– Úgy nézel ki, mint Friedrich vándora!

Rahim szórakozottan felröhögött, mikor német útitársa megrökönyödve visszafordult hozzá.

– Honnan ismered te Friedrichet? – kérdezett vissza Manfred nagyokat pislogva.

– Afgán vagyok, nem vadember. Tudom ám használni az internetet meg az okostelefont – felelte Rahim igencsak büszkén, miközben gyakorlott mozdulatokkal továbbra is a puskát tisztította.

A veteránnak kellett még pár másodperc, mire feldolgozta a hallottakat, majd jót mosolyogva az egészen inkább visszafordult a táj felé. Rahim abbahagyta a munkáját, lazán a térdére könyökölve a sziklaszirten álló németet figyelte. Hideg csípős levegő lobogtatta a ruháját, néha belekapva a fejére kötött kendőbe, míg a lábai előtt hullámzó ködtengerből olykor felbukkant egy kisebb hegycsúcs vagy sziklás hegyoldal. Rahim elmosolyodott. Vándor a ködtenger felett...

– Nekem nincs sétapálcám! – szólalt fel a német durcásan.

Rahim csupán nevetett. Befejezte a puska tisztítását, majd kendőjét felkötötte, hogy az erős napsugaraktól és a széltől óvni tudja az arcát. Nem volt ínyére az időjárás, de a napsütés valahogy kompenzálni tudta a mínusz fokokat. Ennek ellenére még mindig szívesebben élvezte volna egy szélvédett barlang oltalmát, mint a térdig érő havat maga körül. Mintha Mir Samir tüskéket növesztett volna, úgy meredtek az ég felé a hókupacok a sziklás hegyoldalon. Lopva felnézett a hegycsúcs irányába, eszébe jutottak szóbeszédek, hogy senki sem tudta igazán meghódítani a hegyet. Megborzongott és káromkodott, mikor egy nagyobb széllökés megtaszította. Némán gubbasztott a kövön, amire talán egy félórával ezelőtt ült le. Nem értette, Manfred mit tudott annyit ott szobrozni azon a szirten. De azt még Rahim sem tagadta, hogy volt valami lenyűgöző a Hindu Gyilkosban. Az otromba, hófedte, kék hegyeiben, amikkel az ég felé tört, és amikről azt regélték, hogy még a büszke sasokat is arra kényszerítette, hogy visszaforduljanak, mert nem tudtak megküzdeni a hegységgel. Megvolt a gyönyör abban, ahogyan az egyszerű halandó próbált túlélni egy ekkora óriás árnyékában. Hindu Kush magába fogadta az embert, de kegyetlenül meg is csócsálta. Nem engedte el anélkül, hogy a szívének és lelkének egy részét ne követelte volna magának.

Rahim félrehúzta a kendőt az arca elől annyira, hogy köphessen egyet, majd letörölte kézfejével betaknyosodott orrát. Kezdett átfagyni a teste, az ízületei fájtak, az ujjai már csak nehézségek árán tudta mozgatni. A veteránt figyelte, aki néha úgy tűnt, mintha csak fizikálisan állna ott a szirten. Máskor meg mintha felriadt volna az állapotból, amiben volt, mikor a szél megtaszította. De egy centire sem húzódott volna beljebb a halál torkából. Rahim visszaigazította a kendőt az arca elé. Csendben várta, hogy Manfred visszatérjen hozzá. De minderre egy idegtépő óra múltával sem került sor.

– Fritz! – ugatott oda a németnek. A hegyoldal visszhangként felerősítette a hangját, amitől a veterán ijedten megrezzent, majd a válla felett lassan visszanézett rá. Rahim gyomra összeugrott attól a sötét pillantástól, amivel Manfred nézett rá. A kendő takarásban elhúzta a száját. – Éhen döglök, menjünk már!

