Rahim első napirendi pontjaként egy kiadós reggeli volt eltervezve, amit csendben és nyugalomban szeretett volna elfogyasztani. Ezen terve ugyanakkor abban a pillanatban meghiúsult, hogy az asztalukhoz toppant a fiatal férfi, aki a minap felvette őket a tragacsával. Már éppen készült elzavarni a hívatlan vendéget, hogy nincs szükségük fuvarra és ne is álmodjon arról, hogy a múltkorit kifizetik, amikor az idegen odafordult Manfredhoz, és illemre fittyet hányva habibi-ként szólította meg. Rahim köpni nyelni nem tudott, de még maga a veterán is tágra nyílt szemmel pislogott. Kellett mind a kettejüknek pár perc, mire felfogták, hogy a Sikandar nevű férfi mit is akart tőlük, és honnan jött a fene nagy bátorsága, hogy közeli jóbarátként merje kezelni Manfredot.

A gyerekek, akik rájuk uszították a férfit, az étterem ajtajából leskelődtek fülig érő vigyorral, jól tudva, hogy ha Mandred észreveszi őket, akkor máris nyert ügyük lesz. Rahimban egy pillanatra fellobbant az évek óta szunnyadó gyilkos, és ha máshogy nem, legalább tekintettel lemészárolta a kis mocskokat, akik pofátlanul megbolygatták a napjukat még azelőtt, hogy az igazán elkezdődhetett volna. Mindeközben Manfred már igyekezte menteni a menthetőt, és nem megsérteni senkit azzal, hogy nemet akar mondani.

Sikandar ugyanakkor önfejű volt, mint egy szamár, és csak azok után volt hajlandó távozni, hogy Manfred rábólintott a meghívásukra és megígérte, hogy egy óra múlva a parkolóban lesznek. Rahim ugyanakkor nem akart egy óra múlva a parkolóban lenni, pláne nem a kis mocskokkal tölteni a napot. Egykori kapitánya szavával ugyanakkor nem akart szembe menni. Látta rajta, hogy szüksége volt némi társaságra, és hogy a minap jól érezte magát a gyerekek mellett. Az ingyen fuvar pedig jól jött volna nekik ismét. Így hát csendben maradt, csupán egy morcos pillantást küldött a veterán irányába, aki játszva a tehetetlen áldozatot, csak vállat rántott, mintha semmiféle beleszólása nem lett volna a dolgokba.

A Toyota platóján kaptak maguknak helyet ismét a hangoskodó és vigyorgó kölykök mellett. Rahim igyekezett nem látványos grimaszok közepette szenvedni, míg Manfred kifejezetten jól mulatott a gyerekek és a kecskéjük társaságában. A veterán kedvét nem tudta volna semmi sem szegni, vidáman énekelt és nevetett a gyerekekkel, egészen addig, míg le nem fordultak az egyik folyómenti kis birtokra. Sikandar köszönés képpen rádudált egy félszemű kecskepásztorra, aki az egyik fa árnyékában hűsölt, míg a kecskék szétszóródva ott legelésztek körülötte a folyóparton. A gyerekek vidáman integettek, kiabáltak a pásztornak, aki válaszul visszaintegetett nekik, de nem mozdult el a helyéről.

Juma volt az, Sikandar fivére és a birtok ura. A gyerekek állítása szerin veterán katona volt, mint Manfred és Rahim. Ezt az információt hallva a két férfi lopva összepillantott, némán megvitatva, hogy azonnal távozni fognak, ha nem szívesen látott vendégként tűnnek fel Juma szemében. Rahim szerette volna ennyiben hagyni a dolgot, de Manfred gondterhelt ábrázata nem hagyta nyugodni. Tudta, hogy valami járt a kapitánya gondolatai közt, talán ismerősen csengett neki vissza a birtok urának neve. Vagy talán csak a vakációja alatt először elgondolkozott azon, mekkora veszélynek tette ki magát azzal, hogy visszatért az országba. Habár Rahim úgy vélte, Manfred előre elegyengetett minden röges utat magának, és azért viselkedett olyan gondtalanul, mert a háttérben elintézte, hogy senki ne merészelje őt bántani. De ezúttal az ország távoli csücskében voltak, egy aprócska birtokon, egy olyan úrral, aki miatt a kapitány már nem tudott olyan jóízűen mosolyogni és nevetni a gyerekekkel, mint előtte tette.

