábon járó csodaként betoppanj a kis falvakba.

– Jól hangzik. – Manfred álomittas mosolyra húzta a száját. – Mit szólsz, ha rád bízom?

– Bízzad, ha úgy akarod – vont vállat Rahim nemtörődően. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy megbíznak benne. Manfred mellett már valóban természetesnek tűnt.

A veterán elmosolyodott, majd kényelmesen bevackolta magát, és lehunyta a szemét. Rahim csendben nézte őt, óvatosan kicsit beljebb húzódott az ágy széléről, hogy ne érezze a háta mögött tátongó mélységet. Az arcvonások nyugodtak voltak, egy kósza fekete tincs Manfred homloka elé hullott. Minden normálisnak tűnt, de valami mégsem hagyta Rahimot nyugodni. Egy megfoghatatlan érzés befészkelte magát a gondolatai közé, mint a vihar előtti csend.

– Minden oké? – kérdezte suttogva.

Manfred vonallá préselte az ajkait, a fejét pedig amennyire csak lehetett megpróbálta a párna és a takaró alá rejteni. Alig egy pillanattal később pedig a válla megremegett, és zaklatottan kezdte venni a levegőt. Rahimot elöntötte az aggodalom, a tehetetlenség érzete, fogalma sem volt, mit kellene tennie. Feltolta magát a könyökére, közelebb húzódva Manfredhoz, de csupán nézni tudta őt. Nem tudta, mit tegyen.

– Manfred? – szólította őt csendesen, de nem kapott választ, csak halk szipogást. – Most meg mi van?

– Semmi – szipogott könnyek közt a veterán. Rahim a szemét forgatta, lehúzta Manfred arcáról a takarót, és visszahasalt mellé, hogy a német ne tudjon elbújni előle.

– A semmin nem szokás pityeregni – felelte Rahim suttogva. Manfred ismét csak szipogott, de ezúttal felnézett rá könnyáztatta tekintettel. Rahim összepréselte az ajkait, fájt neki a látvány, a kósza könnycsepp, ami átcsordult a veterán orrnyergén, mielőtt a párnára pottyant volna. – Mi a baj?

– Csak elgondolkoztam – suttogta Manfred. A sötét szempár kérdőn, válaszokat várva nézett rá. Rahim nem értette, mit akart tőle a veterán.

– Én ehhez hülye vagyok, Manfred. Mégis mit akarsz?

– Az a baj, hogy magam sem tudom – felelte suttogva, és fancsali mosolyra húzta a száját. – Lehet a kavicsok teszik.

– Kavicsok – ismételte meg Rahim grimaszolva, értetlenkedve az elhangzottakon. A veterán mosolya egy cseppnyivel őszintébbé vált.

– A karkötődön levő ásványok.

Rahim homlokán összeszaladtak a ráncok, feltolta magát könyökre, és vetett egy kérdő pillantást a csuklóján csillogó ébenfekete kövekre, majd vissza Manfredra, akinek könnyáztatta szeme hasonló színben csillogott.

– Értesz a kavics vuduhoz?

– Annyira nem – felelte a veterán szemrebbenés nélkül, mégis volt valami a tekintetében, ami Rahimban azt az érzetet keltette, hogy hazugságon érte a másikat. – Majd kiguglizzuk. Most már fáradt vagyok hozzá. Maradsz? Vagy inkább visszamész?

Rahim halkan felsóhajtott. – Maradok, ha nem zavarok.

– Jólesne a társaság. Hozzád bújhatok? – kérdezte Manfred bizonytalanul, akár egy kisgyerek, aki félt bármit is kérni.

Rahim aprót bólintott, visszafeküdt, és hagyta, hogy a veterán szorosan hozzábújjon, az arcát a mellkasába fúrja. Kényelmetlen volt a közvetlenség, de próbált úgy tenni, mintha nem zavarná őt a helyzet. A takarót elrendezte, hogy Manfred háta ne lógjon ki, majd amilyen gyengéden csak lehetett, magához ölelte őt. A veterán egy halk, reszketeg sóhajjal, és egy elsuttogott köszönömmel felelt számára. Rahim csupán aprót biccentett, eligazította a fejét a párnán. Manfred légzését hallgatta, ami ismét rendeződni látszott, majd egyre lassult, mígnem a veterán már nyugodtan aludt a karjai közt. Rahim halkan felsóhajtott, belefésült a rövid, hollófekete tincsekbe, majd a kezét visszatámasztotta Manfred felsőtestére.

– Jó éjszakát – suttogta maga elé, amire válaszul a veterán közelebb bújt hozzá, és valamit érthetetlenül belemotyogott a mellkasába.