Manfred nem felelt semmit, éppen csak annyit mozdult, hogy félig már feléje fordulva álljon. Aprócska tett volt, mégis egy leheletnyivel nyugtatóbb, mintha ismét a szakadék felé nézett volna. Rahim lassan feltolta magát a kőről, majd leoldotta fejéről a sötét kendőt. A szél belekapott kócos hajába, és megpróbálta kitépni a kendőt a kezéből. Néma aggodalommal figyelte a németet, aki még mindig őt nézte, de ismét csupán fizikailag volt ott vele. Az arca sápadt volt, és mintha éveket öregedett volna abban az egy órában, amit a szirten töltött. Rahim elmormogott egy káromkodást, kicsit sem tetszett számára az a ködös, sötét tekintet. Eszébe juttatott egy fiatal francia katonát, aki nem sok híján kinyírta mindannyijukat, mikor megtudta, hogy a barátnője megcsalta őt. De a felettese volt a hülye, hogy gránátot adott a srác kezébe, pedig látta rajta, hogy nincs olyan állapotban, hogy bármiféle fegyvert a kezébe adjanak. Szerencsétlen ördög alig volt húsz éves. Rahim gyomra fájóan görcsölt, nehezen kapott levegőt.

– Manfred! – szólt oda ismét emelt hangon, ezúttal nevén szólítva őt, amit ritkán tett, és pont emiatt abban reménykedett, hogy megteszi hatását. Utálta, hogy kétségbeesés csengett a hangjában. A német megrezzent, és úgy tűnt, a tekintete egy pillanat erejéig tisztábbá vált, de a sötét árnyék még mindig ott ült a vállán, és húzta volna le őt a mélybe. Rahim idegesen benyálazta az ajkait. – Gyere már, bassza meg, ránk fog esteledni!

Alig jártak benne a délelőtti órákban, de Rahim nem tudott jobbat kitalálni. Vissza kellett hívnia a szirtről azt az őrültet. Manfred ugyanakkor nem mozdult, csupán nézte őt révetegen. Nem volt magánál. Rahim reszketve vett levegőt, hidegrázás fogta el, és amikor a szél megtaszította őt, a szíve kihagyott egy ütemet.

– A kurva életbe is, gyere már vissza onnan – suttogta maga elé.

Először érezte úgy, hogy hiba volt elhagyniuk a várost. Eddig minden túl jól alakult. A hegység olykor azért fizikálisan megtörte őket, de a nehéz napok után mindig közbe iktattak nem egy olyat, amikor csak pihentek mind a ketten. Oh, de a fizikai erőnlét mit sem számított, ha az ember elméjével játszott csúf tréfát Hindu Kush. Alattomosan, látatlanul rágta be magát még az olyan képzett katonák fejébe is, mint amilyen Manfred volt. És ezúttal nem elvett tőle valamit, hanem visszaadott. Valami nagyon csúf dolgot. Rahim apró reszketeg léptekkel indult el egykori kapitánya felé. A vaskos, fagyos hóréteg ropogott a bakancsa alatt. „Ismered a hegyeket..." visszhangzott a gondolatai közt Manfred hangja. „Nálad szívósabb dögöt aligha találnék..." Rahim elmormogott egy káromkodást.

– Ezért kellettem én neked, te köcsög... – morogta az orra alatt. A szíve fájóan dobogott, zúgott a feje a gyomoridegtől. – Kurvára tudtad, hogy baj lesz.

A közvetlen közelében állt meg, szemtől szemben egy olyan férfival, akit nem ismert. Rahim torkát olyan érzelmek fojtogatták, amiket nem ismert, és soha nem is akart volna megismerni. De Manfred Wittmannról volt szó, aki húsz éve habozás nélkül adta volna az életét az övéért. Aki visszament érte a biztos halálba, mert volt olyan elvetemült őrült, hogy embert nem hagyott hátra. Az a hülye német feje lehetett az oka. Rahim szemét könnyek égették, amiket szeretett volna a szélre fogni, ami próbált közéjük furakodni, eltaszítani őket egymástól. Lenyelte ezeket a könnyeket és megragadta Manfred felkarját, erősen belevágta ujjait a vaskos kabátba és izmokba, mígnem a melankólikus, már-már halott arcon a fájdalom nyomát látta felbukkanni. A sötét szempár úgy tűnt, tisztulni kezdett, Manfred pedig zavartan pislogott rá, mintha mindaddig fel sem fogta volna, hogy mi történt körülötte.