Miután Sikandar leparkolt, és a gyerekhad a kecskével együtt leszállt mellőlük, Rahim közelebb húzódott a kapitányához. Mielőtt bármit is kérdezhetett volna, Manfred fintorogva felsóhajtott.

- Volt egy Juma nevű tolmácsom - súgta oda komoran Manfred.

- És? - kérdezett vissza Rahim megjátszott nyugalommal. A gyomra görcsben állt, az izmok keservesen szorították a srapnel darabokat. Nagyon nem tetszett neki az a pillantás, ahogyan Manfred nézett rá. Veszélytől és támadástól tartva.

- Nem lett szép vége - felelte végül a német.

Úgy tűnt, ennyiben akarta hagyni a dolgot. Nem akart feleslegesen pánikot kelteni, de felhívta Rahim figyelmét a veszélyre, ami leselkedhetett rájuk. Rahim bólintott, habár jobban örült volna, ha kicsivel több információt kap. Ha megtudja, hogy a veszély, amit Manfred érzett, mit jelentett. De Rahim nem volt akkora színész, mint a veterán, egy kettőre leleplezte volna magukat, ha több információt megtud. Még egyszer bólintott a veteránnak, hogy érti és számíthat rá, bármi történik, majd magára öltött egy kedvesnek nevezhető mosolyt, mikor Sikandar arrébb terelte a gyerekeket, és segített a kapitánynak lemászni a platóról.

Rahim próbált jó pofát vágni a tanya körüli túrához, de ha tehette, inkább hátra maradva figyelt. Vele ellentétben Manfred jól érezte magát. Jó turistához méltóan viselkedett, mindenre kíváncsi volt, és Sikandar engedélyével készített képeket és videókat. Kizárólagosan magán célra, ezt többször megjegyezte a veterán, miközben a gyerekeknek mesélt pár mondatot a saját bárói birtokáról. Rahim a szemét forgatta, amikor szóba került a nemesi birtok, és megannyi olyan dolog, amit a kicsik szájtátva hallgattak. A túrájuk végpontja egy folyómenti, füves terület volt, ahol pár kósza ló legelészett. Sikandar az egyiket odahívta magukhoz, és Rahim őszinte döbbenettel fogadta azt a gyermeki mosolyt, ahogyan Manfred a szürke lovat nézte. Rahim nem mondta volna éppen szép példánynak, és biztos volt benne, hogy a kapitánya istállójában ezerszer szebb lovakat tenyésztettek, de valahogy az a poros és sárfoltos szürke csotrogány megtetszett a veteránnak.

- Nem gondoltam volna, hogy szereted ezeket a dögöket - jegyezte meg Rahim halkan, amikor a kapitánya a koszos ló fejét simogatta, és a füle mellől levakart egy kis koszt az ujjaival. Manfred elmosolyodott a megjegyzéstől, vagy talán attól, ahogyan a szürke a fejét a keze irányába tolta, hogy több vakarást és tisztogatást kérjen magának.

- Nem hangoztattam - felelte a veterán. - De lovak közt nőttem fel, és mindig meghallgattak, ha ki akartam sírni nekik a lelkem. Tudod, miután leléptél tőlünk... volt egy esetem - mesélte halkan, miközben a ló fejét vakargatta és simogatta. - Elszakadtam a csapatomtól, és két hosszú hónapot a hegyek közt töltöttem. Az őrület határán Allah a segítségemre sietett, utánam küldött egy éjfekete kancát, aki mellettem volt, és hazáig kísért.

- Azt hittem, nem hiszel ilyen dolgokban - jegyezte meg Rahim zavartan. A kapitánya vállat rántott.

- Történtek furcsa dolgok, amikre nem találok más magyarázatot. Tudom, hogy nem szíved csücske a téma, azért nem meséltem.

- Annyit azért mondhattál volna, hogy mi miatt kattantál meg - mormogta az orra alatt majd felsóhajtott. - Egyébként meg, higgyen mindenki, amiben akar. Én túl sokat csalódtam már ehhez - tette hozzá Rahim. Manfred megértően biccentett, ugyanazzal a nyitottsággal és tisztelettel, amivel egykor a csapatába fogadta minden olyannal, amiben hitt, vagy éppen nem hitt.