– Felébredtél? – kérdezte Rahim komoran. A német zavartan pislogott még kettőt, majd bólintott.

– Danke – szólt a halk felelet, ami kicsit sem volt meggyőző, de több volt, mint a semmi.

Rahim bólintott, elengedte őt, majd izomból felkaron csapta. Égető fájdalom kúszott végig átfagyott kezében, mintha ezernyi tű szúrta volna át a tenyerét, de nem érdekelte. Dühös volt. Manfred tágra nyílt szemmel, teljes értetlenséggel nézett vissza rá.

– Mégis...

– A faszt kell engem ijesztgetni!

Rahimból kirobbant minden olyan érzelem, melyet addig próbált a felszín alatt tartani. Félelem, aggodalom, megannyi fájdalom, mely felidézte benne annak a férfinak az emlékét, akit egykor megismert, és aki Manfred Wittmannak nevezte magát. De ez az alak, aki sápadt, meggyötört arccal, zavarodott kisgyerek módjára pislogott rá... Nem az a férfi volt. Csupán egy árnyék, egy szellem, üres töltényhüvely. Rahim csalódottságából düh fakadt, ismét felkaron csapta a veteránt.

– Nem erről volt szó, bassza meg! – szólt fogcsikorgatva. – Nem fogom a szaros traumáidat pátyolgatni! Megértetted?! – kaffogott rá. A hegyoldal és a szél messzire visszhangozta szavait.

Manfred lesütötte a szemét, nagyokat pislogott, mint aki próbált magához térni, majd úgy tűnt, mondani szeretett volna valamit, de helyette csak vállon veregette őt, és elindult az ösvényen lefelé. Rahim a szemét forgatva elmormogott egy káromkodást és utána indult. Hosszú lesz még az a három hónap is, ha ez a hülye már a második héten ilyen állapotban van.

~*~

A nap további részét a táborukként szolgáló barlangnál töltötték el. Rahim a tábortüzet ezúttal a szabadég alatt állította fel, hogy a napfény és a tűz melegét egyszerre hasznosítsa. Borzalmasan átfagyott és rettentően dühös volt nem csak Manfredra, de saját magára is, amiért nem gondolkozott előre. A szeme sarkából olykor vetett egy pillantást a némaságba burkolódzott veteránra, aki hozzá hasonlóan próbálta felmelegíteni átfagyott testét, majd a mászástól kidörzsölődött lábcsonkját bekente krémmel. Hagyta pihenni a kivörösödött bőrt, éppen csak egy vékony kendővel takarta le, hogy ne érje erős napfény. Rahim felsóhajtott, az ölébe húzta a lábát, próbálva átmasszírozni és életet lehelni lábfejébe. Tekintetével a hegyoldalt és a bárányfelhőkkel tarkított, vakítóan kék égboltot fürkészte. Néha feltűnt egy holló vagy sólyom, ahogyan ebédet keresve tovarepültek, de más mozgást nem tapasztalt. Pedig meg mert volna esküdni, hogy egészen friss kecskenyomokat látott a reggel az ösvényükön. A hegyoldalt fürkészte, keresve az otromba szarvakkal megáldott kőszáli kecske barna testét a sziklák közt, de sehol nem találta. Lemondóan visszafordult a tábortűz felé, és vetett még egy utolsó lopott pillantást a németre.

– Lemehetnénk a folyóvölgybe – jegyezte meg Rahim, megtörve az órák óta tartó csendet kettejük közt. Manfred elgondolkozva összeráncolta a homlokát.

– Azt mondod, ránk férne némi zöld?

– Faszom kivan már a szikláktól és a gleccsertavaktól – felelte Rahim, és látványosan megborzongott a jeges vizű tavak puszta gondolatától is. Inkább nem fürdik hetekig, minthogy még egy ilyen átokverte tóban kelljen megmosakodnia. Manfred szája megrándult egy halovány mosolyba.

– Emberek is lesznek a völgyben – jegyezte meg a veterán csipkelődve. Rahim felhorkantott.

– De legalább lesz normális kaja. És ha mázlista disznók vagyunk, talán még szamarat is tudunk bérelni.

– És mégis hova a bánatba akarsz te szamaragolni, azt mondd meg nekem – sóhajtott fel a német egy szemforgatás közepette.

– Nurisztánba – vetette oda Rahim félvállról. Manfred elgondolkozva megvakarta az állát, de amikor borosta sercegett az ujja alatt, nem tetszően elfintorodott. Abbahagyta a vakaródzást.

– Ott nem valami nemzetipark szerűség van?

– Az is – bólintott Rahim, majd vállat rántott. – Kicsi tartomány, de nem rossz hely. Részben üdülőövezet, a hegymászók szeretik. Parunban hotelszobát is bérelhetünk, ha bárói segged úgy óhajtja.

Manfred arcára hitetlenkedő mégis őszinte mosoly ült ki, a tekintete pedig ismét élettel teli csillogással tündökölt. Az aggodalom, mely addig Rahim szívét marcangolta, úgy tűnt, hogy nagyon lassan, de múlni kezdett. Örült, hogy a veterán némileg ismét önmaga volt, vagy legalább is kereste magát.

– Mégis honnan a frászból tudod te ezt? – kérdezett vissza szinte már nevetve. Rahim sunyin elmosolyodott.

– Internet – felelte önelégülten. Manfred halkan felnevetett. Rahim kényelmesen törökülésbe húzta a lábát, és megtenyerelve maga mögött, kissé hátradőlve felnézett a felhőkre.

– Azt mondod, hotel? – gondolkozott a veterán hangosan.

– Klímával és tévével – bólintott rá Rahim habozás nélkül. – Csak tudod, mi a kibaszás? Ezeknél második és harmadik nyelv csupán a pastu és a dari. Tíz éve tanultam valamennyi askunut és pashayit, de már szart sem ér szerintem. Vagy vasi-vari volt az? – töprengett Rahim fintorogva. Már a fene se tudta, milyen nyelveket beszélt és tanult.

– Maximum elpantomimezzük nekik, hogy mit akarunk – kuncogott fel a veterán jóízűen. Rahim elfojtott egy mosolyt, bólintott. Visszanézett Manfredra, aki a tábortüzet piszkálgatta egy vékonyabb ággal. – Kösz, hogy lehoztál – szólt ezúttal csendesen a német.

Rahim torka összeszorult, inkább a felhőket nézte. Nem akart visszagondolni azokra a percekre, amikor szent meggyőződéssel hitte, hogy a társa képes lenne leugrani a szirtről. Ha halálvágya van, inkább kérje el a pisztolyát, és lője fejbe magát. Gyorsabb és kellemesebb halál, mint lebucskázni a hegyoldalon, abban reménykedve, hogy valamelyik kő majd kettéhasítja az ember fejét.

– Megszoktam, hogy Sköll ezeket előre kiszagolja – sóhajtott fel keserűen a veterán. Rahim értetlenkedve felhorkantott, visszafordult feléje, amiért cserébe Manfred szája mosolyba rándult, és a kabátja belső zsebéből elővett egy nyomtatott fotót. Rahim kibogozta a lábait, és kíváncsian magához vette a képet, amin egy farkasra emlékeztető, hegyesfülű, barna-fekete bundás kutya ült. Eszébe juttatta azokat a kiképzett dögöket, amikkel jó pár évvel ezelőtt megismerkedett. De azoknak rövidebb volt a szőre, és valahogy a testalkata is más volt.

– Ő is olyan... mal izé malinois? – töprengett hangosan, miközben a kutya fényképét nézegette.

– Németjuhász – javította ki a veterán. Rahim szórakozottan elmosolyodott.

– Meg sem lep – felelte, és visszaadta Manfrednak a képet. – Pofás kis dög.