A délelőtt maradékját ezek után még a birtok körbejárásával töltötték, egészen addig, amíg Sikandar fivére vissza nem tért a kecskékkel. Az állatok maguktól beszaladtak a nyitott és üres karámba, míg a félszemű pásztor gyanakvóan és lassan követte őket. Rahim ismét érezni vélte a feszültséget és félelmet, ami a kapitányát körbelengte, habár Manfred nem mutatta mindennek semmi jelét. Csendben figyelte a korban hozzájuk közel álló, félszemű férfit, aki lassan eléjük bicegett. Sikandar szerette volna bemutatni a vendégeiket, de a fivére csendre intette egy kézintéssel.

Juma nem beszélt, se nem köszönt, csupán némán nézte őket. A kék szempár leginkább Manfred alakját és arcvonásait fürkészte, aki állta a szemkontaktust. Rahim elfojtott egy gunyoros mosolyt. Ismerte a kapitányát, hogy miféle veszett ördög volt, aki nem tudott megrettenni semmitől. Legyen az golyózápor, vagy egy esetleges tolmács, akitől nem szép búcsút vett. Rahim a félszemű férfit nézte, próbálva rájönni, mit jelentett a nem szép búcsú. Az összes ujja a helyén volt, nem csonkították meg. A fél szemét fedő kendő alól pedig olyan sebhelyek nyoma bukkant fel, ami egy robbanás következményei lehettek. Nem tudott rájönni, mire utalt Manfred.

A félszemű pásztor hosszú percek után lassan és kimérten biccentett egyet a veterán irányába. Ezek szerint valóban ő volt az a tolmács, akit Manfred emlegetett. Rahim lopva a kapitányára pillantott, aki viszonozta a biccentést, majd visszanézett a nurisztánira, aki ezúttal őt kezdte el figyelni.

- Nem zavarunk tovább, ha nem szívesen látott vendégek vagyunk - törte meg végül Manfred a csendet.

Juma lassan feléje fordult, egy kézintéssel maradásra intette, majd egy másik mozdulattal az öccsének intett. Sikandar bólintott, idegesnek tűnt, de nem mondott semmit, hanem maga mellé vette a gyerekeket, és beterelte őket a kis házba.

Hárman maradtak, és az idegtépő feszültség, ami Rahim hasában fájóan összeszorította a srapnel darabokat. A tekintete ide-oda járt, hol a kapitányát figyelte, hol a félszemű Jumát, aki néma beszélgetést folytatott a veteránnal.

- Valaki lenne szíves felvilágosítani? - kérdezte végül Rahim egy horkantással. Juma bólintott, Manfred mélyen felsóhajtott.

- Kezdjük ott, hogy ez a nagyszájú itt, Rahim - szólt a veterán. - A zsoldos tolmács, aki után magunk közé vettem Jumát.

Rahim rábólintott, akárcsak Juma, aki úgy tűnt, hallott már felőle, ha már a megüresedett posztot betöltötte. De úgy tűnt, nem lepte meg, hogy Manfred folyékonyan beszélte a pastut.

- Útközben derült ki, hogy Juma hasonló cipőben járt, de mindezt nem tárgyaltuk meg előre - tette hozzá a kapitány.

Rahim szemöldöke a magasba szökött, elképedve nézte immáron a félszemű pásztort. Hátbaszúrta volna Manfredot? És ha igen, hogy-hogy még életben van? Nem olyannak ismerte meg a kapitányát, aki túlzottan jól viselte volna az árulást. Juma a száját húzta, de nem szólt semmit, csupán rábólintott az elhangzottakra. Azóta egy mukkot sem szólt, hogy eléjük toppant. Rahim a szemöldökét ráncolta, majd felpillantott a kapitányára, aki komoran felsóhajtott.

- Rajtaütöttek a csapaton, amit Sammyvel kísértünk. Mind meghaltak. Esélyünk sem volt. Az egyik tálibnak sikerült közel kerülnek hozzánk, fegyvert fogott Sammyre, és én ott abban a pillanatban feladtam a harcot - mesélte halkan, sötét tekintetét mindvégig a félszemű pásztoron tartva. Rahim a nyelvébe harapott, nehogy közbeszóljon valamit, amikor a kapitánya folytatta. - Fogságba estünk, mert így volt eltervezve. Még az elején kiváltottam Samet. Fontos információkért cserébe elengedték. El kellett őt tüntetnem magam mellől, hogy szabadulni tudjak... – Manfred felsóhajtott. – Sosem bocsájtottam volna meg magamnak, ha látta volna mindazt, amire neveltek. Olyan dolgokat tettem, amikre nem akarok emlékezni. Így szabadultam ki a hegyekbe végül egyedül, majd jutottam vissza a bázisra. Ahol ott volt Juma, akit... felismertem a fogságban töltött napok alatt, hiába fedte el az arcát.

Rahim egy pillanatra megszédült a történet hallatán. A kapitánya eddig mélyen hallgatott fogságról, esetleges kínzásokról és hazaárulásról. Valóban ennyire szerette volna Samet, hogy képes volt megszegni minden esküt és hűséget, amit megfogadott? Rahim néma döbbenettel fordult a kapitányához, majd a félszemű pásztorhoz, akivel kapcsolatban egyre inkább csodálta, hogy még mindig életben volt.

- A történet vége az volt, hogy bosszúból kivágtam Juma nyelvét - sóhajtott fel Manfred komoran.

Mielőtt Rahim visszakérdezhetett volna, hogy biztosan jól hallotta-e, az említett áruló kinyitotta a száját, felfedve a furcsa csonkot, ami a nyelvéből maradt. Rahim borzongva és grimaszolva megrázta a fejét. Látott már hasonlót, sőt, rosszabbat is, de a puszta ténytől, hogy mindezt ezúttal Manfred tette... Hideg borzongás fogta el.

Újabb hosszú és néma csend ereszkedett közéjük. Manfred és Juma folytatták a néma beszélgetésüket, próbálva rájönni, mi legyen ezek után. Rahim lopva a ház felé pillantott, amikor a gyerekek hangját vélte hallani, és a kis mocskok valóban ott lógtak az ablakban, leskelődve. Talán a kölykök miatt habozott Juma is azzal, hogy elkergesse egykori kapitányát, netán bármi mást tegyen vele. A csendet végül egy öreg telefon csörgése szakította fel. Ijedten összerezzentek mind, Rahim zavartan pislogott a kapitányára, aki a zsebéből előkotort egy ősrégi, felnyitható telefont.

- Elnézést - biccentett feléjük, majd pár lépéssel arrébb felvette a telefont. - Da?

Rahim szemöldöke a magasba szökött. De még maga Juma is meglepetten pislogott, amikor a veterán oroszul kezdett el telefonálni valakivel. Egyszerű igenek és nemek hangzottak el, és pár olyan szó, amit Rahim nem értett. Gyanakvóan figyelte a jelenetet, Manfred komolyságát, amit utoljára akkor látott, amikor egyes bevetések előtt tartott megbeszélést. Az öreg mobil is meglepő volt, hiszen Rahim látta már nem is egyszer nála az érintő képernyős telefont. Az ilyen húszéves ketyeréket már szinte senki sem használta, kivéve talán akkor, ha... Ha valami olyan dologról volt szó, amit jó lett volna titokban tartani. Rahim felhorkantott. Az öreg telefon és az orosz beszéd kicsit sem volt megnyugtató kombináció egy olyan ember esetében, mint Manfred Wittmann. A beszélgetés sem tartott tovább egy-két percnél. A kapitány letette a telefont, és egy bocsánatkérő mosollyal visszatért hozzájuk.

- Attól tartok, nem tudunk tovább maradni - fordult Jumához. A pásztor zavartan pislogott, majd végül legyintett, hogy nem bánja.

Igazán Rahim sem bánta. De igyekezett nem túl boldognak tűnni, amikor Juma visszahívta az öccsét és a gyerekeket, hogy a vendégeiket haza fuvarozzák. A kis mocskok persze csalódottak voltak, hogy Manfred nem maradhatott velük tovább, így a Parunba visszavezető út minden percét kihasználták még arra, hogy a veterán nyakán csüngjenek. Manfred vidáman mulatott velük, csupán a szeme sarkából pillantott olykor oda a némaságba burkolódzott Rahimra. Minden lopott pillantás azt üzente, hogy majd megmagyarázza azt a titokzatos telefonhívást. De nem akkor, nem a gyerekek társaságában. Rahim beletörődően bólintott, és türelmesen várta az ígért magyarázatot. De minderre nem került sor sem aznap, sem pedig másnap.