– Rendőrkutya lett volna, de kicsiként megbukott – mosolygott a német, miközben a fénykép csücskét piszkálgatta. – Magamhoz vettem, egyszerű társnak akartam volna csak. De okos volt, felfogta, hogy nem olyan vagyok, mint a környezetünkben a többi ember. A testőröm akart lenni, szóval elkezdtem tanítani. Aztán, mikor kicsit idősebb lett, felfogta, hogy nem csak fizikálisan, de mentálisan is vannak problémáim – tette hozzá egy szomorú sóhajjal.

Rahim csendben hallgatta őt, várva, hogy folytassa. Tetszett neki az, ahogyan mesélt a kutyájáról, tetszett neki a szeretet és gyengédség, ami megbújt a szavak mögött. Ő sosem kötődött semmiféle állathoz, pláne nem azokhoz a kutyákhoz, akik velük együtt végeztek szolgálatot. Azokat az eszelős dögöket a gazdáik testvérükként vagy gyerekükként tudták szeretni és siratni, ha elvesztették őket. Emlékezett egy kutyára, ami teljesen megbolondult, mikor a gazdáját lelőtték. Nem engedett senkit a holtest közelébe. Rahim a nyelvébe harapott, talán nem kellene szóvá tennie, hogy agyonlőtte azt a kutyát.

– Axel mesélt – szólt komoran a német. Rahim némán káromkodott, a puszta hangszínből tudta már, hogy hova is fog kilyukadni a beszélgetésük. Nem fogja tudni megúszni ezt a történetet.

– Az a dög megveszett – felelte nyersen. Arra számított, hogy majd Manfred úgy leüvölti a fejét, mint a szőke amerikai, aki átvette anno a helyét a csapata élén. De nem így történt. A veterán ugyan keserű, de megértő mosolyra húzta a száját.

– Szívességet tettél annak a kutyának – felelte csendesen. Rahim gyomra fájó görcsbe fonódott, nem erre a válaszra számított. – Előbb vagy utóbb megölték volna. Vagy itt, vagy hazarángatták volna, hogy egy menhelyen közveszélyesnek nyilvánítsák és elaltassák.

– A társad nem így gondolta – mormogta Rahim az orra alatt, és megvakarta bal oldalt az állát, ahol a szakál alatt egy igencsak pompás sebhely húzódott abból fakadóan, hogy az Axel nevű kapitánya pofán vágta egy csavarkulccsal. Manfred halkan felkuncogott, amire Rahim zavartan visszanézett rá. Együttérzőnek hangzott a nevetése.

– Axel már csak ilyen. Anno az én pofámat is betörte párszor, amikor még zöldfülüek voltunk – tette hozzá kuncogva. Rahim szeme tágra nyílt a döbbenettől.

– Csak hülyéskedsz. Az a szőke úgy ment utánad, mint a pincsikutya!

Manfred halkan nevetett, eltette a fényképet a kabátja belső zsebébe. – Azért, mert elbeszélgettem vele. Ahogyan pár másik srácommal is, a többieknek meg volt annyi esze, téged is ideértve, hogy tudják, ne akarjanak velem ujjat húzni.

– És a fekete démon? – kérdezte Rahim kíváncsian. Manfred homlokán ráncok szaladtak össze, nem értette őt, kérdőn oldalra billentette a fejét.

– Kire gondolsz?

– A néger srácra. Vele nem beszélgettél el soha? Szarrágó egy pöcs alak volt, még az én mércémmel mérve is.

Manfred arcán átsuhant egy árnyék, amitől Rahim torka összeszorult, és már megbánta, hogy szóba merte hozni azt a szarházit. A veterán tekintete elsötétedett, lesütötte a szemét, miközben az arcizmai aprókat rándultak, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy milyen mimikát is akar az arcára ölteni.

– Sammy... ő... – kezdett bele akadozva, nem tudva, hogyan is fogalmazhatná meg normálisan azt, amit mondani akart. – Mondjuk azt, hogy vele komplikált volt a kapcsolatom. 

– Komplikált – ízlelgette Rahim a szót, majd egy drámai sóhajjal inkább kiterült a hátán, hogy napozzon. Bármit is volt köztük, az nem az ő dolga volt. Kényelmesen a feje alá húzta a tenyerét. – Nem szeretem a komplikált dolgokat.